A nyolcadikos, amolyan kollektív búcsúnak szánt biciklis osztálykirándulás előtt Zoli anyja bejött az osztályba, és szinte szabadkozva mesélte az osztályfőnöknek, hogy a fiának gond van az egyensúlyérzékével, így aztán bringázni sem tanulhatott meg. Megkérdezte, hogy azért ennek ellenére ő is eljöhet-e. Természetesen eljöhetett; az egész performansz csak arra volt jó, hogy rá lehessen csodálkozni, milyen különös módozatai vannak a kínos helyzetek teremtésének.
A táborozáskor – nem tudni, kinek a kezdeményezésére – felmerült, hogy Zoli mégiscsak próbáljon meg egy kicsit úrrá lenni a kerékpáron. A célra kölcsön kapott egy egyszerűbben kezelhető camping jellegű példányt. Felült rá, és egyelőre a lábait a földön tartva próbálta megtalálni az egyensúlyi pontot. Majd a pedált megtaposva relatíve hirtelen elindult a kulcsosház udvarán, egy kis domboldal és egy völgyecske közé eső keskeny, sík sávon. Az első tempó után még egy pillanatra lerakta az egyik lábát, de aztán új lendületet véve mindkettőt a pedálra tette, és haladni kezdett a kissé remegő kormánymozdulatokat előre meneküléssel kisimítva. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a növekvő sebességet és a baljóslatú magabiztosságot. A kert vége előtt abbahagyta a tekerést, majd lassuló gurulás után, az eldőlés előtt, egyszerűen újra azok eredeti rendeltetése szerint használta a lábait, és leszállt a bicikliről.
A jelenlévők közül senki nem látott még ilyen korrektül végrehajtott első kísérletet.
egypercesek 