Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.

Ha valaki körül nagyon nagy a felhajtás, az általában vagy nem véletlen, vagy direkt van. Azaz tényleg jó az illető abban, amit csinál, vagy egyszerűen elkezdik ezt állítani róla, és a dolog hittétellé válik. 

Az utóbbi egy-két hét során sikerült besorolnom Bret Easton Ellist Amerikai Pszichoját. Bő harmadáig – vagy optimistábban: szűk feléig – sikerült jutnom, és annyira fáradt vagyok tőle, hogy ha ez egy beszélgetés lenne, egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Elhagynám az épületet is.

Én értem, vagy érteni vélem, hogy az milyen fontos és mély mondanivaló, hogy a főhős, meg a hozzá hasonlók semmilyen érdemi érzelmet nem képesek érezni, és hogy annyira felszínesek, amennyire egy ideális fogyasztónak lennie kell, de amit Ellis művel ennek hangsúlyozásával, az már fizikailag elviselhetetlen. 

Elég hamar feltűnt, hogy jó pár oldal elolvasása után a történetben nem telt el még egy negyedóra sem. Sőt, az idő fogalma nem értelmezhető. Elviselhetetlen részletességgel tudtam meg, hogy ki milyen, azaz milyen márkájú ruhát visel. Ing, alsógatya, mellény, nadrág, nyakkendő, minden. És mindenkinek a mindene. Pár dolgot sejtek, hogy melyik milyen szintű fogyasztót feltételez, de biztos vagyok benne, egy csomó mindennek a jelentőségét nem ismerem fel. De nem érdekel. Ezt értően csak akaraterős amerikai konzumidióták tudják olvasni. 

Ugyanez van az emberekkel is. A könyvben a szereplők állandóan kérdezgetik egymást, hogy akit épp látnak, az X-e vagy Y. Miután Tom Cruise is szerepelt, elkezdtem gyanakodni, hogy talán ezek is híres emberek. Mindegy, majd a célközönség tudja. Meg azt is, hogy ennek van-e jelentősége tucatszám ismételve. 

Ameddig eljutottam, mindez nem csitult, hanem a terjedelem jó 70%-át tette ki. Aztán volt még annak a hangsúlyozása, hogy a főhőst milyen szinten nem érdekli senki, mennyire nincsenek érzései. Ezt is érteni lehet elég hamar, de Ellisnek az valószínűleg nem elég, mert soha nem hagyja abba. És mindez nem új helyzetekben, változatos körülmények között ismétlődik, hanem mindig pontosan ugyanúgy. 

Amitől a hirtelen belégzett levegőnek bent kellene rekednie, az az, hogy Bateman gyilkolászik. Ezt a szerző hasonló stílusban hozza tudomásunkra, mint minden mást, azaz nagy (nagy) részletességgel, és közömbösen. Ez utóbbiban lenne is ráció, meg erő, ezt elismerem. Csak maguk a gyilkosságok megmosolyogtatóan életszerűtlenek. Egyrészt az ilyen ötletszerű, és óvatlan elkövetőt hét méteren és kilenc másodpercen belül kapják el, másrészt a realitásérzék meghökkentő hiányára és/vagy megbocsáthatatlan írói lustaságra vall, ahogy maguk a gyilkosságok lezajlanak. Egy szalmabábu kivégzése több ellenállásba ütközne a sértett részéről, mint Ellisnél egy ülő embernek és kutyájának a módszeres szanaszét szurkálása. 

A könyvet végül azon a ponton hagytam abba, amikor Bateman pánikrohamot kap mindenféle kiváltó ok nélkül, és minden olyan életszerűtlen, túlzó és nem odavaló körülménnyel lealjasítva, mint emlékezetkiesés, habzó száj, és hasonlók. 

Én őszintén tudom értékelni a kortárs amerikai irodalmat, azt, hogy adott esetben egyszerű szavakon keresztül is átjön a legmélyebb, legsúlyosabb tartalom és üzenet, de itt egyszerűen egy Van Goghnak hazudott gyermekrajzról van szó. Mondanám a gyereknek, hogy szedje össze magát, mert így nem viszi semmire, de hát vitte.

Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.

A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcát és Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.

A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.

A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.

A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.

Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.

Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.

Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.

Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.

Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.

Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.

Ahogy az oroszok a pénzhez viszonyulnak, azt mindig is tátott szájjal bámultam, és a novellák, regények erről szóló részletes leírásait is mindig elképedt vidámsággal olvastam. Nem tudok olyan lenni, mint ők, de csodálatos, hogy ilyen is van.

Most épp Dosztojevszkijtől olvastam A játékos naplóját. Legnagyobb örömömre nem csak a tékozlás ép értelemmel feldolgozhatatlan mértékét írja le egyfajta akkurátus könnyedséggel, hanem még szinte számomra is meggyőző módon vezeti le, hogy a németek generációkon átívelő takarékoskodása, a jövő fáradhatatlan munkával való felépítése, és a permanens áldozathozatalhoz szükséges erkölcsi tartás nevelési alapelvvé emelése még csak nem is egyszerű hülyeség vagy élhetetlenség, hanem egyenesen a legrohadékabb aljasság, amit ember elkövethet gyermekeivel szemben.

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.

Most egy Solohov novelláskötetet olvasok. Megint az derül ki számomra, amit más orosz szerzőknél is gyakran érzek: az emberélet Oroszországban alig számít valamit.

Solohov főhősei sorban kapják a jó szándékú (nem ironikusan írom) tanácsokat, hogy verjék agyon az asszonyt, fogják meg a nem tervezett csecsemőt a lábánál és csapják falhoz, lőjék le a csapatot hátráltató kiscsikót, stb.

Ha valami probléma, nehézség merül fel, az első ötlet: megölni a gond forrását. Solohov egyszerű szavakat használva írja le ezeket a helyzeteket. Annyira egyszerűen fogalmaz, hogy először meg se döbben az ember, csak valami gyanakvást, viszolygást érez. Ezt pedig szerintem azért érzi, mert a mindenkori főhős sem háborodik fel, hogy hülye vagy, hogy csapnám már falhoz a gyerekemet, hanem ő is „tudja”, hogy ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, csak hát a szíve nem viszi rá, ezért elsumákolja a dolgot, vagy valami jóval bonyolultabb és időigényesebb megoldás után kezd kutatni (azért nem felnevelni, de legalább árvaházba adni).

Megint voltak a könyvtárban fillérekért eladó könyvek, amiket 2006. óta a kutya nem kölcsönzött ki. Megvettem az Ulyssest, – a Világjárók sorozatból(?) – A rénszarvasok nyomábant, és egy Mai arab elbeszélők című gyűjteményt 1960-ból.

Ez utóbbinak ugrottam neki először, de az első négy novella elolvasása után kételyeim támadtak. Nem tetszettek az írások. Igaz, hogy mind a négy az első szekcióban van, ugyanattól a szerzőtől (Mahmud Tejmur – Egyiptom), de ezzel együtt is az az érzésem, hogy a dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy nem értem az iszlám kultúrát, a célközönségnek tán triviális utalások mellett lassítás nélkül megyek el.

Az egyik történetben volt például egy öreg, aki nem mozdult ki a házából, csak a szolgáival érintkezett, és habitusánál fogva elutasította a lázongást, a hirtelenkedést, különösen, ha annak még politikai színezete is volt. Márpedig az utcákon épp forradalom zajlott, és a komplett szomszédsága csoportokba szerveződve felvonult; az iskolások, a tejesemberek, stb. A főhős nem értett egyet az üggyel, megmosolyogta, sőt megvetette a felvonulókat, de aztán pár pillanattal később mégis kiment az utcára, és beállt a tömegbe, majd annak valahogy az élére kerekedett, és jelszavakat kezdett kiabálni, a tömeg pedig utána. Hamarosan a vállukra emelték, és az egész demonstráció szellemi vezetőjévé vált. A mókának hirtelen halála vetett véget. Ennyi.

És akkor ő most hős vagy balek? Győzött vagy vesztett? Megtalált vagy elvesztett valamit? Az író semmi fogódzót nem ad, hogy ezeket tudni lehessen, ő csak leírta, hogy mi történt. És míg egy európai történetnél kompetensnek érzem magam, hogy a saját szám íze szerint értelmezzem, vagy gondoljam tovább a történetet, itt határozottan azt éreztem, hogy nincs meg a munícióm ahhoz, hogy akár csak azt meg tudjam ítélni, hogy tetszett-e a novella.

Félretettem a könyvet, és leemeltem a polcról a karácsonyra kapott Orhan Pamuk kötetet, a Hó címűt. Ugyanis abban bíztam, hogy a török szerző segítségével majd kitapogathatom a keresztény és az iszlám, illetve az európai és a közel-keleti kultúrát összekötő szálakat. Hát elolvastam, és nem lettem számottevően okosabb, „csak” benyomásokkal gazdagodtam.

Annyi látszik biztosnak, hogy a törökök sokkal nagyobb teret engednek az érzelmeiknek az életükben. Ez különösen a férfiaknál feltűnő a nálunk megszokotthoz képest. Amikor az érzelmeik irányítják őket, meg-megvillan e hozzáállás bölcsessége, és akár tizenéves srácok is mondhatnak magvas igazságokat, ugyanakkor az egészet valami egészen zavarba ejtő infantilizmus és ripacskodás szövi át.

A főszereplőnek három napra van szüksége ahhoz, hogy halálosan beleszeressen egy nőbe, kétségek között vergődjön, visszakozzon, újra elkötelezze magát, és tiszta szívéből arra vágyjon, hogy együtt éljenek Németországban, amíg meg nem halnak. A nőnek sem kell több, hogy ugyanezt végigjárja, és hozzátegye még a végén azt, hogy vissza az egész.

A könyvben teljesen normális viselkedésnek számít, hogy egy gimnazista fiú halálosan szerelmes egy nála jó pár évvel idősebb lányba, akit tulajdonképpen még nem látott élőben. De azt tudja, hogy vele vagy senkivel. A lány átnéz rajta, hogy aztán egy másik pillanatban – komolyan mondom – minden áttűnés vagy felvezetés nélkül úgy tekintsen rá, mint ha a testvére lenne, majd évekig megint egyáltalán semmilyen interakció nem zajlik közöttük, hogy aztán egyszer csak mégis összekössék az életüket.

Ebben a könyvben is komoly gondom volt azzal, hogy mit gondoljak a főhősről. Egy érzékeny lelkű, de hangsúlyozom, menthetetlenül infantilis érzelmi világú költőről van szó. Németországban él segélyből, meg a hébe-hóba kiadott köteteiből, illetve a felolvasó-estjeiből befolyó pénzből.

Amíg Németországban van, patológiásan magányos, németül sem tanul meg, a napjai pontosan meghatározott menetrend szerint tartanak a semmibe. Amikor hazamegy Törökországba, persze rögtön bajba kerül. Ateistának gondolja magát, és úgy néz ki, nem érti, mit akarnak az iszlamisták, de aztán úgy tűnik, mégiscsak elfogadó irányukban. Sőt. Kezdi keresni Istent, és elkezd verseket írni újra. Három nap alatt tizenkilencet úgy, hogy előtte és utána évekig semmi, ezek meg csak jönnek valahonnan, ő tulajdonképpen csak lejegyzi őket.

És ez kulcsmozzanatnak tűnik számomra, mert azt az üzenetet hámozom ki belőle, hogy ő nem egy európai értelemben vett individuum, azt kipróbálhatta Németországban, és nem működött. Ő egy porszeme egy nagy közösségnek, és csak annak részeként van értelme a létezésének.

Ha az ateisták között van, akkor hozzájuk látszik húzni, ha az iszlamisták között, akkor oda. A mi nézőpontunkból ez elvtelenségnek tűnik, és azt várnánk, hogy álljon ki valamelyik mellett. Azt gyanítom, hogy ennek a főhősnek az volt a gondja, hogy nem tartozott sehova. A törökök közé igyekezett, de azok maguk is csúnyán ketté vannak osztva, és minthogy a főhős ennek a nagy közösségnek a része, ez a megosztottság őt magát is kettévágja. Elég fogós alapkonfliktus.

Ha van valami igazság abban, amit gondolok, akkor a fent említett, a forradalom élére álló öreg esete valami olyasmi lehet talán, hogy vénségére visszaérkezett a közösség testébe, és mikor annak a kellős közepébe jutott, azaz az ő jelmondatát kántálta a tömeg, már nyugodtan halhatott meg, Allahnak bejött.

Még hadd térjek vissza a Hóra két pillanatra. A könyv hátán két gondolatcsokor is van, és mindkettőben vaskos baromságok. Van itt Európában az a gondolkodásmód, hogy a nyugati világ a legbűnösebb mind közül, és szégyelljük magunkat emiatt is. Ezt látom ebben a mondatban is tükröződni: „Pamuk ebben a művében elemi erővel ábrázolja a modern világ nyers brutalitását, és elvakultságát”. Szubjektív véleményem szerint azért nem elemi erővel ábrázolja, és nem éppen a nyugati világ brutalitását. Nekem úgy tűnik, hogy törökök kínoznak törököket, akik hol ezen, hol azon az oldalon állnak, és a szerint hívják őket rendőrspiclinek vagy terroristának.

A másik tök üres, igénytelenül lefirkált blöff pedig így hangzik: „A mindössze 54 éves író munkásságát García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói”. Márquez és Kafka közé még be lehet erőltetni az abszurditást, mint közös nevezőt, de szélsőségesen más a megközelítésük, és mindketten extrém módon különböznek Ecotól. Pamuk viszont, ha jobban belegondolok, tényleg azonos távolságra van mindegyiküktől. És ugyanannyira Rejtő Jenőtől.

Az utóbbi hetekben két könyvet is félbehagytam. Mindegyik több volt (lett volna), mint 500 oldalas, és mindegyikbe nagyjából 200 oldalig rágtam be magam. Azt gondolom, ez több volt tőlem, mint korrekt. 

Az egyik Az iskola a határon volt. Arra számítottam, hogy a külvilágtól elzárt, katonai kollégiumi környezetben torját üli az elidegenedettség, a főhős valamifajta tusára kényszerül, vagy vissza kell, hogy vonuljon elméje kétségbeesetten őrzött belső régióiba. Fájdalmat, megaláztatást, életre szóló, vöröslő lelki hegeket vártam. De hiába. A történet végtelen lassúsággal nem tart semerre, ha bármi mellbevágót akarok elképzelni vagy megélni, saját fantáziámhoz kell folyamodnom. Külön elkeserített az Ottlik által használt szleng. Amikor a Zabhegyezőt olvastam, valahogy hitelesnek tűnt a szintén elavult, ma már megmosolyogni való vagány duma, de itt nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ennek a regények az argója már születése pillanatában is szánalmas volt. 

A másik A 22-es csapdája. Nem mondom, többször is elmosolyodtam, meg bólintottam, hogy ilyen bürokratikus abszurdot én is láttam már, meg hálás voltam azokért a mondatokért is, amiknek az utolsó szava kifordítja magából az összes előzőt, de egyrészt Rejtő Jenő meg Douglas Adams ezt hetvenszer jobban csinálta, másrészt az ilyen jópofáskodás szerintem csak egy kocsmában áll meg a maga lábán – nagyjából negyven percig. Arra még azt mondanám, jó fej ez a Heller – feltéve, hogy nem mindig ilyen. De Heller mindig, mindvégig ilyen, úgyhogy a kétszázadik oldal táján úgy voltam vele, hogy ha most már tényleg elkezdődik valami, én akkor se fogom megtudni soha már.

Hogy a klasszikus orosz írók egy része olyan nagy kedvvel hajlította a történetit abszurdba, az egyrészt azért lehetett, mert Oroszország eleve abszurd hely, másrészt azért, mert a tényleges valóságából el kellett valahogy menekülni. 

Viktor Pelevin könyvét olvasva arra jutottam, hogy Oroszországban a helyzet – bizonyos szempontból – változatlan. A címkórság, a kivagyiság, az egyszer élünk ugyanaz. Viszont jelentősen nőtt az otrombaság, a nyers erő szerepe. Nekem legalábbis van egy ilyen érzésem, noha hirtelen nem tudnék olyan időszakot felidézni Oroszország történelméből, amikor bármit is számított volna például az emberélet. Szóval nem tudom pontosan megragadni, hogy mire gondolok, mit érzek ezzel kapcsolatban. Ezért teszem be ezt a képet Bulgakovról és Pelevinről.

Magáról a könyvről annyit szeretnék mindenképpen megemlíteni, hogy hasonlóan (és persze egészen másképp) váltogatja a síkokat, mint Bulgakov a Mester és Margaritában, illetve, hogy zseniális és elgondolkodtató az ötlet vagy megfigyelés(?), hogy az emberek felett egy Oranus (Szájsegg) nevű virtuális lény, közgazdasági-filozófiai összefüggés uralkodik, ami tulajdonképpen pénzt cirkulál át a nála egyébként egyesével egytől egyig intelligensebb emberekből álló „testén”, és ezek az emberek – legyenek bármekkora koponyák – nem húzhatják ki magukat primitív hatása alól.

Stefan Zweig annyira jó regényeket és novellákat írt, hogy mindig is sajnáltam, hogy túl sok energiát fordított arra, hogy híres emberek életét örökítse meg. Másfelől viszont Stefan Zweig annyira jól írt, hogy most már kíváncsi vagyok, hogy az ő tolmácsolásában milyen volt Magellán.