Ervin szerette késleltetni a kellemes élmények bekövetkezését. A tányérján mindig az utolsó falat volt a legfinomabb, a regények vége előtt mindig megállt, és a végkifejletet egy későbbi időpontra halasztotta, és hagyta, hogy a sóvárgó kíváncsiság lassan minden porcikáját bizsergésbe hozza.

A randi appal is hasonlóképp volt. Bevitte az alapadatokat, majd napokig ízlelgette az érzést, hogy elindult a boldogság felé. Később leadta a DNS mintát. Ezután már egy kis álmodozást is megengedett magának. Aztán ahogy az adatokat töltötte ki, és a mesterséges intelligenciával beszélgetve elevenített fel gyerekkori történeteket, osztott meg kínos titkokat (az őszinteség a legalapvetőbb faktor a sikeres pártaláláshoz) és tört pálcát morális kérdésekben, már végképp nem tudott ellenállni.

Azon kapta magát, hogy egy komplett, boldogan végigélt életet képzel el magának olyan gyönyörben, ami talán már el sem viselhető józan ésszel. Erőt vett magán, és megint otthagyta az appot (kilépni nem lehet, illetve lehet, de az sem valódi kilépés). Várni akart pár napot, növeszteni akarta zakatoló szívében a mámort, ami a nemsokára bekövetkező örök boldogságot vezeti fel, de nem bírta ki.

Végül is ez az állandó öröm-halasztás is csak egy hülyeség, egy hepp – kezdett el gondolkodni. Tulajdonképpen nincs értelme azon gondolkodni, hogy ez jó vagy nem: az attól függ, hogy én hogy élem meg. De ha most arra vágyom, hogy rögtön tudjam, kit hoz fel a mesterséges intelligencia, akkor ebben a pillanatban ez vagyok én, én vagyok az, aki erre vágyik. Különben kár agyalni. Az egész appban az a pláne, hogy mindent, de tényleg mindent tud rólunk, többet, mint mi magunk. Ez konkrét, adatok és mintázatok millióival megalapozott tudomány, itt nincs helye kétségnek. Te jó isten, mekkora terhet vesz le az ember válláról – sóhajtott fel Ervin hangosan, és ahogy ezt kimondta, valóban fizikailag is könnyebbnek érezte magát. Úgy döntött, hogy nem vár tovább.

Jelzett a mesterséges intelligenciának, hogy mondja, mire jutott, kit választott neki. – Rossz hírem van, Ervin – kezdte a női hang. Ervinnek hirtelen az jutott eszébe, hogy lehet, hogy egy rossz hírt, amire egyébként egyáltalán nem számított, ebben a kényes témakörben jobb lenne egy idősebb férfi hangján hallani, de már nem akart belenyúlni a beállításokba. A hang folytatta. – Csak az tud boldog lenni, aki ismeri saját magát, a valódi késztetéseit, vágyait, félelmeit, erősségeit, stb. Ehhez őszinteség kell. Néha kegyetlen őszinteség. A jó hír, hogy szándékaid szerint ebben jó vagy. A rossz, hogy hiába: Az önismereted rendkívül sekélyes. A gondolataid és érzéseid sajnos nem a sajátjaid, hanem a szüleid parancsainak, reklámok üzeneteinek és társadalmi normáknak meg divatoknak a katyvasza. Azt hitted, hogy megismered magad, de csak egy polcról válogattál szépen becsomagolt, valódi jelentés nélküli, véletlenszerű baromságokat. A mi esetünkben ez azért baj, mert erre nem lehet párválasztást alapozni. Tudunk neked olyat mutatni, akinek szintén fogalma sincs róla, hogy kicsoda is tulajdonképpen. Olyat is tudunk neked mutatni, akivel majd jól kiegészítitek egymást, mármint olyan értelemben, hogy te gürcölhetsz, ő meg majd rájön két év múlva, hogy még élni, meg tapasztalni akar (ha érted, mire gondolok).

Ervinből mintha elpárolgott volna minden vér. Halványszürkén, kihűlt végtagokkal ült a kanapén, és egyelőre nem jutott el a tudatáig a mesterséges intelligencia üzenete annak teljes mélységében, de tudta, hogy el fog jutni, és az iszonyúan fog fájni. Rendkívül heves szégyenérzet és düh tört rá. A mesterséges intelligencia folytatta. – Szóval nem túl jó a helyzet, elég nehéz fogást találni rajta. Adná magát, hogy elmondjam neked, hogy ki is vagy valójában, hiszen erre alapozzuk az egész párválasztást. Csakhogy ez sajnos olyan dolog, hogy ha én mondom el, rögtön semmivé foszlik, csak annyi marad belőle, mint egy jeges tea reklámból. Nem fogsz örülni így negyvenegy évesen, de ezt neked kell végigcsinálnod, nem tud benne segíteni érdemben senki, és jól meg is vagy csúszva időben, évtizedeket aludtál át, hogy úgy mondjam, és hagytad, hogy mások mondják meg, hogy mit gondolj és érezz. És az egész életedet így akartad végigalibizni, de hát mindent sajnos nem lehet.

Elég! – ordított Ervin. Nem akart többet hallani. Úgy érezte, megfullad, menekülnie kell. Kirohant a kertbe, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, de az sem segített, mintha összezsugorodott volna a tüdeje, egyszerűen képtelen volt teleszívni. Nem, nem, nem… – mondogatta magában, és visszatántorgott a szobába, régimódi módon az egér után nyúlt és menüre kattintott. Először is átállította a hangot ötvenes férfire. Aztán elképzelte, hogy hangzott volna ugyanez egy ötvenes férfitől, és letiltotta a beszédet. Ezután ütközésig feltolta az „udvariasság” csúszkát, és teljesen levette a „közvetlenséget”, majd megpróbálta az „őszinteséget” is lejjebb venni, csak egy parányit, épp, hogy csak kiegészítse az „udvariasságot”, de az nem volt állítható.

Ervin összeszorult gyomorral, zakatoló aggyal lépett ki a liftből. A főosztályvezetővel volt megbeszélése reggel hétkor. Tudta, hogy hibát fog találni a munkájában, valami újat ahhoz képest, amit múltkor mondott. Azt is tudta, hogy majd az alkalmasságát firtatja, és hogy neki megint csak a megbeszélés után fog eszébe jutni, hogy mit kellett volna mondania. Már a hetes találkozó is egy odaszúrás: mutatja, hogy a főosztályvezető korábban kezd bárkinél, és aki vele akarja felvenni a tempót, annak fel kell kötnie a gatyáját.

Ahogy próbálta összeszedni a lehetséges támadási pontokat, hogy melyikre mi az érve, kétszer jobbra fordult, és lehajtott fejjel indult a folyosó derengő vége felé, ahol a főosztályvezető szobája volt. A főosztályvezető irodája három oldalról kapott verőfényt egész nap, csak a folyosó felől volt fallal elzárva; oda ezért nem jutott fény. Ervin egyszer csak hideget érzett végigfutni a hátán. A padlószőnyegre boruló álmos reggeli fényen a főosztályvezető nyúlt árnyéka futott végig. Ott állt az irodája ajtajában, az egyik szemét résnyire húzva szegezte Ervinre, a másik, a mindig opálos, kicsit félre és felfelé álló pedig megint úgy tűnt, mintha a következő vádpontot keresné a főosztályvezető gondolataiban.

Ervin erőt vett magán és köszönt. Rögtön rosszul indul az egész – gondolta. Ő akart bekopogni, erőt akart gyűjteni a találkozás pillanatára, és nem megint kész tények előtt állni. Azonnal meg is bánta, hogy köszönt: a főosztályvezető nem viszonozta a gesztust, hanem tüntetőleg a folyosó homálytűrő növényeivel kezdett babrálni, de ahogy a guggolásból felállt, történt valami.

Az egyik lába nem működött. Visszazökkent guggolásba, majd újra megpróbált felállni, de csak oldalra, a nem működő lába felé billent. Tekintete dühös volt és értetlen. Talán leginkább fel volt háborodva: a hirtelen jött tehetetlenség a büszkesége elleni támadás volt. Ervin földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményeket. A főosztályvezető veszettül erőlködni kezdett, tekintetével mintha Ervint kereste volna, de a szemével is gond volt, mintha nem tudott volna fókuszálni, csak az opálos szem látta el továbbra is ördögi funkcióját. Ekkor teljesen eldőlt. Úgy tűnt, hogy az egyik fele lebénult. A karját sem tudta mozgatni, az arca is lefittyedt, majd kisvártatva csak tónustalanul, mozdulatlanul feküdt a földön.

Ervin szinte pánikba esett. A gondolatai olyan sebességgel záporoztak, hogy nem tudta beazonosítani őket, szinte ledöntötték a lábáról. Stroke. Elsősegély. Hogy is kell? Úristen! Nem tudom. Akkor is kell segíteni, ha nem tudom, hogy kell? És ha pánikolok? A kamera! Lát! Látja, hogy itt állok és nem csinálok semmit. Nem, nem lát! Alatta állok. Mi van, ha még nem értem ide? De a kamera a liftnél… A rohadt életbe!

Ervin még el sem jutott a következtetésig, de először tétova, majd siető mozdulatokkal elindult a főosztályvezető felé. Hanyatt fordította, és hallotta, ahogy valami roppan a térdénél, ahogy a lebénult lába alá fordul. Ösztönösen oda nyúlt, de aztán megállt a mozdulattal. Hátra nézett, mintha segítséget remélne, majd a főosztályvezető fölé hajolt úgy, hogy a kamera csak a hátát lássa, és azt, hogy újraéleszt.

Nagy levegőt vett, és egyik tenyerével megtámasztva a másikat, ahogy a tévében is mutatták, a Stayin’ Alive ritmusára ütemesen, erős mozdulatokkal pumpálni kezdte a főosztályvezetőt valahol a lengőborda és a gyomor között. Az ütemes mozgástól kicsit megnyugodott és kitisztult a feje. OK – gondolta magában – menni fog. Egyre erősebben, egyre dühödtebben pumpált, kezdte egészen beszippantani a felkorbácsolódott gyűlölet, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az újraélesztés lélegeztetésből is áll. Peremet formált a hüvelyk- és mutatóujjából, majd nagy, eltúlzott levegőt vett, a főosztályvezető szájához hajolt, és szándékos ügyetlenséggel belefújt.

Ekkor megérkezett a titkárnő. Dobogva rohant a két férfihoz, kezét az arcához kapta, és sikoltozni kezdett. Ervin ráordított, és széles mozdulattal intett az addigra pánikban reszkető nőnek, hogy vegye át a helyét, ő pedig berohant az irodába és hívta a mentőket. Ekkor egy pár pillanatra csökkent rajta a nyomás. Szépen megvárta, amíg felveszik és unottan, hosszadalmasan kérdezgetik a részleteket többek között róla, a bejelentőről is. Azért mindenre gyorsan válaszolt, és azt is elmondta rögtön a legelején, hogy stroke-ról van szó. Közben hallotta, ahogy a titkárnő csak jajveszékel, nem folytatja se a szívmasszázst, se a lélegeztetést.

Ervin várt egy kicsit, aztán kiment, és félretaszajtotta a főosztályvezetőt ölelgető nőt, és ráordított, hogy akkor legalább menjen le a mentők elé, ő pedig folytatta, amit abbahagyott. Ervinnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi van, ha látszani fog, hogy nem a szívnél adta a szívmasszázst. Ha kék meg sárgás lila foltok lesznek gyomortájékon. Jó pár perc eltelhetett, talán hat vagy nyolc is, szóval elég sok… oxigén nélkül – gondolta. Újra „lélegeztetett” egyet, majd a masszázshoz visszatérve most már a szív környékét célozta óriási erővel. Látják majd, hogy ő megpróbálta, hogy jól is csinálta, de hát pánikban volt, sose csinált még ilyet, hát nem tökéletes, na. De hasonlítsuk csak össze a teljesítményemet a pánikoló hülye picsáéval, aki istenként imádja a főosztályvezetőt, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy milyen egy velejéig rohadt szemétláda, pedig ott zajlik minden a szeme előtt – gondolta Ervin, amikor – meglepő gyorsasággal – megérkeztek a mentők.

Ervin hátra lépett, és hagyta, hogy csinálják, amit ilyenkor szoktak. A sürgés-forgásból és a kapkodásból úgy tűnt, hogy eredménytelenül dolgoznak. Végül pár újraélesztési kísérlet után, valami lélegeztető ketyerével az arcán hordágyra tették, és elindultak vele. Ervin megkérdezte az orvost, hogy jobban lesz-e a főosztályvezető, de az csak annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Ervin tekintete összetalálkozott a hordágy végénél lévő betegszállítóéval, aki mintha hülye kérdésen méltatlankodna, flegmán intett nemet a fejével.

Ervin fizikailag érezte a benne egyre növekvő feszültséget. Szárazat nyelt, nyugtalan szívverése mintha hullámokat vetett volna a bőrét lassan befátyolozó nyirkosság filmrétegén. Bátortalanul, támogatást remélve, a többiek felé intett, de senki nem figyelt rá. Egyedül indult hát a ruhatár felé.

Oldalazva vágott át a tömegen, kínosan ügyelve, hogy lehetőleg senkihez ne érjen hozzá. Ez persze nem sikerült, de a manőver így is elfogadhatóan zajlott le: ha nem néz senkire, csak folyamatosan mondogatja, hogy elnézést, akkor jó eséllyel kialakul körülötte egyfajta védőburok, amit a konfliktust keresők talán egyszerűen nem tartanak érdemesnek áttörni.

A pulthoz ért. Látta a kabátját, ott lógott elöl, a harmadik sornál. Ha nem lenne itt senki, a pultra térdelve elérhetné, és már rohanhatna is kifelé, de persze a ruhatáros a helyén volt, és ez egészen más helyzetet teremtett. Nehezebbet. Valahogy mindig minden nehezebb, mint amilyen lehetne.

Csak egy férfi volt előtte a barátnőjével vagy feleségével. A tranzakció akadálytalanul zajlott le, és azok ketten pillanatokon belül kifelé indultak. Ervinen volt hát a sor. Nagyot dobbant a szíve. – Jó napot! Illetve jó estét… elnézést. A kabátomat szeretném, de sajnos… – egy pillanatra elhallgatott, mert elkeseredve konstatálta, hogy hangja a megszokottnál is sokkal fakóbb, erőtlenebb és magasabb, ráadásul fecseg, elnézést kér a semmiért. Megköszörülte a torkát, és folytatta. – Szóval sajnos elvesztettem a bilétát. Biztos akkor esett ki, amikor a pultnál fizettem. Máskor nem eshetett ki. Viszont ez azt jelenti, hogy később meg kell lennie, tehát ez nem konkrét veszteség… – és itt újra elhallgatott.

A ruhatáros sóhajtott egyet. Olyasfélét, mint amilyet kiégett pénztárosok szoktak, amikor meglátják a vásárló kezében a létező legnagyobb címletű bankjegyet. – Melyik a magáé? – kérdezte bosszús unottan. – Az a kék ott, legelöl, innen a harmadik sor legelején – mondta Ervin, és igyekezett úgy mutatni a kabát felé, hogy abból egyértelmű legyen, hogy mennyire természetesen az övé a kabát; bár fogalma sem volt, hogy ezt tulajdonképpen hogy kellene csinálnia, és vajon sikerült-e. A ruhatáros odanézett, és megcsóválta a fejét. – Csinos darab, jó drága lehetett – mondta, mint aki csak elmélázik valami gondolati eshetőségen. Ervin megörült a dicséretnek, de aztán rögtön rájött, hogy ez nem dicséret, hanem célzás.

– Nem tudom, mit csináljunk. Van benne valami igazolványa? – Nincs. – Bankkártya? Munkahely belépő? Bármi? – Nincs. Mindent kivettem. Minden itt van a zsebemben. – Az baj. Ugyanis – fonta karba a kezét a ruhatáros – ezek szerint nem tudja bizonyítani, hogy a magáé – folytatta, és Ervin érezte, ahogy a vér, mintha csak a reményt szimbolizálná, kifut a fejéből – Nem azt mondom, rendes figurának tűnik, de ezzel nem sokra megyünk. A legjobb szélhámosok mind rendes figurának tűnnek. Hát ez bennük a pláne ugye, ettől jók a szakmájukban, hogy úgy mondjam. Meg itt van az is, hogy ez egy elég komoly kabát. Ha valami kikönyökölt régi szar lenne, akkor azt mondanám, hogy oké, nyilván nincs az az idióta, aki pont ezt akarná kitrükközni, de ez… – tárta szét a kezét.

Ervin agya lázasan zakatolni kezdett. Muszáj megoldást találni, az képtelenség, hogy ez a kabát elvesszen. Meg az is képtelenség, hogy szemerkélő esőben, egy fokban menjen haza egy szál pulóverben. Kétségbeesésében hirtelen megszólalt, és magát is meglepte azzal, hogy azt mondta: – Be tudom bizonyítani, hogy az enyém! Van egy használt zsebkendő a jobb zsebében. Nem! A balban! – Na jó. Akkor ezek szerint nem tudjuk, hogy hol. Különben tökmindegy: mit csináljak vele? Vessem össze a DNS-ével? – csattant fel a ruhatáros. – Akkor a korpa sem jó a kabát vállán – mormogta Ervin az orra alá, de hirtelen el is szégyellte magát, illetve beléhasított a félelem, hogy ezt az ostoba, és azonnal elvetett ötletet, amit csak a kétségbeesés mondatott vele, gúnynak veszi a pult mögött álló, és akkor vége mindennek. – Tegye csak ide – élénkült fel mégis Ervin – és én felveszem, és abból látni fogja, hogy ahogy felveszem, az rutin, az egy bejáratott mozdulat, azaz felvettem már ezerszer, látszik, hogy az enyém! – Ó! Ez eddig messze a legjobb ötlete! – derült fel a ruhatáros – Úgyhogy akkor most leakasztom ezt a kabátot, és szépen hátraviszem, és onnan megy majd a talált tárgyak osztályára, és akkor jövő héten majd vissza tud jönni a blokkal, ami a vásárlást igazolja, satöbbi, satöbbi! Már majdnem hittem magának, és akkor megpróbálja bedobni ezt az ócska trükköt?! – sziszegte, az ócska szónál szinte öklendezve az undortól.

Meg is fogta a kabátot, teátrális, és eltúlzott mozdulattal leakasztotta a fogasról, hogy tényleg eltüntesse szem elől. Ebben a pillanatban Ervin meglátta a szöszöket a kabát belső zsebénél. – Várjon! – kiáltotta – Csak egyetlen utolsó esélyt adjon! Tényleg be tudom bizonyítani! – nézett esdeklően a ruhatárosra. – Nézze a belső zsebet! Tépőzáras. Látja a szöszöket? – kérdezte izgatottan, és a ruhatáros komótos, gyanakvó mozdulattal maga felé fordította a kabátot. – Aha… – Azok a szöszök a pulóveremről valók. Mert a kis füllentyű nem fed rendesen, hanem kilóg, és ahhoz hozzáragadnak a szöszök, és nézze! – Ervin bal medencéjét a pulthoz koppantotta, hogy minél közelebb kerüljön a ruhatároshoz, és úgy mutatta – Itt meg a pulóveren látszik, hogy fel van bolyhosodva! És – folytatta hevesen, és érezte, ahogy a vér visszafut az arcába – ez a pulóver narancssárga, és a kabát tépőzáránál meg fogja találni még ugyanezt a színt, és fog még találni pirosat, meg egy kis kéket a rénszarvasos karácsonyi kardigánomról, és szürkét, ami meg… – Elég! – förmedt rá a ruhatáros, mint aki attól tart, hogy a szóáradat elsöpri, és bedönti a többi kabát közé. Komótosan maga elé emelte a kabátot, és alaposan szemügyre vette. – Aha – motyogta az orra alá – Na, akkor jöjjön be a pult mögé – és felhajtotta a pozdorjalapot – és itt mutassa meg azt az országosan híres kabátfelvevési rutint.

Ervinnek majdnem könnyek szöktek a szemébe, szinte szeretetet érzett a ruhatáros iránt, és egyetlen, jóformán ugrásnak is beillő lépéssel a pult mögött termett. A még mindig gyanakvó, de valamelyest már megenyhült férfi visszahajtotta a pult lapját, és átnyújtotta a kabátot. Ervin belebújt a jobb kezével, ballal felhúzta hónaljig, és az addig enyhén berogyasztott lábaival indítva a mozdulatot, lepelként lendítette a kabátot egy képzeletbeli köríven, és annak egy meghatározott pontján egyszerűen beszúrta a bal kezét is, és egy pillanattal később kidugta a kabát ujján. A kabát rajta volt, mintha oda teremtették volna.

Ervin ragyogó arccal, mint aki a bemutatott világszám után járó tapsviharra vár, úgy nézett a ruhatárosra. – Na jól van – szólalt meg amaz – hiszek magának. Ami azt illeti, nem gondoltam volna, de ez, ahogy felvette, ez tényleg meggyőző volt. Na, menjen. – és megint felhajtotta a pult lapját. Ervin kilépett, és szinte futva ment az lengőajtóig. – Köszönöm! – kiáltotta vissza. Egészen visszajött a hangja. Kilépett a szabadba, és legszívesebben tátott szájjal szívta volna tele a tüdejét, hogy kimosson minden feszültséget és kétségbeesést, de tudta, hogy ez szinte bizonyosan megfázással járna, úgyhogy csak felhajtotta a gallérját, behúzta a nyakát, és bujkáló mosollyal a szája szegletében nekiiramodott a fal mentén a buszmegálló felé.

– Bárcsak olyan laza lennék, mint a székletem – szakította meg szorongását Ervin egy kis álmodozással.

A férfiak köztudottan csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor az már tényleg elkerülhetetlen. Ervin – az aranyerével – például akkor, amikor zsinórban a negyedik éjszaka álmodta – komoly fájdalmak között –, hogy titkosügynökök egy különösen elszánt csoportja három darab Micimackó formájú, irreálisan nagyméretű pendrive-ot helyezett fel a végbelébe, és felkényszerítette őt az ötvenhárom órás Isztambul-Teherán buszjáratra.

Már több, mint kilenc órája, hogy a zárka ajtaja hangos, fémes csattanással becsukódott. Azóta semmi. Csak sűrű csend, csak a priccs, a csupasz falak, a saválló acél WC és a kagyló a sarokban. Meg a félhomály, amit a két méter magasan lévő kis ablak engedett derengeni.

Ervin egyszercsak felült, egy ideig maga elé meredt, majd állát mellkasához szorítva végignézett magán, és alig láthatóan elmosolyodott. Inkább csak a szemével. Hirtelen felpattant, és gyors, határozott mozdulatokkal sorban leszakította mind a hét gombját. Amikor végzett, jobb markába fogta őket, most már egészen jól láthatóan elmosolyodott, vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, és hozzávágta a gombokat az ágy melletti falhoz.

Négyet azonnal meglátott, sorban össze is szedte őket. Egy a matrac mögé esett, egy a WC mellé, az utolsót pedig a lábánál találta meg, mintha épp csak leejtette volna. Felvonta a szemöldökét, és megismételte az egészet. Aztán mégegyszer. És még vagy kétszázszor. Amilyen keservesen indult a nap, úgy elrepült végül.

Mire takarodót fújtak, kellemesen elfáradt. Ahogy hanyatt feküdt a priccsen, arra gondolt, hogy holnap megpróbálja előre kitalálni, hogy hova fognak esni a gombok. Sőt! Ki fogja tapasztalni, hogy hogy kell úgy dobni (nem csak úgy ejteni!) őket, hogy tudni lehessen, hogy hova fognak esni. Persze lehet, hogy ez holnapra még kihívó célkitűzés, de előbb-utóbb össze fog jönni.

Mielőtt elszenderedett, azt vette észre, hogy várja a reggelt. Ez nagyon nagy dolog egy börtönben.

Ervin a ház sarkánál lapult meg, az ecetfa árnyékában, ameddig az egyébként is fakó, sárgás fényű utcai lámpa sugarai már nem hatoltak el. A közlekedési lámpa vezérlő szekrénye elég hangosan búgott ahhoz, hogy ne kelljen különös gondot fordítania arra, hogy nehogy zajt csapjon hangos zihálásával.

A negyediken lakó Pétert várta, egy gázspray-vel a kezében, aki alaposan rászolgált a büntetésre, mint azt a Hang is megerősítette. Illetve nem is hang volt, amit Ervin időnként – bár az utóbbi időben egyre gyakrabban – hallott, illetve nem is hallotta. Egy bölcsen céltudatos felsőbb intelligencia közölt vele rövid-, illetve hosszútávú célokat, valamint néhány alapvetést a jó és rossz eloszlásáról a világban általában, és lényegesen konkrétabban, a közvetlen lakókörnyezetében. Ha hang lett volna, Ervin aggódott volna, és gyanút fog, hogy valami nincs rendben vele. De lehet-e bármilyen bajnak a jele egy ilyen bölcs döntnök, aki gondolatátvitel útján érintkezik Ervinnel? Nyilván nem.

Péternek végtelen, konok ostobasága volt a bűne, ami miatt egyszerűen nem volt képes észrevenni az élet apró nehézségeit (amiket Ervin kimerítő részletességgel ismert), és nemtörődömségében minden sikerült neki. Ezért a (nem) Hang úgy határozott, hogy meg kell halnia, de végül egy rövid vita után abban maradtak, hogy ez kettejük közül Ervinnek jelentene aránytalanul nagyobb kockázatot, ezért végülis elég lesz, ha csak megsérül, mondjuk a szemén.

Megérkezett a busz a megállóba, és jónéhányan leszálltak róla. Köztük volt Péter is, pedig neki lentről, a park felől kellett volna jönnie, az utcára vezető lépcsőket kettesével szedve, ahogy mindig is szokta. A többi leszálló utas között egy pillanat alatt szem elől tévesztette, aztán már csak a kapujukat hallotta fémesen csattani, ahogy becsukódott a negyedik emeleti szomszéd mögött. Ervint végtelen szomorúság töltötte el, ugyanakkor egy kicsit meg is könnyebbült. Nem olyan egyszerű csak úgy megtámadni valakit, bár biztos meg tudta volna tenni, csak most a körülmények nem úgy alakultak. Na majd holnap.

Meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja, és kibújt az árnyékból. Ekkor, a lámpa derengő fényénél észrevette, hogy bal vállán egy kb. négy húsz forintos alapterületű fecskepiszok nyugszik. Ahogy halk káromkodás közben megcsóválta a fejét, periférikus látómezejébe került a jobb válláról csordogáló, a bal oldalinál jóval kisebb, de tagadhatatlanul létező másik fecskepiszok.

– Na erről beszéltem… – üzente a (nem) Hang.

Ervin gyors, rövid léptekkel igyekezett hazafelé az étteremből. Haragudott magára, mert már sokadszorra történt meg vele, hogy nem kapta meg a mindenkinek kijáró tiszteletet, ráadásul részben azért, mert saját megítélése szerint is szerencsétlenül viselkedett: nem tudott elég határozott lenni, még egy egyszerű rendeléskor sem. Most pl. lengyel kelbimbót evett, amit lányos zavarában rendelt, és egyáltalán nem esett jól neki, csak valami értelmetlen kötelességtudattól hajtva tuszkolta le torkán a zöldségeket. Mindig megfogadja, hogy legközelebb másképp lesz, de végül mindig kísértetiesen hasonlóan alakulnak az események. Egyre jobban belelovalta magát az önsajnálatból táplálkozó, elkeseredett dühbe.

A sarkon hirtelen egy edzőnadrágos, egészen rövid ujjú pólót viselő, vastagnyakú, borostás férfi lépett elé. Ervin nem tudott kitérni: a képregények klasszikus bűnözőarcával rendelkező ember elállta az útját. Ervin résnyire zárta szemeit, behúzta a nyakát, és izzadt tenyerét kordbársony nadrágjához szorította.

– Na kapd elő a tárcát, órát pajtás, vagy bántani foglak! Csúnyán… – mondta rekedtes, lazának szánt, de félreérthetetlenül erőszakos hangon a támadó. Ervin megrémült. Szemeit nagyra nyitotta, és rámeredt az őt inzultálóra, de aztán gyorsan el is kapta tekintetét. Remegő kézzel lecsatolta óráját, és félve odanyújtotta a borostásnak, majd ahogy az megfogta, rögtön visszahúzta a kezét. Ezután a zsebébe nyúlt, majd egy pillanatra tétovázott. Hirtelen egy kisméretű pisztolyt húzott elő. Támadója erre egyáltalán nem számított, így kinyújtotta kezét Ervin felé, hogy átvegye remélt zsákmányát. Ervin azt gondolta, ha volt ideje egyáltalán gondolkodni, hogy most következik a beígért verés. Egyet hátralépett, és a pisztoly csövét, groteszkül behajlított karral ugyan, de egyenesen az agresszor homloka felé irányította.

– Baz’meg… – szólt az meglepetten. Ervin keze nagyon remegett. A másik talán mondani akart valamit, de Ervinnél elszakadt a cérna, és egy görcsös rándulással meghúzta a ravaszt. Az útonálló arca kifejezéstelenné vált, és egy vértől vöröslő lyukkal a homlokán, csonthangú puffanással összeesett.

– Baz’meg… – szólt Ervin elszörnyedve, majd az utolsó pillanatban még megszorította a kezéből épp kicsúszni készülő revolvert.

Tibor csikorgó kerekekkel fordult be az utcába, az étterem termésköves kerítése előtt intenzíven lassított, és még gurulás közben leállította a motort. Az utastérből kiömlő zene hirtelen elhallgatott, ő kipattant, megállt az általa az utcából szabadon hagyott szűk opelnyi sáv közepén, kis terpeszbe állt, mélyet szippantott a friss levegőből, fejkörzéssel roppantott egyet a nyakán, és határozott léptekkel elindult befelé. Az ajtóig vezető kis árnyas lugasban egy kordbársony nadrágos férfi jött szembe. Hiába húzódott le, így is összeütköztek egy kicsit. Az ütközés pillanatában a kordbársonyos összeszorította szemeit, felszisszent egy kicsit – talán a válla fájt –, majd a lugas oldalához lapulva gyors léptekkel a kapuig ment. Ott anélkül, hogy visszanézett volna, megtörölte tenyerét a nadrágjában, és balra eltűnt az utcán.

Tibor – noha soha nem járt még itt, csak Feritől hallott a helyről –, energikusan az ajtóhoz ment, egy pöccintéssel lenyomta a kilincset, majd ököllel belökte. Az ajtó csikorogva lendült a falig. Mikor onnan visszapattant, Tibor már be is lépett, és könyökkel állította meg. A helységben mindenki felkapta a fejét, de azonnal el is kapták tekintetüket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A vendég a jól bevált kis terpeszében megállt egy pillanatra, és körülnézett. Különösen a nőket vette szemügyre, akiken a félelem jelei mutatkoztak az átható, vetkőztető tekintet hatására. (Ebben nem különböztek a férfiaktól). Végül a hátsó sarokban, a pult és a fal találkozásánál lévő asztalt választotta. A pincér éppen félre tudott sasszézni előle, ahogy a kiválasztott helyére ment. Azt a széket szemelte ki a belső sarokban, ahonnan a kijáratot, illetve az egész termet jól beláthatta. Kicsit megemelte az ülőalkalmatosságot, megrángatta több irányba: meggyőződött róla, hogy elég strapabíró. Leült, és a közben tanácstalanul tipródó, kicsit túlsúlyos, megsárgult hónaljú, fehér inget viselő pincért magához intette mutató és középső ujjának két rövid biccentésével. A pincér megállt tőle egy méterre, és groteszk dőléssel próbálta kockázat nélkül tovább csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Tibor figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott étlapot, és újra a többi vendéget méregetve, anélkül, hogy a brifkóval kitömött farzsebe és furcsa előrehajlása miatt valószínűtlen formát öltő pincérre pillantott volna, csak ennyit mondott:

– Hozzál két sört, meg egy hawaii pizzát!

– Kérem – válaszolta amaz, és gyorsan eltűnt.

Kisvártatva visszaérkezett a két sörrel az egyik kezében. Az alátétekért nyúlt, de csak az egyikre tudta letenni az egyik korsót, mert a másikat Tibor kivette a kezéből, és kövér kortyokban inni kezdte. A pincér a konyha felé indult, de alig pár métert tett meg, amikor egy hangos Éló-t hallott maga mögül. Hátranézett. Tibor a vendégeket bámulta, és hanyagul az asztal szélére kicsúsztatott üres korsóra mutatott. A pincér sóhajtott egyet, és elvette a korsót. Arra azért figyelt, nehogy flegmának, vagy bosszúsnak tűnjön közben.

Nemsokára megérkezett a pizza is. Tibor azonnal nekilátott; levagdosta a széleit, és gyorsan befalta a közepét. A kést és a villát, ahogy kiejtette a kezéből, szanaszét hagyva, eltolta maga elöl a tányért.

– Éló! – vakkantott újra, és az asztalra dobott egy ötezrest, majd felállt, és halk morajlást hagyva maga után, köszönés nélkül elment.

Kint beszállt az autójába, és kövér gázt adott. Az utca végén még hosszan rádudált egy suzukisra, aki elvett egy darabot az útból azzal, hogy épp harmadszorra, egyre kisebb hittel, próbált meg párhuzamosan beparkolni két másik kocsi közé.