Ahogy a magyar kisboltok dolgozói tévesen gondolják, hogy a vevő minden esetben idióta, úgy Angliában is sokan hiszik, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. (Jó, hát főleg maguk az ügyfelek). Tudván, hogy az igazság valahol félúton sűrűsödik, én minden esetben egyedileg bíráltam el, hogy kinek van igaza, illetve, hogy ki hülye, és ki nem az.

„A” pontból „B”-be nyilván sokféleképpen el lehet jutni, sőt, még legrövidebb is van közöttük, de sokszor olyan kicsi a különbség, hogy nehéz megítélni, melyik a jobb irány, illetve az utak jellege és minősége is mást és mást jelent különböző utasok számára. Van, aki a lámpákat akarja elkerülni, van, aki csak a legszélesebb utat ismeri, és minden más mögött lehúzási kísérletet sejt.

Az elején kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy nem a legoptimálisabb útvonalon kíséreltem meg az utas célba juttatását, de vitára okot adó helyzet később is rendszeresen kialakult. Ilyenkor kétféleképpen alakulhatott az útvonal megítélése. Vagy azt gondoltam, hogy nekem van igazam, vagy legalábbis jó eséllyel nincs érdemi különbség az én és az utas verziója között, vagy rá kellett jönnöm, hogy az utasnak van igaza.

Ha az utóbbi volt a helyzet, ezt mindig el is ismertem, ha az előbbi, akkor előadtam az érveimet. Még ha tudtam is, hogy vaskosan nekem van igazam, vagy azt sejtettem, hogy blöfföl az utas, akkor is mindig azt mondtam – feltéve, hogy nem rendszeresen az adott utat járta be a figura –, hogy a végén megmondom, mennyi az ára az útnak, ő meg eldönti, hogy azt korrektnek tartja-e, vagy szerinte kevesebbet ér, majd fizessen belátása szerint.

Ha belegondolok, tulajdonképpen meglepő, hogy ezek az esetek döntő többségükben úgy végződtek, hogy rám hagyták az általam mondott árat, és még borravalót is adtak. A legegyszerűbb helyzetek azok voltak, amikor minden nap (akár kétszer) ugyanazon az úton jött-ment az utas, ilyenkor azt mondtam neki vita esetén, hogy csak fizessen, amennyit általában szokott. Itt is elenyésző arányban fordult csak elő, hogy valaki visszaélt a helyzettel. Ilyenkor mosollyal, vagy akár szóban is jeleztem, hogy észleltem a turpisságot, de nem különösebben érdekel.

Egyébként büszke voltam magamra, hogy ez az elegáns ötletem ilyen szépen működik, és meglehetős tahók vitorlájából is kifogja a szelet. Sokszor az is előfordult, hogy az addig gyanakvó és ellenséges utas – korrekt hozzáállásomat látva – barátkozóvá és minden egyéb szempontból is normálissá vált.

Egyetlen nőre emlékszem, aki nem bírt megnyugodni. Egy rendelőintézetből kellett hazavinnem. Rögtön az elején bemondta, hogy melyik nagy úton vigyem. Én nem arra mentem volna, de mindegy. Nem sokkal az elindulás után elkezdte kérdezgetni, hogy hol vagyunk. Én megmondtam neki, és rögtön hozzá is tettem, hogy hol és mikor fogunk balra fordulni az általa áhított útra.

De ő először csendben, magában, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben jajongani és siránkozni kezdett, majd vádaskodásba csapott át, hogy át akarom verni. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlenség, hiszen pontosan azt csinálom, amire kifejezetten megkért. Közben összeállt a kép bennem, hogy nyilván indulás előtt kapta a tanácsot valakitől, hogy mondja be ezt az utat, hogy lássa a taxis, hogy tudja ő, mi merre van. De nem tudta, és a tanács, illetve annak megfogadása pont erre világított rá éles fénnyel.

Mivel a logikai alapképzés nem győzte meg, neki is felajánlottam, fizessen annyit, amennyit idefelé fizetett. Az, hogy ez sem nyugtatta meg, illetve ami még fontosabb, nem hallgattatta el, az már feldühített. Ezt először udvariasan lepleztem, de mivel ez sem használt, és továbbra is olyan keservesen vádaskodott, mintha makaóban csalással nyertem volna el a bal veséjét, rákiabáltam, és gazdagon használtam a „fuckin’” szót, hogy érzelmi állapotomról színgazdag képet festhessek. Nem sokkal ezután, legalább annyi haladást elértünk, hogy csak magában siránkozott, én meg azt gondoltam, hogy jól van, bazmeg, legyen döntetlen.

Amikor már felismerte a környéket az otthonához közel, kicsit megnyugodott, és a feszültséget oldandó megkérdezte, hogy akkor én végül is hogy jöttem volna. Erre én balra mutattam neki, hogy egy hosszú egyenes után éppen itt bukkantunk volna ki, és a körút, amit ő említett, az én útvonalamban csak mint kereszteződés szerepelt volna. Úgy tűnt, hogy megértette. Érkezéskor megkérdeztem, hogy mennyit fizetett odafelé, és én is annyit kértem tőle. Közben megérthette, hogy ez az egész hogy nézhetett ki kívülről, illetve az én szemszögemből, mert nagyon megköszönte a gesztust. Szóra sem érdemes – mondtam – pedig volt mit megköszönnie.

Amúgy nem ő volt, aki a legjobban feldühített. Van az a típus, aki teljesen egyértelmű ostobaságot beszél vagy hazudik úgy, hogy közben a mindenre elszántak harciasságával néz az ember szemébe. Egy nőt az állomáson vettem fel. Sietett, mert időre oda kellett érnie egy bizonyos gyógyszertárba. Amúgy az út a fizika törvényei szerint előre jól láthatóan, halálbiztosan hosszabb időt vett igénybe, mint amennyink volt.

Igyekeztem sietni, de azért nem ész nélkül. Kis késéssel odaértünk a gyógyszertárhoz, és az – jé! – bezárt, ahogy az előre tudni lehetett. A nő felháborodva jött ki, hogy ez az én hibám. Nyugodtan kijavítottam, hogy az esete a fizika és a közlekedés törvényei hatálya alá esik. Erre erősködni kezdett, hogy az egyik lámpánál nekem a bal sávban kellett volna mennem a jobb helyett. Na de asszonyom – mondtam őszintén meglepve – nekünk valamivel később a jobb sávból kellett újra jobbra kanyarodnunk, ráadásul senki nem volt előttünk, és át is mentünk a zöldön, hogy aztán elérjük a következő pirosat, azaz az adott helyzetből a legtöbbet hoztuk ki.

Meg se várta, hogy befejezzem, máris kiabálni kezdett, hogy ne oktassam ki, ő rengeteget vezet… Mire én szakítottam félbe, hogy álljunk meg csak annyira, amíg megerősíti, hogy az előbb épp egy taxisofőrnek sikerült azzal érvelnie, hogy ő sokat vezet. Megerősítette. Kinevettem.

Mentünk a következő gyógyszertárhoz – noha ezek mind egyszerre zárnak. Arról is lepattantunk persze, úgyhogy az egyre dühösebb nő végül a belváros egyik utcáját adta meg végcélként. Közben már csak megszokásból tovább okoskodott egészen addig, hogy meg kellett állnom csak úgy a sáv közepén, kivennem üresbe, és lassan hátrafordulva, mélyen a szemébe nézve elárulnom neki, hogy alapvetően nem tetszik a stílusa, és egyetlen szót sem tűrök el tovább, hacsak az nem végtelenül kedves szó. Az üzenet átment, néma kussban ült bal hátul, amíg újra meg nem szólalt, hogy itt a bal oldalon jó lesz. Félreálltam, mire megint méltatlankodni kezdett, hogy ő úgy gondolta, hogy kanyarodjak be balra.

A legnagyobb sajnálattal, de született angol létére kioktattam az „on the left” és a „to the left” közötti különbségre, majd ráutaló magatartással az értésére adtam, hogy most fizetni fog, és ki fog szállni. Fizetett és kiszállt.

Aztán ugye van a geometria tudománya is. Az egyik utasom egy bizonyos sarokra akart eljutni. Egyszer csak felkiáltott, hogy itt miért nem kanyarodtam balra. Erre – hátha én emlékszem rosszul – visszakérdeztem, hogy nem a Shiel-Molyneaux sarokra megyünk-e. De igen, de itt akart balra menni, aztán jobbra és végig egyenesen. Mondom, nem gond, mert mi meg itt most egyenesen jövünk, aztán balra fordulunk és pont ugyanoda érkezünk. De az rövidebb – mondja ő. Ezen a ponton kellett szégyenszemre elmagyaráznom, hogy ha egy téglalap egy rövid és egy hosszú oldalán megyünk végig, az hajszálra ugyanaz a távolság, mint ha a másik két oldalán mentünk volna végig.

Ezt emésztette egy darabig, aztán valószínűleg megértette, mert azzal hozakodott elő (és közben meg is érkeztünk), hogy nekem az a dolgom, hogy őt oda vigyen, ahova mondja. Szuper, mondom, akkor egy hajóban evezünk: ez épp megtörtént. De ő nem erre akart jönni – tette hozzá. Ja – mondom – az megint más, de egyrészt az imént elmagyarázottak fényében ennek nincs jelentősége, másrészt az útvonaltervet akkor velem is ismertetnie kellett volna.

Ezután már csak annyi maradt benne (érv helyett), hogy egyáltalán miért vitatkozom én vele, azaz kimondatlanul: mi az, hogy nem neki, mint ügyfélnek van automatikusan igaza. Hasonló, ha nem intenzívebb elképedéssel az arcomon válaszoltam, hogy azért, mert ebben a mi konkrét esetünkben tényszerűen nekem van igazam, ő pedig következésképpen téved. Tajtékzott a frusztrált dühtől, ahogy kiszállt, és ami azt illeti, én sem tudok megtanulni nem csodálkozni újra és újra az arrogancia és az ostobaság együttes megnyilvánulásain.

Az utolsó hónapokban a kocsi kellemetlen hibát növesztett: a motor nem akart újraindulni, ha a külső hőmérséklet 14 fok fölé emelkedett; azaz ha leállítottam a motort, amíg megittam egy kávét, kár volt kapkodnom, várnom kellett bő tíz percet, hogy újra beinduljon.

Ez egy darabig még kezelhető volt, de ahogy – még Angliában is – egyre melegebb lett, a probléma is egyre mélyült, illetve kicsit később már elég volt, ha kint kicsit melegebb volt, és már a hideg motor sem akart beindulni.

A dolog nem volt teljesen új számomra. Egy korábbi autómnál előfordult pontosan ugyanez a probléma, és ott a főrelé nevű alkatrész volt a hibás, amit jó harmincezerért cseréltek azoknak, akik nem tudták, hogy egyszerűen két elfáradt forrasztást kell felfrissíteni.

Ahogy korábban megírtam, ezúttal nem bíztam a probléma kibogozását a szervizre, hanem elárultam a megfejtést. (Hogy itt milyen globális és lokális aljasságok vannak játékban, azt nem írom le megint, ott vannak a link mögött). Sajnos, mint ahogy egy Murphy törvénykönyv mellékletében lenne olvasható, a négy(!) főrelé kicserélése nem oldotta meg a problémát.

Tovább nyomoztunk hát a szervizzel (az interneten nem találtam használható ötletet). Ők beszéltek a helyi hondás fűmuftival, aki azt mondta, hogy ez egy klasszikus computer probléma, ami rossz hír, mert ez a legdrágább alkatrészek közül való. Jó hír ugyanakkor, hogy ennek a figurának van egy, ötszáz fontért – mondta a szervizes. Beugrottam, ők elvonultak a kocsival, majd engem is hátra hívtak, és megmutatták, hogy bizony a diagnosztikai szoftverük megerősíti a gyanút: az ECU a hibás.

Mivel már eladni készültem a kocsit (ami persze ebben az állapotban gyakorlatilag lehetetlen volt), egyszerűen pszichésen nem tudtam volna elviselni egy újabb ötszáz fontos kiadást úgy, hogy már jó pár másik szíváson voltam túl. Szigorúan anyagi szempontból még megérte volna (ha valóban ez a hibája), de kedvem inkább már ahhoz lett volna, hogy egy roncstelepen magam gyújtom fel a kocsit és/vagy verem szét ólombottal úgy, hogy semmi használható ne maradjon belőle: szó se lehetett róla, hogy végignézzem, hogy kilóra megveszi tőlem egy nepper, majd fillérekből orvosolja a gondot, és (a taxis múltat akár letagadva) gusztustalan profittal adja tovább a gépet.

Ugyanis lehúzást sejtettem. Egy haverom haverja szintén rádugta a maga laptopját a kocsi computerére, és csodák csodájára nem jött fel az ECU hiba. Közben repült az idő. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a korábbi kísérleteknél mindig várni kellett az új alkatrészre, majd becsúszott egy négynapos hétvége, satöbbi: azaz egyszerűen nem volt már időm utánajárni, hogy mi az isten lehet még a gond.

A Magyarországra hazacuccolás már rég kőbe volt vésve, megvolt a kompjegyem, a repjegyem egy héttel későbbre, a taxis engedély épp lejárt. Hiába hagytam vagy egy hónapnyi idő-puffert, a szopás olyan kitartó és cizellált volt, hogy ez sem volt elég.

Így kellett hazajönnöm a cuccaimmal, majd vissza az üres, eladandó kocsival. Épp harminc fok volt, ami azt jelentette, hogy többször is előfordult, hogy a kocsi napközben nem volt indítható. A hazaúton jégakkuval hűtöttem az ECU-t, illetve nem állítottam le, vagy ha muszáj volt, igyekeztem úgy ütemezni, hogy egy megállásból tudjak pl. WC-re menni, sztrádamatricát venni és tankolni. Soha nem jött össze.

Hazaértem Angliába, és felhívtam a volt kollégámat, akivel korábban már az árban is megállapodtunk. Elmondtam neki, hogy milyen probléma adódott. Legnagyobb meglepetésemre nem keserítette el a rossz hír (én mondjuk elálltam volna a vételtől a helyében). Lebonyolítottuk az adásvételt (ami szintén rettenetesen ment, ugyanis elvesztettem a kocsi forgalmiját, ami nagyon csúnyán lelassította a folyamatot).

Tegnap beszéltem a sráccal. Azt kérdezte, hogy a műszerfalon mi a sárga felkiáltójel. (Az, hogy ki van kapcsolva a kitörés gátló). Én meg megkérdeztem, hogy sikerült-e megoldani az indítási problémát. Azt mondta, hogy persze, pofon egyszerű volt az egész. Az ECU hülyeségeket „beszélt”, úgyhogy frissítették a szoftvert 75 fontért a srác által látogatott (nem márka)szervizben, és azóta semmi gond.

Örülök, hogy a volt kolléga nem szívott vele, de egyúttal elszomorít, hogy mekkora különbség van Liverpoolban egy hazai meg egy idegen kiszolgálása között. A taxis vizsgán is fizettem gazdagon olyan szépészeti dolgokért, amikhez nagyon hasonlókkal a szemem láttára hagytak futni egy kacsintással egy liverpooli sofőrt.

Hány, és milyen ehhez hasonló lassításban lehetett részem vajon az évek alatt? Hány mérföldet futottam úgy, mintha víz alatt járnék, mint valami B kategóriás rémálomban? És milyen messze jutottam volna, ha korrekt a pálya? Mindegy, nincsenek „ha”-k visszafelé az életben.

Sok utasom kérdezi, hogy honnan jöttem, mire én azt válaszolom, hogy from Hungary. Ezt az angolok úgy ejtik, hogy hungry, azaz kihagyják az „a”-t, azaz a szó pontosan úgy hangzik, mint az „éhes”.

Sokakat ez annyira felvillanyoz, hogy nem bírják ki, hogy fel ne hívják az én vagy a haverjaik figyelmét arra, hogy micsoda poén adódik itt szinte magától, és vihogva mondják, hogy I’m hungry too vagy hogy I’m starving.

Ezt a viccet alapból nem tartom különösebben magas színvonalúnak, igaz, ebben az is benne lehet, hogy egy kicsit sért a dolog, valahogy nem jó hangulatúak ezek a mókák, úgyhogy mindig is gondolkodtam valami frappáns válaszon, ami nem fedi fel a sértettségemet, illetve nem offenzív, de mégiscsak érdemi riposzt.

Az üzenetem ugyanis az lenne a viccmesterek felé, hogy szánalmas dolog azonnal ráugrani a legkézenfekvőbb, és ezért a legtöbb egyszerű embernek beugró poénra, mert az éppen e két ok miatt lapos és súlytalan. De ez csak magyarázkodásnak tűnhetne.

Na de a napokban azt hiszem, sikerrel juttattam célba az üzenetet. Elég messziről vittem a lóversenyre egy figurát, aki feltette az ominózus kérdést, amire én megadtam a szokásos választ, amire ő leütötte az amúgy ugye a földön fekvő labdát.

Erre a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– Ezt a poént annyiszor hallottam már, hogy elkezdtem számolni az alkalmakat, és úgy döntöttem, hogy a kétszázadik, aki elsüti, ingyen kapja a fuvart.  – mondtam, és sejtelmes bíztatón rámosolyogtam, majd feltettem a keresztkérdést – Mit gondolsz, hányadik vagy?

– A kétszázadik? – kérdezte egészen felvillanyozva.

– Százkilencvenkilenc…

Hogy mikor dolgozom, és mikor nem, azt néhány főbb paramétert összehangolva döntöm el. Forgalmas időszak legyen, azaz lehetőleg ne kelljen üresen ücsörögnöm, ahelyett, hogy pénzért vezetek valamerre. Legyen világos – ugyanis a sötétben vezetés több kockázattal jár, összehasonlíthatatlanul fárasztóbb, és rossz idővel karöltve mindez hatványozódik. Ez az első kettő rögtön meg is bukik az életszerűségi teszten – legalábbis télen: Reggel (azaz ittenieknek hajnalban) sötétben kezdek, és a délutános műszak jó része is természetes fénytől mentesen zajlik, de hát ilyenkor van munka.

A harmadik szempontom, hogy a részegeket megússzam. Ennek érdekében kb. annyit tudok tenni, mint a sötétség elkerülése ügyében, azaz korlátozottak a lehetőségeim. Estefelé több kezd lenni a berúgott ember, de vannak reggel, délelőtt és délután is.

Igazából semmi jót nem tudok mondani róluk. Nehezebb érteni őket, maguk sem pontosan tudják, hogy mit akarnak, potenciálisan agresszívek, és általában nehezen kezelhetők. A rutintalanok hányhatnak, aminek ugyan megvan a tarifája, de az élmény maradandó, plusz annak a napnak azzal vége is, és jó eséllyel a következő sem kezdődik el olyan hirtelen.

Nemzeti sport – egyes lányok részéről – a hátsó ülésre hugyozás vagy azért mert olyan állapotban van az elkövető, vagy azért, mert csak. Szerencsére, meg mert pont ezért nem dolgozom éjjel, ezt eddig sikerült megúsznom.

De részegekbe bele-belebotlok. Nem tudom, ez mennyire általános a világban, de Kate Fox szerint Angliában az alkoholhoz annyira erősen kötődik az agresszivitás a fejekben, hogy egy kísérletben az alkoholmentes sört ivók is bepöccentek csak attól, hogy azt hitték, alkoholt isznak.

Az eddigi huszonvalahány részeg közül hárommal-néggyel gyűlt meg jobban a bajom, de a többieket jó részét is folyamatosan konfliktus-megelőzési technikákkal kellett kezelnem, ami iszonyúan sokat kivesz belőlem a megnehezedett kommunikáció és a vezetés egyidejű kezelgetése mellett.

Mondok két konkrét esetet. Az egyik állandóan (hajnalban is!) nyitva tartó kocsmából vettem fel egy figurát, aki helyett a barátja jött ki lefixálni, hogy kiért jöttem. Ez mindig rossz jel. Kicsit megnyugodtam aztán, mert kiderült, hogy az utasjelölt bottal jár: szemmel láthatóan valami központi idegrendszeri gondja volt, ezért kellett neki az extra segítség. Ahogy azonban beült, az is mindjárt kiderült, hogy hullarészeg. Szerintem az orvostudomány számára sem lett volna világos, hogy hogy volt talpon egyáltalán.

Az állapota a beszédét is érintette, szinte semmit nem értettem abból, amit mond. Azért csak beszélt, így nekem végül is az a kép állt össze, hogy a beszédképtelenség oka javarészt a részegség volt. Udvarolgatott egy kicsit (igen), kérdezgetett rólam, az életemről, de mondom, borzasztó nehezen ment, és nem adta fel, közben az iránnyal kapcsolatos szavakat böffentett, később már csak mutogatott, hogy jobbra vagy balra.

Egyszer sajnálatát fejezte ki, hogy nem értjük jól egymást, és azt kérdezte, hogy ez szerintem mitől lehet. Ekkor még jó volt a hangulat, és azt mondtam, hogy itt több tényező van játékban. Egyrészt én nem idevalósi vagyok, másrészt te rendesen részeg vagy. Szerintem ezek kombinációja okozza a nehézséget. Erre vihogni kezdett, mint akit megdicsértek, hogy sikerült rendesen berúgnia.

Kicsit még küszködtünk a beszélgetéssel, aztán csend lett, és így érkeztünk meg a lakásához, ahogy kivágott egy amolyan hisztit, és kijelentette, hogy egy fillért se látok tőle, mert rettenetes ember vagyok. Ez konkrétan feldühített azok után, amennyit kínlódtam vele ahelyett, hogy eleve fel sem vettem volna. Elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben, úgyhogy kiszálltam utána, és megállítottam. Követeltem a pénzt, kicsit kiabáltam vele, a rendőrség bevonását emlegettem, de nemhogy lepergett róla mindez, hanem mintha még valami perverz örömöt is okozott volna neki. Kénytelen voltam otthagyni.

Később jutott eszembe, hogy legalább elvehettem volna a botját, és leadhattam volna a rendőrségen, még később meg az, hogy jó, hogy ez csak később ugrott be, mert jó eséllyel nekem lett volna bajom belőle. Az ilyen ügyek sajnos bennem maradnak. Elhalványodik az emlék, persze, de az, hogy tehetetlenül kellett elsétálnom, az enyhén szólva nem jó lezárás.

A másik figurát az egyik legalja kocsmából szedtem össze (más is van ott, a címből nem egyértelmű, hogy pontosan honnan fog előkerülni az utas). Ő először is megpróbált beszállni egy leparkolt civil autóba, majd miután ez nem jött össze, megpróbálkozott hozzám beülni, és ez sajnos sikerült is neki.

Ő is túl részeg volt az artikulált beszédhez, plusz csak nagyjából volt elképzelése, hogy hol szeretne kikötni. Kikönyörögtem belőle egy utcanevet, aztán odavittem, amilyen gyorsan csak tudtam. Már az út közben is különböző klubtagsági, pontgyűjtő, meg bankkártyákat mutogatott, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy kártyával akarna fizetni – ami köztudottan nem játszik, soha senki más nem próbálkozott még ezzel se azelőtt, se azóta.

Mosolygott, miközben a kártyát nyújtotta felém, és mondta, hogy sajnos pénze nincs. Sebaj, mondtam neki, megpördülünk, és itt van pár ATM, használd ott a kártyádat. Ebbe belement, és felvett egy egészen döbbenetes összeget. Hova menjünk most, kérdeztem. A sarki kocsma volt a cél. Örültem neki, legalább megszabadulok tőle. Leparkoltam egy lehetetlen helyre. Ahogy ezzel megvoltam, mégis inkább úgy döntött, hogy vigyem haza. OK.

Az úton a húszasait tukmálta, hogy kéne mi, meg ehhez hasonlók. Nem vettem a lapot, csak mondtam neki, hogy majd a végén fizessen. Azért csak rám erőltetett egy húszast, én meg jól látható helyre tettem, hogy majd a végén foglalkozunk vele, addig meg kerüljük a félreértéseket.

A távolság felének megtétele után egyszer csak félig-meddig felháborodva visszakérte a pénzt. Visszaadtam neki. Mikor megérkeztünk, nem akart kiszállni, pedig pont az ajtaja elé navigált, hosszasan magyarázva, hogy melyik autó mögé, milyen színű ajtó elé álljak. Aztán mégis úgy döntött, hogy visszamenne a városba inni.

Ekkor azt indítványoztam, hogy fizesse ki, amit eddig autókázott, mert nekem őszintén szólva úgy tűnik, hogy nem tudja mit akar, de fizetni nem igazán, objektíve pedig több piára nincs szüksége. Erre felháborodott, és megmakacsolta magát, de a húszasait tovább lobogtatta, talán, hogy motiváljon.

Erősködtem, hogy én most biztos nem viszem sehova. Ő is hajthatatlan volt. Egy alkalmas pillanatban kivettem a kezéből a pénzt, és odaadtam volna neki a visszajárót, de nem volt hajlandó átvenni, hanem ordibálni kezdett, hogy ellopom a pénzét, satöbbi. Ekkor végképp elpattant bennem is valami, és megkértem, hogy takarodjon ki a kocsiból. Lebiggyesztette a száját, mint egy sértődött ötéves, és nem mozdult. Megfenyegettem azzal, hogy elmegyek vele a legközelebbi rendőrőrsre. Nem hatotta meg.

Ezután megpróbáltam kirángatni a kocsiból, de semmire nem jutottam – ami rendkívüli módon frusztrált. Kapaszkodott a kézifékbe, az ülés is kagylós volt, ő is száz kiló. Ezek után vele már nem kommunikáltam, hanem felhívtam a zsarukat, és vázoltam a helyzetet. A pénz nálam volt, hogy elhúzódik az utolsó fuvarom, belenyugodtam.

Minden részletet elmeséltem, bediktáltam az adataimat a híresen gyalázatos angol mobilhálózat szakadozó, kásás, elhalkuló éterébe. Mikor mindennel megvoltam, látom, hogy a fickó mégis kiszállt. Olyan sértődött arcot vágott, mint akinek kudarcba fulladt a hisztije. Még vonalban voltam, úgyhogy megmondtam a rendőrségi diszpécsernek, hogy az ügy megoldódott.

A csóka még követelőzött, a húszasát akarta, de ezt egyszerűen figyelmen kívül hagytam, a tenyerébe tettem a visszajáróját, becsuktam az ujjait, és egy szó nélkül elhajtottam. Ő még állt ott egy darabig, ahogy a tükörből láttam, aztán szomorúan beballagott a házba, ahol lakott.

Tovább erősödött a meggyőződésem, hogy egyszer érdemes lesz ellátogatnom Portugáliába. Az egyik utasom odavalósi volt, és klasszikusan az a típus, aki mindenáron beszélgetni akar. Közös témának persze Anglia adódott – a focit (mert meccsre vittem) nem is erőltette, ezzel nagyot dobva a komfortérzetemen.

Úgy tűnt, hogy tud, tapasztalt mindent, amit mondok neki, csak ő maga még nem gondolkozott el rajtuk. Meséltem neki arról, hogy még nem jártam Portugáliában, de ez nem lesz mindig így, és hogy van egy olyan érzésem, hogy szinte nem fogom tudni elkerülni, hogy kiválókat egyek – nem úgy, mint Angliában, ahol gyakorlatilag nincs érdemi gasztronómia, és igazán jót enni csak nagyon kevés, más nemzetek konyháját képviselő, más nemzetek embereivel dolgozó éttermekben lehet.

Hevesen bólogatott, mint ha kimondtam volna valamit, amit ő nem mert, majd élénken magyarázni kezdte, hogy Portugáliában járva el sem fogom tudni kerülni a jobbnál jobb kajákat, és ezekért az ételkölteményekért felét-harmadát fogom csak fizetni az itteni áraknak.

– Amúgy is van valami mélyen közös a portugálokban és a magyarokban – emeltem a tétet. Erre már felszaladt a szemöldöke. Arra gondolok – folytattam –, hogy nem mindenki ért ahhoz, hogy kedvező helyzetét, gazdagságát vagy akár ezeknak csak az esélyét olyan heves boldogsággal játssza el, ahogy mi tudjuk – az oroszokat nem számítva.

Öröm volt látni, ahogy sugározni kezdett az arca, ahogy kezdett ráismerni saját népe lelkére abban, amit elmondtam, úgyhogy folytattam: – Egyszerűen lenyűgöző, hogy egy ország, aki óriási falatot harapott Amerikából, és annyi aranyat hordott haza, hogy a hajókon paradicsomnak vagy száz évig nem is jutott hely, ezt az aranyat hintókra kente, meg szobrokba öntötte. Biztos, hogy az úton, miközben az EU egyik legkisebb játékosává váltak, kitűnően szórakoztak.

Erre már hangosan nevetett, mint akinek volt osztálytársai emlegetik fel a húsz éves osztálytalálkozón élete legjobb buliját, ami majdnem a halálával végződött, de így, hogy mégsem, a legintenzívebb, legboldogabb történés volt az egész életében.

Na így, a megfelelő pszichés felkészítéssel engetem el a meccsre. Utána még szintén portugál barátaival tervezett időt tölteni. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen szellemben. Mindenesetre tőlem jó hatvan százalékos borravalóval búcsúzott.

Itt az emberek közötti társadalmi különbségek meghökkentő pontossággal érhetők tetten a fogyasztási szokásaikon keresztül. Ha ránézel valaki autójára, rögtön tudod, hova tartozik. Ugyanígy kasztrendszer szintű elhivatottsággal látogatják a saját szupermarketjeiket, és felfelé sznobnak és drágának, lefelé igénytelennek tartják a többit.

Hadd nyissak itt egy bekezdésnek tűnő zárójelet. Előre szeretném bocsátani ugyanis, hogy minden társadalmi csoport tagjainak 80%-át idiótának tartom, és olyannak, aki valódi, átszűrt gondolatok és meggyőződések nélkül, szinte gerincvelőből cselekszik úgy, ahogy szerinte tőle, mint pl. középosztálybelitől elvárható. Így, amiket lejjebb írok, mind úgy kell érteni, mintha oda lenne írva mögé, hogy „vagy olyannak akar látszani”.

Szóval nincs ez másképp a rádióadók esetében sem. BBC4-et a napi történések és a világ dolgai iránt érdeklődő emberek hallgatnak, illetve jobbára azok, akik a brit társadalom szerencsésebbik felén helyezkednek el. Meg én.

A (szintén BBC-s) Radio1 azoknak a fiataloknak a rádiója, akik idővel BBC4 hallgatókká fognak válni, de azért ma még leginkább a kortárs popkultúrára kíváncsiak – noha időnként egészen magas színvonalú kortárs zeneművészek alkotásait is hallhatják például az elektronikus zene területéről.

A Radio1 és a BBC4 közötti űrt hivatott kitölteni a Radio2, ami a negyvenes éveikbe vagy azon túl csúszó, a BBC4 felé sodródó csoportot szolgálja ki letűnt évtizedek sokszor nem is rossz, máskor gyalázatos zenéjével.

Na de ők mind, együtt is kevesen vannak azokhoz képest, akik két másik lokális rádiót hallgatnak. A Juice FM közönsége a saját lecsúszásukhoz ragaszkodó, önpusztító emberek masszájából kerül ki, akik egyébként relatíve szűkös lehetőségeikhez képest igyekeznek becsülettel, erejükön felül fogyasztani. Az itt hallható zene mindennek a legalja – naponta tucatszor ismételve.

A Radio City hallgatói annyiban különböznek tőlük, hogy nem vágynak annyira a súlyos helyi akcentusra, nem bánják, ha pár régebbi sláger is beesik, és iszonyúan fontos nekik, hogy nehogy Juice FM hallgatónak nézzék őket. Aki irodai munkát végez, és már nem az adminisztrátori pultnál ül, annak pontosan ez kell.

Számomra a legérdekesebb a Juice FM csapat. Ők az egyedüliek, akik, amikor meghallják, hogy BBC4-et hallgatok, követelik a saját rádiójukat azzal, hogy mi ez a szar politika (mint pl. olyan műsorok, amikben épp róluk van szó, akiket a cégek PR-ja a lehető legeredményesebben vesz hülyére), rakjak be valami zenét. Arcról látom, hogy ez alatt azt értik, ami épp a Juice FM-en megy. Ha az 15 perc reklám, az is jó, kisimult arccal hallgatják.

Eddig egyszer olyan is előfordult, hogy egy korahúszas srác kapcsolgatni kezdte a rádiót, amin én úgy megdöbbentem, hogy az már neki is feltűnt. Találomra kiválasztotta a Radio1-et; nyilván azt hitte, hogy az kell, hogy az első helyen legyen. Ránéztem, és a lehető legtömörebben „megkérdeztem”, hogy a Juice FM kell-e neki (Juice Fm I guess). Bólintott, és meghallgattuk a reklámblokkot.

Azért ez általában ennél eggyel finomabban, pontosabban manualitás nélkül, verbálisan zajlik. Megkérdezik, hogy „te ezt hallgatod?!”, amire én vagy mondok valami igenlőt, vagy olyasmit, hogy hogyan is tagadhatnám, vagy csak annyit kérdezek, hogy „Juice FM?”.

A múltkorjában már majdnem flow élményem volt, ahogy a szürkületi enyhébb forgalomban gurultam egy relatíve távoli célpont felé a BBC4-et hallgatva, hátsó ülésemen egy szalmahajú, száraz bőrű, szikkadt figurával, aki szinte hajléktalannak nézett ki, de szedett-vedett ruhája, és ő maga legalább nem volt büdös.

A Napról volt szó, láttam is magam előtt az izzó narancs golyóbist, már indultak a szabad asszociációk a fejemben messze a volántól meg az úttól, akikor a rekedtes hang megszólalt a hátam mögül. – Te ezt hallgatod, haver? Mintha vaskampóval rántottak volna vissza a kevéssé attraktív valóságba. – Igen – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egyből a Juice FM-re váltsak neki, vagy épp ellenkezőleg, most legyen az, amikor először közlöm a rossz hírt, hogy itt sajnos ez szól, és kész.

De nem sok időm maradt tűnődni, mert az igenemre szótagnyi szünetet sem hagyva rögtön előrébb húzódott a figura, és szinte mohón kérdezte: – Jól hallottam, hogy azt mondják, hogy a Nap a felszíne felett magasabb hőmérsékletű, mint magán a felszínen?

Nekem egy szótagnyinál többi időbe került, mire megértettem, hogy nem az történt, ami ilyenkor mindig szokott, majd a kérdést dolgoztam fel, és végül az így összejövő késéssel válaszoltam, hogy tény, hogy ezt mondták. A visszapillantóból láttam a fickó tükörképemre szegezett tekintetét. Az volt benne, hogy de hát ez hogy van akkor? A fel nem tett kérdésre azt válaszoltam neki, hogy gondolom olyasmi lehet ez, mint a gyertya lángjával: ott is felfelé áramlik a hő, és a csúcsán melegebb, mint a tövénél.

Ezt további (vagy bármilyen) szakértelem híján ennyiben hagytuk, de ő még elkanyarodott egy kicsit az európai űrkutatás kérdésköre felé, és sajnálatát fejezte ki pár leállított vagy el sem kezdett program kapcsán. Aztán megérkeztünk, és a végén egyfajta összetartozás-élménnyel gazdagabban köszöntünk el egymástól.

Rohadék helyről, két négysávos út kereszteződéséből kell felvennem az embert. Beül, köszönünk, és ahogy rám néz, furcsa érzésem támad. – Rég nem láttalak – mondja, és nekem beugrik, hogy egy korábbi rendszeres utasom az. (Nem is értem, hogy hogy lehetnek egyáltalán rendszeres utasaim, amikor több, mint kétezer autó futkározik a körzetben, és én sem válogatok a kerületek között).

Ahogy meghallom a hangját, rögtön beugrik minden, hogy honnan hova szoktam vinni, és hogy mindig problémázik a pénzzel. Azt állítja, hogy egy ötösért szokták vinni a megszokott (és a mostanitól eltérő) útvonalán. Én meg azt szoktam gondolni, hogy biztos a műholdas ketyere adatai alapján számolva lehet annyi, de amit minden taxis használ, azaz a saját kocsijának a beépített mérőjét, az alapján öt ötven. Mindegy, rá szoktam hagyni, de aki előre ül, és végigpofázza az utat, azt adjon borravalót is, én mindig azt mondom.

A kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy volt egy rendes munkám (proper job), de azt kilőtték alólam, úgyhogy megint itt ülök. Ezért nem látott egy ideig, és ezért láthat most. A részletekbe bele se megyek, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli: nem is kérdez semmit. Megkérdezem viszont, hogy ő nagyjából hány sofőrre emlékszik. Néhányra – azt mondja. Rám azért, mert nem látott egy ideje.

Beszélgetünk még egy kicsit a munkaerő-piacról, amiről neki – a világ többi dolgához hasonlóan – lövése sincs, de a sablonok polcáról levett véleménye, az van. Ha a triviálistól, kézzel foghatótól vagy a szemünk előtt lévőtől eltérő dolgot hozok szóba, nyugtázza, de nem reagál érdemben. Amikor networkingről, meg beágyazottságról beszélek, meg arról, hogy rengeteg munka van, csak egyik se nálam landol, még némább, mint egyébként.

Eljutunk a célállomásig, és mivel ismerem a sóher természetét, direkt egy kicsit alámondok az árnak, pedig tudom, hogy a legoptimálisabb úton hoztam. Hét font. Ravaszdian rám villantja műfogait, és tettetett mókássággal, mint aki egy gyereket ér csalási kísérleten fekete péterezés közben, megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne, mert ez minden más alkalommal hat ötven szokott lenni neki.

Ekkor értem csak meg, hogy ez így takarít meg egy valag pénzt, hogy mindenkitől visszatart ötven pennyt, azaz két fontot minden nap, mert két oda-vissza útja van két különböző viszonylatban. Rámosolygok én is, és megerősítem, hogy ez bizony halálbiztosan hét. Számlát kér, és búcsúzóul még behajol a kocsiba, és a szemembe nézve, mosolyogva mondja, hogy biztos benne, hogy találkozunk még. Remélem, nem – válaszolom neki.

Két többé-kevésbé rendszeres utasom mellé beülhetne egy pszichológiahallgató megnézni, hogy lesz a baj. Reggelente egy nagymama kíséri el a kisunokáját az egyébként sétatávra lévő iskolába. Azaz taxit hív.

A nő valamivel százhatvan centi alatt van, hangja érdes, akcentusa spanyol, haja drót, bőre pergamen és úgy van kifestve, hogy az még épp nem ijesztő. Annyira szikkadt, inas, hogy felteszem, konzerválta magát, és ebben az állapotában már örökké fog élni.

Az unokája puhatestű, apródfrizurás sörösüveg tompa tekintettel, a reggeli morzsáját épp megtartó kappanbajusz-kezdeménnyel, szinte napról napra látni, ahogy egyre nagyobbra nő.

Minden reggel azonos menetrend szerint zajlik. Gondolom, hogy még a lakásban könyörög egy kicsit a srác, hogy a nagyanyja ne kísérje el, de hasztalan. Kilép hát az ajtón, időnként köszön is, és beül. Másodpercekkel később jön a nagyi, és ő is beszáll a gyerek táskájával együtt.

Út közben apróságokról beszélgetnek. A nő mindig spanyolul kezdi, a fiú angolul válaszol, és borzasztóan feszült. Aztán megkéri, vagy költői kérdésbe bújtatva szólítja fel nagyanyját, hogy beszéljen ő is angolul.

Megérkezéskor a gyerek hol könyörögve kéri nagyanyját, hogy maradjon az autóban, hol durván utasítja. Az eredmény mindig azonos: nagyiról lepereg a dolog, és végül, amikor a srác már majdnem a kapunál tart, utána rohan, és megigazítja a gallérját, vagy utána visz valami papírt, vagy tesz bármit, ami a fiú kortársai előtti teljes megsemmisítését eredményezi.

Még én is látom a kocsiból, ahogy a lányok, miközben folyamatosan semmibe veszik a nagyra nőtt apródot, a nagyszülő akciójakor azért ezt épp csak egy pillanatra felfüggesztik, és mély megvetést sugároznak felé. Mint akit ki kellett herélni, mert képtelen volt felmászni a kötélre.

Amikor először vittem őket hazafelé, és a srác – érzelmesebb pillanataiban spanyolra váltva – arról panaszkodott, hogy szívatják a többiek, szinte hátrafordultam, hogy első lépésként szabadulj meg az apródfrizurádtól, te szerencsétlen, aztán adrenalinra vagy legalább intravénásan beadott koffeinre lesz szükséged, de ma már látom, hogy itt a nagymamának kellene meghalnia ahhoz, hogy a gyerek számára legyen remény. Márpedig a nagymama nem fog meghalni.

Ennek a típusnak a képviselőivel – mivel kerülöm az éjszakai műszakokat – jobbára a napom végén futok össze, azaz estefelé. Azaz nem a legvidámabb hangulatban. Javarészt lányok tartoznak ide, de vannak fiúk is. Megtöltik a kocsit, mert nem taxira akarnak költeni, hanem arra, hogy ájultra igyák magukat. A legtöbbször jócskán várnom kell rájuk, noha rájuk nézve nehéz elképzelni, hogy pontosan mi lehet az a hozzáadott érték, amit a felhasznált idő alatt realizáltak.

Emelkedett hangulatban ülnek be, és sokszor velem is kommunikálni akarnak minden áron, noha én ilyenkorra már fáradt vagyok, és nem keresem húszéves partiarcok társaságát. Őszintén szólva nem mindig értem pontosan, hogy miről van szó, mert az ország ezer részéből jönnek, mindig újabb és újabb, általam még soha nem hallott akcentusokkal, úgyhogy megértjük egymást, de azért elég sok minden elvész közben.

A nyelvi közeg kásássága az oka annak is, hogy nem értem a poénjaik egy jó részét. Ha érteném őket, valószínűleg, akkor sem tetszenének. Amikor – akár többedszerre – visszakérdezek, előbb-utóbb nevetgélés lesz a dologból – és nem egyértelműen együtt nevetünk.

Sokszor bedobják a szokásos társalgásindító sablonjaikat, mint foci, satöbbi, de a legbosszantóbb, amikor azt kérdezik, hogy szeretek-e taxisofőr lenni. Erre konokul mindig őszintén válaszolok, és azt mondom, hogy nem. Ekkor (elsőre) érdekes fordulat következik, és a kapott válaszon mindig megdöbbennek, de soha nem kérdeznek utána, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen nekem boldognak kéne lennem, mindenkinek olyan boldognak kéne lennie, mintha egy felelősség és tét nélküli élet lokális csúcsát élné meg éppen szombat este; aki nem így van vele, az elbaszta, mert nem sikerült betartania az előírást, ami az itteni médiából ömlik megállás nélkül.

Erre a válaszomra úgy reagálnak, mintha rózsaszín világuk közepére székeltem volna, és kimondottan meg vannak sértődve. Egyszer visszakérdeztem, hogy mit szokott mondani a többi taxisofőr, amikor ezt kérdezi tőlük. Erre azt a füllentést kaptam válaszul, hogy honnan tudná, soha nem volt még ilyen beszélgetése. A valóságban neki életében csak ugyanolyan beszélgetései voltak, amikre ugyanolyan formaválaszokat kapott, amikre nem is emlékszik, ami nem is baj, hiszen az egész paláver nem valódi gondolatok kicseréléséről szól.

Egy másik lány arról kérdezett, hogy melyik csapatnak drukkolok. Én – noha le is lőhettem volna ezért – beszélgetni kezdtem vele. Persze megint egy őszinte válasszal kezdtem, hogy nem érdekel a foci. Erre a lány agya – ahogy az várható volt – ledobta a szíjat. Erre visszakérdeztem, hogy ő hogyhogy szereti a focit, illetve mit szeret benne.

Erre nem számított, úgyhogy inkább támadásba lendült, hogy mi a bajom azzal, hogy ő szereti a focit. Azt hazudtam, hogy semmi. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a lány egyszerűen azt hiszi, hogy ettől eredeti és/vagy különleges lesz, de sajnos az ezt hívők tábora meglehetősen népes. A hátsó ülésről érkezett egy érdemi szellemesség: az a lány azt mondta, hogy ő a fociban a rövidnadrágos férfiakat szereti. Ezt a választ elfogadtam, aztán még egy kicsit nyögve nyeltünk, mire megérkeztünk, ahol úgy köszönt el a szóvivő, hogy további jó szórakozást kíván, amit én rezignáltan, a borravaló elfogadásával vettem tudomásul.

Természetesen az egész interakció során az európai értelemben vett udvariasság szabályai és külleme alapján viselkedtem, és nem az érzett megvetésnek utat engedve.