Több helyen is olvastam lelkes kritikákat, hogy itt a Black Mirror harmadik évada, és hogy milyen brutálisan jó. Az első két évad tényleg elég jó volt, felvetett pár problémát, és azokból csavart egy-egy furcsa, tanulságoktól sem mentes helyzetet.

Azóta – úgy tűnik – az történt, hogy az angoloktól átvették az irányítást az amerikaiak. A harmadik évad az utolsó epizódot leszámítva már amerikai akcentussal megy, amerikai környezetben, a hollywoodi színvonalat is alulmúlva.

Az alaphelyzetek általában érvényesnek tűnnek: a történetek a nem túl távoli jövőben játszódnak, és a jelenkori nyugati társadalom visszásságaira helyezik a fókuszt. Ezek közül az egyik, nagyjából minden részt átszövő elem, hogy a (mai) ember milyen könnyen befolyásolható, mennyire magán kívül él, és keres visszaigazolást, illetve iránymutatást. Ez igaz, és elcsépeltsége ellenére is lehetne vele mit kezdeni, de a sorozat a legalpáribb, legotrombább módon tálalja a témát.

Minden pillanat olcsó, kiszámítható, sematikusan maníros. Az egészből számomra az derül ki, hogy az alkotók pontosan úgy gondolnak a célközönségükre, ahogy azok megérdemlik: ostoba birkaként, akinek nem esik le a poén annak elhangzásakor, hanem még hátulról meg kell támasztani a fejét, és további negyven percen keresztül kell lefelé tuszkolni a torkán az eddigre már teljesen közhellyé ürült és valódi tartalmától megfosztott vagy attól egy jelentéktelen részlet felé elhajlított üzenetet. Gondolkodó emberek számára méltatlan a dolog.

Vannak témák, amiket annyira jól, és/vagy annyian dolgoztak fel, hogy óriási kihívás megugrani a szintet. Az előbbire példa George Orwell 1984-ének vallatós jelenete, aminél jobban megragadni jó eséllyel lehetetlen a hatalom és az elnyomott viszonyát, vagy Arthur Koestler Sötétség délbenje, ami a létező legfrappánsabb leírása a hatalom önfelfaló paranoiájának.

Az utóbbira meg példa a holokauszt témája. Egyebek mellett ezért is voltam kíváncsi a Saul fiára, úgyhogy megnéztem. Sajnos az első sorból, ami az alkalmazott 4:3-as képaránnyal gyilkos kombinációnak bizonyult.

Apropó képarány. Az egész film máshogy lett fényképezve, mint ahogy azt bárhol máshol megszokhattuk. A széles vászon hiánya sem véletlen, ezen kívül gyakorlatilag csak nagyon közeli felvételekkel dolgozik, arcokat mutat, amik körül minden (gyilkolás, hullák, terek nagysága) elmosódott. Ez egyfajta beszűkültséget közvetít, pontosan olyat, amilyen beszűkült tudatállapotba kerülhet az ember, ha a túlélés az egyetlen, és minden pillanatot meghatározó céllá válik.

Az elején nagyon hitelesnek találtam a főszereplő kőarcát, ahogy teszi, amit parancsolnak neki, érzelmeket nem mutat, csak csökkenti a támadási felületet, végzi a rámért feladatokat, és lelkének csak az őrlángja lapul legbelül mélyen, hátha egyszer még fellobbanhat. Nem sokkal később, főleg amikor a szereplő meg is szólalt, erősen gyanakodni kezdtem, hogy eddig csak egy szerencsés körülménynek voltam a tanúja, és a színész egyszerűen fakón játszik. Megszólalásai élettelenek és életszerűtlenek voltak, nem tudták átadni a helyzet és a konfliktusok súlyos mélységét.

Merthogy – mondanom sem kell – nagyon súlyos mélységei voltak a történetnek. Eleve a szélsőségesen ellenséges közegben sonderkommandósként az őrök és a még kétségbe ejtőbb helyzetű rabok között őrlődni olyan lelki megpróbáltatás lehetett, amibe beleőrülni is teljesen érthető lenne. Ebből nem éreztem semmit. Persze el tudom képzelni, hogy nem is volt cél.

Mert a tulajdonképpeni alapkonfliktus – az én értelmezésem szerint – az volt, hogy a főszereplő apa hogy fog egyensúlyozni saját és nem utolsó sorban társai túlélése, és egy absztrakt vallási/erkölcsi kötelesség között. Ez megint csak iszonyatosan mély konfliktus, ami szerintem nem kapott kellő megvilágítást.

A film vége előtti gyerekes jelenet szép volt, ami egy kis általános reménysugarat, egy, az emberiség potenciálisan sötét lelkére vetett kis fénypászmát kínált az amúgy életszerű befejezés előtt.

Mindent összevetve a Saul fia nem szokványos holokauszt film, előnyére válik, hogy nem egyszerűen mozgóképre vették a színészeket, hanem kreatívan használták a kamerát és a fényképezést. Előnyére válik, hogy meg sem próbált olcsó közhelyekkel, hatásvadászattal pontokat gyűjteni, de e törekvése közben sajnos eléggé le is tompult és az elvileg a fókuszba kívánkozó mélységek is elhomályosodtak.

Nem tudom, hogy a színészek kiválasztása hogy történt, de nekem úgy tűnik, hogy tényleg profi színészekkel, akik a kőarc mögül a megfelelő pillanatokban tudnak reményt, kétségbeesést, félelmet, haragot, vagy adott esetben örömet mutatni csak egy-egy tizedmásodpercre, ez egy sokkal-sokkal jobb film lehetett volna.

Egészen elképesztő filmet láttam tegnap. Egy olyan vígjátékot, ami ennek ellenére mesterien találta meg, vagy hozta létre azokat a pillanatokat, amikkel az emberi lélek szép és kevésbé megnyerő bugyrai a maguk csupasz valójában mutatkoznak meg.

Én úgy néztem meg a filmet, hogy egy betűt sem olvastam el az ajánlójából – nekem ez a legtöbbször szerencsét szokott hozni – úgyhogy itt sem szeretnék részleteket írni, aki meg bele akar rondítani a saját ártatlanság-élményébe, az úgyis szabadon megteheti.

Annyit viszont nem bírok nem leírni, hogy ezt a filmet azért tartom az elmúlt évek halálbiztosan dobogós vagy akár első helyezett filmélményének, mert akár csak pillanatnyi megszakítás nélkül, folyamatosan élveztem a történetvezetést, ahogy fényképezve volt, amilyen embereket ábrázolt kívülről és belülről.

A színészek játékára külön is kénytelen vagyok azt mondani, hogy tökéletes volt. Mindegyik, végig. Olyan lassú és hirtelen átalakulásokat vittek végbe, hogy fizikailag nem értem, hogy hogy lehet ennyi, ilyen kaliberű embert egy időben egy helyre terelni – vagy egyáltalán találni. Persze az ő alakításukat nyilván támogatta a rendezés, a fények, a sminkek, meg biztos tucatnyi más dolog, illetve szakember munkája, de ez is „csak” egy másik fegyvertény: hogy minden apró részlet stimmelt.

Az egyedüli bizonytalanság az ausztrál film címe körül lehetne, de kit érdekel. Az eredeti cím The Little Death, ami a francia la petite mort-ból jön, ami szó szerint kis halált jelent, egyébként meg orgazmust. Felteszem, hogy Ausztráliában ez nagyjából mindenkinek megvan, és működik a cím (ugyanis passzol a történet egyes mozzanataihoz). Magyarországon könnyen lehet, hogy nem ez a helyzet, így adni kellett egy másik címet, ami fogós feladat.

Végül Szexterápia lett a címe, aminek szintén van valamelyes relevanciája, viszont gyakorlati jelentősége, hogy ezen a címen kell keresni a mozikban. Mi a Tabánban láttuk, ketten. Úgy értem, hogy ketten, hogy ketten voltunk a komplett moziban – a három dolgozón kívül. A film végére belőlük is csak egy maradt, csak hogy ne nekünk kelljen lekapcsolni a villanyt.

Csak szólok, hogy így ezeket a mozikat be fogják zárni, ami nem a jó fajta kis halál. Úgyhogy mindenki rohanjon megnézni – vagy induljon el időben, és akkor előtte a büfében is generálhat egy kis forgalmat. A jegyünk ezer (1000) Ft volt fejenként.

Megnéztem a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet. Megmagyarázhatatlannak egyáltalán nem, de sajnos furcsának sem igazán tartom, hogy olyan lett, amilyen: Magyarországon évtizedes hagyománya van a vállalhatatlanul szar filmeknek.

Már gyerekkoromban feltűnt, hogy a színházban akár kiváló színészek is, kamera elé kerülve felveszik az „épp egy magyar filmben játszom” egyen modorát, egy olyan penetráns, életszerűtlen és gyomorforgató manírt, amit látva az embernek az az érzése, hogy ez csak valami belsős tréfa az egy osztályban végzett színészek között.

Örülhetnék, hogy ez majdnem teljesen eltűnt – legalábbis ebből a filmből – de ami helyette van, még ennél is sokkal szomorúbb. Nehéz megragadni, hogy mitől jön létre az a varázslat, amikor a színészi játék a hétköznapiságot, a természetességet úgy tudja felhasználni, hogy az bevonja, beszippantja a nézőt, és saját magában érzi a történetet. Szemmel láthatólag a film alkotói sem tudják megmondani.

Itt olyan természetes volt mindenki, hogy belőlük tucatjával lehetne minden nap látni bármerre, ha nem lennének annyira érdektelenek, hogy az ember észre sem veszi őket. Könyörgöm, a színészek annyira magukat játszották, hogy a saját nevük szerepelt a stáblistában a színésznél és a szerepnél is. És mégsem lett személyes a dolog, hanem tökmindegy, kit érdekel, illetve ki nem szarja le lett.

Ugye nem azonosul egy teljes generáció egy olyan emblematikus fasszal, akinek huszonkilenc évesen van annyi kapcsolata a valósággal, mint amennyitől egy hatéves szülei pánikban hívják a nevelési tanácsadót? Az egyetlen normális szerep a BKK ellenőr csajnak jutott, aki a srác a szó átvitt és szoros értelmében is beszédes bemutatkozó monológja után el is köszönt tőle.

A filmet telepakolták – érzésem szerint – személyes élményekkel és közhelyekkel, illetve a kettő nagyjából azonos halmazt képez. Az általános iskolai verés lett volna a baráti társaság nagy közös témája, ami gennyes sebként fakad fel időről időre? Harminc évesen? A kocsmai jelenet lett volna ennek a feloldása? Tudnék tippelni, hogy mi lehetett az ötlet, de nem láttam működni.

Az egész film olyan volt, hogy mintha egy már ezerháromszázszor lezajlott kocsmai beszélgetéskor határozták volna el alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ebből bazmeg filmet kéne csinálni, milyen kurva jó lenne már, hallod? És akkor tettek bele csajt, külföldet, gyerekkori sérelmet, időszerű közéleti témát, meg kit érdekel még, mit, és azt hitték majd lábra áll a dolog. De hát nem áll lábra, ahogy ha szénre lapátolt aminosavakat leöntünk vízzel, abból sem lesz wombat, csak fel kell takarítani utána.

Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett. 

Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére. 

Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját. 

Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek. 

Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed. 

A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen. 

A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek. 

Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok. 

Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába. 

Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni. 

Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.

Nem olvastam el a cikkeket, csak láttam, hogy többen bizonytalanok voltak, hogy a Godzilla végső soron gagyi vagy mégis van benne valami jó. Megnéztem, és nekem gond nélkül sikerült eldöntenem a kérdést. 

A Godzilla meghökkentően primitív. Még a sajnálatos módon létező többi szuperhősös filmben is előfordul egy-egy kikacsintás, vagy egy élvezhető szál a történetben, de itt ilyesmiről szó sincs. 

Aki a film közben bármikor meglepődik, annak földbe fog gyökerezni a lába bármelyik napfelkelténél, földre hulló falevélnél vagy zöldre váltó közlekedési lámpánál. Épp ezért elmondom a történetet is; semmilyen előzetes ismeret nem befolyásolja az élvezeti értékét. 

Van egy hím meg egy nőstény lény, akik a szöcske, a denevér és egy gyermekrajz nászának gyümölcseként jöhettek létre. Ezek – nekik fel nem róható módon – szaporodni szeretnének, és mivel bazi nagyok, szétvágnak mindent az útjukban, beleértve az embereket és az épített környezetet is. 

A jelek szerint Godzilla létezésének egyetlen oka, hogy ezektől megmentse az emberiséget. Nem gond neki, ha közben lőnek rá, neki akkor is csak a misszión jár az esze. Kétszer sütik el azt a jelenetet, amikor G megdöglik, de aztán mégis felkel, és abszolúte semmi baja. Az egyik esetben álszerény bociszemekkel néz az emberekre, hogy bocs, hogy csak ennyit tudtam segíteni. Miután megölte a két elég gyengén megrajzolt és animált lényt (a petéket az emberek addigra már elintézték), egyszerűen visszatér oda, ahonnan jött. 

Helyesbítés. Három bekezdéssel feljebb valótlanul állítottam, hogy senki nem fog meglepődni, mert engem ez a végkifejlet mégis meghökkentett: szerettem volna hinni egy olyan világban, ahol ez nem elég ahhoz, hogy valami ordenáré módon meg ne bukjon. A vetítés után több gyerek is elnézést kért a szüleitől, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hozta őket.