Az eltelt hónapok alatt valahogy megtanultam kikapcsolni magam. Eleinte unatkoztam, aztán megpróbáltam elgondolkodni különböző dolgokon, később leginkább dühös voltam, de az legalább olyan sok energiát emésztett fel, mint amikor fekvőtámaszokat, meg csillagugrásokat csináltam, és mivel nem volt mit ennünk, mindkettőtől szédültem, és egyre gyengébbnek éreztem magam.
Szóval inkább megtanultam kikapcsolni magam. Csak ültem a sötétben, és nem gondoltam semmire, csak fókusz nélkül bámultam ki a fejemből. Egyszerre éreztem egyben minden porcikámat, mint valami parányi amplitúdóval rezgő egységet, és egyszerre azt, hogy a testem egy univerzumnyi anyagnak egy elhanyagolhatóan kis része, se több, se kevesebb, mint bármi más. Ettől egyrészt féltem, mert azt jelentette, hogy nem fontos, hogy mi történik velem, másrészt megnyugtatott, mert egy olyan óriási egésznek voltam a része, ami soha nem fog megszűnni, így valamilyen módon én is örökkévaló vagyok.
Eleinte elvesztem ezekben a gondolatokban, de egy idő után mindez valahogy csak jelen volt anélkül, hogy gondoltam volna rá, vagy hogy éreztem volna. Ez jó érzés volt. Az volt benne a legjobb, hogy megszűnt körülöttem az idő, és értelmetlenné vált azon töprengeni, hogy régóta várok-e nagyapámra. Jelen volt az az érzet is, hogy éhes vagyok, de ha sikerült jól kikapcsolnom magam, az egész olyan volt, mintha más érezné, mintha a mardosó űr a gyomromban csak egy tőlem független jelenség lenne.
Mint rendesen, azon a bizonyos kedden is az vetett véget ennek a lebegésszerű állapotnak, hogy meghallottam fentről a kapu nyitódását, majd a csukódását. Ilyenkor mindig hangtalanul be kellett húzódnom a lomok mögötti kis kredencbe, amíg ki nem derül, hogy nagyapám jött-e meg. Most is ő volt.
Előjöttem hát. Nagyapám legnagyobb csodálkozásomra egy akkor és ott óriásinak tetsző, félkörbe görbülő kiflit vett elő a kabátja alól. Először el se hittem, hogy ez valóban megtörténik, de ő bíztató mosollyal felém bökött a kiflivel, hogy vegyem csak el, és még egy zsírpapírba csomagolt, hüvelykujjam nagyságú darab vajat is elővett a külső zsebéből. A kifli langyos volt, a vaj hűvös.
A kikapcsolt érzés, a lebegés egy pillanat alatt elillant. Izgalmamban kicsit reszketni is kezdtem. Nagyapámra néztem, aki rögtön kitalálta, hogy mit akarok kérdezni, és azt mondta, hogy ez mind az enyém, ő már megevett egy nagyjából ugyanekkora kiflit, meg ivott egy pohár bort is, a vajtól meg úgyis csak fosna. Ez utóbbi megjegyzéséhez kacsintott is egyet, ami nem tudom pontosan miért, de megnyugtatott.
Valósággal rárontottam az ételre, de az első falat után eszembe jutott, hogy sokkal okosabb, ha lassan, minden falatot megrágva, kiélvezve, minden ízt és textúrát befogadva eszem meg az ünnepi menüt. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy szétáradjon az ízkavalkád a számban. Teli szájjal beszívtam a levegőt az orromon, aztán kifújtam, és lélekben kint találtam magam az utcán, a pékség előtt, és ahogy forgattam a falatot a számban, még tej illatát is éreztem. Nyelni olyan öröm volt, amit korábban soha nem vettem észre. Lassú, bársonyos simogatással ereszkedett minden falat a gyomromba, én pedig belezuhantam az élménybe, semmi más nem létezett, csak az ízek, az illatok, a nyelés öröme, az evés. Az egész annyira gyönyörű volt, hogy úgy elkezdtem nevetni, hogy a könnyeim is csorogni kezdtek, aztán, és ezt megint nem egészen értettem, hogy miért, a nevetésem sírásba fordult.
Éreztem, ahogy patakzanak a könnyeim, ahogy eltorzul az arcom, és először hangtalanul, majd görcsösen zihálva zokogok. A könnyeimtől nem is láttam volna, de amúgy is csukva volt a szemem. Nagyapám kezét éreztem a vállamon. Ez az egész váratlan lakoma, az élmény és a sírás annyira kimerített, hogy csak annyi erőm maradt, hogy eldőljek. Elalvás előtt az utolsó emlékem az érzés volt, ahogy melegség árad szét a testemben. Akkora melegség, hogy nemcsak megszűnt az állandó fázásom, hanem még az ujjaim is valósággal izzottak, és nem csak a kezeimen, hanem még a lábaimon is. Annyira jó érzés volt, hogy mosollyal a szám szegletében aludtam el.
Nem sokkal később valamiért mégis felébredtem. Eltartott egy darabig, mire összeállt a fejemben, hogy mi történt, hogy a lakoma nem álom volt. Az ébrenlét valóságának darabkái csak lassan, egyesével tudatosultak bennem. A napszaktól független sötétség, az éjszaka nappalhoz képest mégis érzékelhető tompasága, a vizes falakból sugárzó hideg, a dohszag.
De a valóságba igazán mégis egy hang rántott vissza: nagyapám gyomrának jól ismert, szinte kongó korgása. A rádöbbenés szívtájéki szorítással és hideg verejtékkel tört rám: Ostoba vagyok, és önző. Nagyapám potenciális gyilkosa.
egypercesek 