Holt tenger

A szállásunkon a tulaj azt mondta, hogy ő személy szerint nem szereti a Holt tengert, és a napi túránkon, ha rá hallgatunk, mi sem szánunk rá egy óránál többet. Nem jó az semmire.

Ezt persze nem hittük el, és amikor kiszálltunk a kisbuszból, megkértük, hogy lélekben arra készüljön, hogy hosszú órákat kell majd várnia ránk. A legolcsóbb strandon tetettük ki magunkat, fejenként 7 JP volt a beugró. Úgy rémlik, hogy szabad strand nem is volt a környéken, de a Holt tenger klasszikusan az a hely, ahol megéri befizetni magunkat, mert perceken belül kiderül, mi van a kiépített strandon, aminek a hiánya természetes körülmények között hipp-hopp kínzóvá válik.

Volt WC, zuhanyzó, napernyők, étterem és szuvenír bolt. Meg maga a víz, a parton törött üvegekkel, petpalackokkal, csipszeszacskókkal, stb. Az eggyel mellettünk lévő strandon összeszedték a szemetet, az sokat dobott a látványon.

Amikor elkezdtünk belegázolni a hihetetlenül kellemes hőmérsékletű vízbe, már lábszárközépnél éreztük, hogy a felhajtóereje összehasonlíthatatlanul durvább, mint bármilyen más sós víznek. Ahogy beljebb mentünk, az érzés csak fokozódott. Ha függőleges testtartásban lebeg az ember, kb. a mellbimbójáig emelkedik ki. A vízen lebegni egyensúlyozási képességet feltételez, mert nem egyszerűen elterül rajta az ember, hanem szó szerint a tetején lebeg, és a legkisebb mozdulatra, vagy súlypont-váltásra is pörgésbe-forgásba kezd. Ha egyszer nekidurálom magam, hogy megtanulok a vízen járni, itt fogom kezdeni.

Ez az egész persze attól van, hogy a Holt tengerben annyi a só, amennyit az csak fel bír venni. A víz alatt és a partján egyaránt mindenütt a kicsapódott só látható. Külön írják kis táblákon, hogy szájba, szembe ne kerüljön. Én vállaltam magamra a kikerülhetetlen feladatot, hogy meggyőződjek a tiltás indokoltságáról. Indokolt volt.

A szájban a legrövidebb kis (persze lenyelni nem kísérelt) kortyocska is a kénsavval öblögetést juttatja az ember eszébe; bár azt nem próbáltam, látatlanban elhiszem, hogy túlvállalás lenne. A szembe kerülve olyan fájdalmat okoz, hogy azonnal szeméhez kap az ember, és pár percig káromkodva szorítja oda ökleit, amik viszont szintén sós víztől csöpögnek, ezért lassan ki kell nyitni a szemet, és alfa állapotban várni, hogy az édes könny kimossa a sós vizet. Szerencsére mindeközben nem kell taposni.

A vízből kijőve két utat választhatunk. Vagy lecsapatjuk magunkat a zuhany alatt, vagy bekenjük magunkat iszappal. Ez utóbbi állítólag jótékonyan hat… nem tudni, pontosan mire, de a turisták bolondulnak érte. Még úgy is, hogy látják, milyen ótvaros, pöcegödörnek látszó mélyedésekből kaparják elő a pakura jellegű anyagot. Akár így, akár úgy, a zuhanyzásra feltétlenül szükség van, nincs mit mérlegelni, mint a normális tengereknél, hanem azt érzi az ember, hogy ettől szabadulni kell.

És tényleg nincs mit csinálni többet, mint egy órát. De ezt az órát érdemes rászánni egyszer az életben. Szemtanúk azt állítják, hogy az izraeli oldalon jóval kulturáltabbak a körülmények.

Shisha

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nem dohányzom. Amikor pedig régen mégis cigarettáztam, mindig ugyanúgy csináltam. Nagyjából fél szál elszívása után összeszorítottam a gyomromat, színemet szürkészöldre változtattam, és a következő néhány órát keserves, végeláthatatlan hányással töltöttem. A kortárs csoportban ennek volt ugyan egy kellemetlen mellékzöngéje, de mégiscsak be kellett látnom, hogy nem leszek nikotinista.

A pipázás is csak annyira érdekelt, hogy szívesen szippantottam kellemes füstjéből, de szívni – még letüdőzés nélkül is – egyértelmű kellemetlenségnek tartottam. Párszor tettem még óvatos kísérleteket a cigarettával, melyek során – még a rosszullétet elkerülve is – arra a következtetésre jutottam, hogy ez a drogok legalja. Valami könnyűség érzést ad, meg elveri az éhséget, de amúgy se magamra nézve hízelgő tévképzetek, se egy értékelhető hallucináció, semmi.

Mindezek ellenére még Egyiptomban megtetszett a shisha, azaz a vízipipa. Vettem is egy rendes, működő, nem csak dísznek való darabot, ma is megvan. Ezt is meg tudom számolni talán egy kezemen is, hogy hányszor használtam, de az volt benne a pláne, hogy gyümölcsös dohányt tettünk bele, és – legalábbis én – csak a számban öblögettem a füstjével, ahogy azt a pipákkal kapcsolatban hallottam, hogy kell.

Szíriában és Jordániában is nagy népszerűségnek örvend a shisházás. Vannak külön erre szakosodott helyek is, ahol ezen kívül maximum még egy teát iszik meg az ember, de az éttermekben is magától értetődik, hogy a vendégek rendelnek egy pipát maguknak. Ez velünk is sokszor előfordult.

Egyik önkéntes segítőnk elárulta, hogy egyetlen shisha elfogyasztása körülbelül egy doboz cigaretta elszívásának felel meg, és szó sincs róla, hogy öblögetni kellene vele: rendesen le kell tüdőzni. Az egész nagyon hangulatos egyébként, az ember szívesen eljátszik a kifújt füsttel, az illata kifejezetten kellemes. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom úgy, ahogy elő van írva. Maximum rosszul leszek.

A futással, úszással és biciklizéssel szerzett vitálkapacitásomat hadrendbe állítva konokul szívni kezdtem, aztán kövér, sűrű füstöt eregettem, és újra meg újra, amikor rám került a sor. (A helyiek, illetve mindenki, aki érdemben vízipipázik, egymaga bánik el eggyel). Tulajdonképpen meg sem lepődtem rajta, hogy nem lettem rosszul. Csak tüdőztem, pöfékeltem, karikákat eregettem, élveztem az illatot, és helyezgettem a nyelvemet, hogy a dohány ízének minden komponensét felfedezhessem. Közben beszélgettünk, és nevetgéltünk. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam, az egyik alkalom előtti mardosó éhségem pedig nyomtalanul elillant. Szóval semmi rosszat nem tudok mondani. (A tüdőrákról sok más helyen lehet olvasni).

Az éttermekben kifejezett szakemberek foglalkoznak a shishák beüzemelésével és élőn tartásával. Megtömik, faszenet tesznek rá, (saját szipkájukat használva) megszívogatják, és működőn teszik le a vendég elé, később pedig cserélgetik rajta a szenet. Ennek az egésznek kb. délben állnak neki, és folytatják késő éjszakáig. Aztán másnap, meg nyáron, és jövőre. Nem tudom, ez hány doboz ciginek felel meg, de idősebb „felszívót” nem láttunk egyet sem.

Beszél Ön arabul?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Egyik kedvenc – bár adott esetben energiafaló – jelenettípusunk az volt, amikor egy kudarcba fulladt, kezes-lábas angol nyelven folytatott hosszas információcsere-kísérlet végén mind szír, mind jordán jóakaróink szemében „van egy ötletem” fény csillant, és megkérdezték, hogy esetleg nem beszélünk-e arabul.

Aqaba

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Hangulat, vagy patetikusabban szellemiség szempontjából Aqaba a legjobb hely Jordániában. Mindenek előtt fontos tulajdonsága, hogy a forgalmazott termékeket és szolgáltatásokat nem terheli forgalmi adó. Kevesebbet fizetni mindig örömteli érzés, de ugyanezt a Vörös Tengernél tenni igazán megható.

A város nyitottabbnak, jókedvűbbnek tűnt, mint Jordánia többi része (amik persze még mindig nem hasonlíthatók össze Magyarországgal). Az egyik legszembetűnőbb furcsaság az volt, hogy ha a zebrára léptünk, az épp közeledő autók lelassítottak, sőt megálltak, és átengedtek minket az út másik oldalára. Ezt különös kedvességként éli meg az ember, de igazán az benne a furcsa, hogy hogy fordulhat elő egyáltalán ilyesmi egy olyan országban, ahol a miénktől ennyire eltérően közelítik meg a közlekedés fogalmát; azaz mindenki mindig mozgásban van, és a többi mozgóhoz kalibrálja saját ösvényét és sebességét. Igaz, a jordánok a piros lámpánál is hajlamosak megállni…

A tulajdonképpeni fő attrakció azonban a merülés volt. Kicsit arrébb taxiztunk a várostól, és egy Japanese Garden nevű szabadstrandon tetettük ki magunkat. Napoztunk, figyeltük a helyieket, ahogy piknikeznek, és nem utolsó sorban bementünk a vízbe.

A part felől közelítve szomorúan sok volt az elpusztult korall, de hal volt bőven. A zátony tenger felőli oldalához vezető átjárót meglelve azonban sokkal szebb kép tárult elénk. A korallok javarészt sértetlenek voltak, és halakból is még nagyobb volt a választék.

Az egyik snorkelezés alkalmával egy kisebb halraj közelébe úsztam csak úgy kíváncsiságból, hogy mennyire engednek közel magukhoz. Annyira, hogy meg is érinthettem volna őket, ha pont az utolsó pillanatban nem úsztak volna kb. hét centiméterrel arrébb, mint ahova még elértem. Nagy élvezettel úsztam közéjük, és azt figyeltem, hogy milyen viselkedést váltok ki belőlük hirtelen mozdulataimmal, irányváltásaimmal, stb. Aztán ahogy a rám meredő szemeket kezdtem el sorban vizsgálni, egyszer csak észrevettem, hogy szabályos, hozzávetőlegesen másfél méter sugarú kört vontak körém. Ha közéjük iramodtam, szétnyíltak, ha lassan haladtam, körbezárva követtek. Közben minden szem engem nézett. Hihetetlenül feldobott, hogy a szereposztás, miszerint én figyelem meg az oktalan állatokat, fordítva is tökéletesen működik. Az előbb még a környékemen úszkáló Fodit kerestem tekintetemmel, hogy megoszthassam vele a fajközi összekacsintás élményét, de nem láttam. Egyelőre nem akartam elúszni a halrajomtól, ezért inkább nehezteltem rá egy kicsit, amiért az enyémhez képest nyilván alacsonyabb rendű tevékenységet végez valahol. Aztán megláttam egy halraj gyűrűjében.

Tökéleteshez közelítő komfortérzetemet az sem tudta érdemben beárnyékolni, hogy hígfosásos periódusom zenitjén voltam éppen. Egy alkalommal intenzív kényszer alatt, de végső soron a természeti népek, sőt a vadállatok bölcsességével hoztam meg a döntést, hogy a tengerben könnyítek magamon. Szaggatott mozdulatokkal egy kevésbé frekventált részt kerestem, miközben záróizmom kapitulációját előrejelző vibrálását próbáltam a hit erejével késleltetni. Végül elég gyorsan találtam – a kialakult helyzetben végül is megfelelőnek tűnő – helyet, és félig lehunyt szemmel elengedtem magam. Ez talán kiáltó otrombaságnak hangzik (különösen egy Japán kert nevű helyen), de a rájuk erőltetett kulturális máztól mentes halak falánk érdeklődése megnyugtatott: igazi nyertes-nyertes játszmát szült a helyzet.

Háromszor merültünk palackkal, ebből két alkalommal roncshoz. Az egyik egy 1999-ben a fenékre került amerikai tank volt, a másik egy huszonhárom éves hajó. Élveztük. Amúgy a merülés az araboknál elvárható módon történt. A felszerelés gyalázatos, illetve a nálunk balesetveszélyességük miatt (értsd: alsó végtagok elvesztése) betiltott, agg alumínium palackok némi borzongást okoznak az arra hajlamosakban. A második társaságot úgy találtuk, hogy egy harmadikat kerestünk, amire azt mondták, hogy a Japanese Gardennél találjuk. Megkérdeztük az első helyen, ahol előző nap voltunk. Ők felküldtek egy úton párszáz métert, és csodálták, hogy gyalog nekivágunk. Felfelé persze csak komótos (vagy felfüggesztett?) építkezések nyomat találtuk, de aztán mégis ráleltünk egy olyan búvárklubra, amin amúgy is gondolkodtunk már, csak senki nem tudta megmondani, hogy hol találjuk.

Ugyan a komoly arccal feltett „Tapasztalt búvár Ön?” kérdésre elég azt mondani, hogy igen, azt minden további nélkül elhiszik, azért becsületükre legyen mondva, hogy az első alkalommal pár biztonsági gyakorlatot elvégeztettek velünk a sekély vízben, hogy kiderüljön, tényleg képben vagyunk-e.

A merülések egyformán zajlottak. Elmentem fosni, majd ahogy visszatértem, láttam, hogy már készülődünk is. Beöltöztünk, a felszerelés súlyával megspékelve végigcsámpáztunk a köveken (ezt a részt gyűlöltem), aztán alaposan szemügyre vettük a kiszemelt roncsot és/vagy korallzátonyt vagy egyéb életközösséget. Itt is azt tapasztaltam, hogy a halak is egyértelműen érdeklődnek irántunk, nem csak fordítva.

A merülést nem nevezném sportnak, de kétségtelenül fárasztó. A végén eléggé kihűlve és legyengülve támolyogtunk a partra. Természetesen a beleim sem hagyták szó nélkül a hideget, a megnövekedett nyomást és az ólomöv szorítását: lerángattam magamról a felszerelést, és ismételt fosással foglaltam keretbe a merülést.

Ha már a keretnél tartunk; a második merülésvezetőnk a vízből kifelé jövet a parton összeszedte az útjába kerülő szemetet, és szépen kidobta őket. Ez hozzávetőlegesen annyira volt meglepő jelenség a zacskókkal, petpalackokkal és sittel elárasztott országban, mint nálunk a szelektív hulladékgyűjtés Ózdon, 1976-ban.

Ejnye, Jordánia

Bárhova utazom, mindig igyekszem (és nem eredménytelenül) úgy szemlélni az adott országot, hogy képes legyek befogadni az eltérő gondolkodásmódot, megérteni a miénktől különböző szempontokat. Ezért számomra is szokatlan, hogy erre érzek késztetést, de a következő sorokban Jordániát fogom bírálni.

Egy hátizsákos turista szemszögéből az országok, ahova eddig ellátogattam, osztoztak abban a tulajdonságukban, hogy az emberek – Magyarországon elképzelhetetlen – kedvessége mellé a szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban egy kis esetlegesség, sutaság kapcsolódik. Igyekeznek a kedvünkben járni, ráadásul nagyon szimpatikusan, emberien teszik, de nem azok mentén az alapelvek és/vagy célok mentén, mint amit mi „európai értelemben vett”-nek nevezünk.

Egyiptomban pl. lemosták az asztalunkat, de abból a vödörből, amiből előtte felmostak, majd felálltak az asztalra ablakot mosni, ami miatt persze újabb teendők adódtak, és ez így ment körbe és körbe. Indiában semmilyen körülmények között nem akarták azt mondani, hogy valami nincs, hanem hoztak helyette rossz színű, méretű, jellegű árut, hátha rábólintunk. Minden arab ország tele van fémdetektor kapukkal, amin viszont simán át lehet menni akár két páncélöklöt egyensúlyozva, a kutya nem ellenőrzi. És sorolhatnám az adott helyzetben sokszor nehézséget okozó, de inkább bájos, mint igazán bosszantó helyzeteket.

Azért nem bosszantóak, mert hangulati aláfestését adják az adott országnak, a könnyedség érzésével ajándékozzák meg az embert, és messze nem utolsó sorban teszik ezt úgy, hogy olyan alacsony árakkal dolgoznak, amelyek mellett valódi túlzás lenne „európai szintű” szolgáltatásokat elvárni.

Jordánia – ha sarkosan akarok fogalmazni – két világ hátrányait egyesíti. Egyrészt tetszőleges város főterén rosszul ápolt ló lehet rövid láncra kötve, körös-körül pedig savanyú fos szag és építési törmelék. Másrészt egy kóláért vagy teáért (vagy akármiért) csuklás nélkül elkérnek annyi pénzt, mint bármelyik nyugat-európai főváros turisták által legszívesebben látogatott negyedében.

Ehhez társul az – az egyébként arab környezetben nem ismeretlen – jelenség, hogy lépten-nyomon megpróbálják lehúzni az embert, átverni a váltópénzekkel, a nagyságrendekkel. Mindezt olyan otromba módon, hogy ha nem fogadjuk el pl. a taxis által kínált többszörös árat, sértődötten, kövér gázzal hajtanak tovább ahelyett, hogy a nullánál többet jelentő normális áron vállalnák a fuvart. Turistát nem hajlandóak tisztességesen kiszolgálni.

A többiekkel arra jutottunk, hogy Jordánia elindult azon az úton, hogy igazi turista célponttá váljon. Az áremelő lábbal már léptek kettőt-hármat is, de a színvonal láb még nem mozdult meg.

Holt lelkek jordániai módra

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Jordániában is találkoztunk azokkal a kőrakásokkal, amiket Marokkóban is állítanak a meghaltak emlékére. Csak itt jóval komolyabban veszik a dolgot.

A védőital legendája

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Az utunk során végzett összehasonlításos, empirikus vizsgálatunk során végérvényesen bebizonyosodott, hogy a védőital létezése a városi legendák körébe tartozik. Elterjedt nézet ugyanis, hogy egzotikus, a miénktől jellegében jelentősen eltérő konyhájú és higiéniájú országokban étkezések előtt és/vagy után tömény szeszt kell kortyolni; az majd elűzi a baktériumokat, fertőtlenít.

Ötünk közül négyen lelkiismeretesen alkalmazták a védőitalukat, én gyakorlatilag nem ittam. A két srác hidegrázós, vélhetően lázzal kísért fosásba keveredett, a lányok pedig egyszer-egyszer kerültek ilyen helyzetbe, de alapvetően stabil volt az állapotuk.

Én napokkal később kezdtem csak el teljesen folyékony székletet kiválasztani, és ugyan nem éreztem magam kirobbanó (ez bizonyos szempontból nem jó szó) formában, de nem fáztam, és szerintem hőemelkedésem sem volt.

A lányok a visszaérkezésünk után újra elbizonytalanodtak – gondolom, az utolsó napok étkezéseivel összefüggésben –, de róluk nincs friss információm. Egyébként inkább mi, fiúk voltunk aktívak az utazás során, ami a székelésekkel és produktumokkal kapcsolatos információk a társaság egészével való őszinte és részletes megosztását illeti. Mármint azon információkét, amelyeket nem lehetett a WC-n kívülről is tisztán hallani (pontos állag, szín, a szag eltérése a normálisnak tekinthetőtől, stb., stb.).

Mindent összevetve tehát a legkevesebb, amit állíthatok, hogy a védőital fogyasztása és a széklet állaga között nincs szignifikáns összefüggés.

Az áramlás részévé válni

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mindig nehéz visszatérni az ilyen egzotikus szabadságokról. Inkább folytattam volna ott, ahol abba kellett hagynom, mert a végére jöttünk bele igazán, erre haza kell jönni, és visszasüppedni azokba a problémákba, amelyek maguktól nem oldódtak meg időközben. Ráadásul az első napokban olyan hatások érnek, mintha itthon lennék idegenben, és pl. Szíriában érteném jobban, hogy mi történik körülöttem.

Szíriában is úgy közlekednek, mint a világ hozzánk hasonló részein kívül mindenhol: tülkölnek, villognak (hogy jelezzék: jövök!), sávval, lámpával nem törődnek, csak előre néznek (mert aki hátulról jön az úgyis tülköl és/vagy villog), és soha nem állnak meg (mert biztos, hogy van még egy kis hely, ahol előrébb lehet jutni). Ebben a felállásban a gyalogos a legjobban teszi, ha a nagy áramlás részévé válik, lelép az úttestre, és határozott jeleit mutatja, hogy merre akar haladni. Az autósok ezt látják, és ők is kisebb kormánymozdulatokkal jelzik, hogy pl. balról szándékoznak kikerülni, vagy a gáz elvételével, hogy úgy kalkulálnak, hogy át fogok menni előttük, stb. Tehát érezzük egymást, figyeljük egymás mozgását és annak megfelelően alakítjuk a sajátunkat.

Hétfőn reggel – a Földgolyón elfoglalt aktuális pozíciómat, és az engem körülvevő kultúrát egyaránt tévesen felmérve – a fentieknek megfelelően indultam munkába. A zebra előtt tíz méterrel láttam, hogy jön még két autó, majd egy kicsit nagyobb kihagyással egy harmadik. A járda külső szélén haladva elengedtem a két elsőt, aztán leléptem, és srégen az elválasztó vonal felé vettem az irányt, hogy a szemből jövő, épp a zebrától induló kocsit még elengedjem. Az értette is, hogy mire gondolok, de a hátam mögül érkező blokkolva fékezett, noha nem voltam az útjában, csak az úttesten. Fékeztében kiordibált, és hibás tippet adott le édesanyám foglalkozását illetően, majd kövér gázzal átment a zebránál tipródó gyalogosok előtt, hogy hat méterrel később újra intenzíven fékezhessen a szomorkásan ott ácsorgó kocsisor mögött.

Arab számok

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mi úgy tudjuk, hogy arab számokat használunk, de ez nem egészen azt jelenti, amit az ember elsőre gondolna. Tudomásom szerint – a római számokhoz képest – az volt az arab számok bevezetésének két fő hozadéka,

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

hogy megjelent a matematikában prímán hasznosítható tizedes vessző*, és a helyérték fogalma

Az általunk arab számként ismert számjegyek azonban nem is hasonlítanak azokra, amelyeket maguk az arabok használnak. Szíriában pl. csak ritkán láttuk a nyugati világban ismerteket. További érdekesség,

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

hogy jobbról balra írnak, de a számokat ugyanúgy jegyzik le, ahogy mi. Igaz azért, mert ők azokat is jobbról olvassák*.

* Ezt a kommentekből tudom; itt eredetileg valótlanságok álltak.

Török kávé

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Az utazó – főleg, ha pökhendi – hajlamos más országok, a sajátjától eltérő szokásait és produktumait úgy észlelni, mint olyanokat, amik kevésbé sikerültek az otthon megszokottnál. Az ilyen esetek egy jelentős részében egyszerű tévedésről, korlátoltságról, intoleranciáról van szó.

Szíriában és Jordániában is ittunk kávét. Rögtön kiderült, hogy náluk az alapértelmezés az ún. török kávé. Ez úgy készül, hogy az őrölt kávéra lobogó forró vizet locsolnak, majd hagyják leülepedni, és – az utolsó egy-két rövid korty kivételével – kihörpintik.

Magamra nézve szigorú követelménynek tartom, hogy meggyőződjek róla, hogy nem az első bekezdésben említett hibát vétem-e, amikor megítélek valamit. Végiggondoltam tehát a dolgot alaposan, és ki merem jelenteni, hogy nem, nem hibáztam, hanem az objektív valóságról beszélek, amikor azt mondom, hogy a szír és jordán török kávé szar.

A nálunk megszokott, átszűrt kávé aromája nem tud előbújni, brutális, keserű nyersesség hatalmaskodik fölötte, a leülepedés pedig soha nem elég tökéletes. Sajnos tehát ez a módszer olyan technológiai alantasságot, olyan gasztronómiai igénytelenséget testesít meg, ami teljességgel tönkreteszi a kávézásban rejlő lehetőségeket.

Sajnos e két országban nem elégszenek meg ennyivel. Ha jól gondolom, még a pörkölés fázisa környékén – kardamommal kezelik a kávészemeket (A kávészemek furcsa fénye szerintem ettől van; minden más furcsaság pedig azért, mert nem tudok fotózni). A magok erejére jellemző, hogy egy kancsó teába pl. egyetlen széttört szemet kell tenni belőle. Ezzel szemben ezeknél a kávéknál a mértékegység a marék / kancsó lehet. A végeredmény egy olyan főzet, aminél az önkéntelen összerándulást a hirtelen ijedtség követi, hogy az élettel összeegyeztethetetlen vegyszer került az italunkba.

A többiek egyébként nem értenek egyet velem.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: