Zeneelmélet

Sokszor hallottam nyugat-európai, illetve amerikai figurákat előadni valamit, és a legtöbbször ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam: Én szégyellnék ilyen triviális, magától értetődő dolgokkal előhozakodni. Azt, hogy hozzám így beszélnek, konkrétan sértésnek vettem.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nyugat-Európában kellett élnem éveket ahhoz, hogy árnyaltabban lássam ezt a jelenséget. Angliában kormányzati szintű törekvés, hogy pl. a jogszabályokat is érhető, a köznapi ember számára is hozzáférhető nyelven (plain English) adják közre, ami nekem rengetegszer könnyítette meg a dolgom, de el tudom képzelni, hogy az ottani értelmiségiek kicsit hasonlóan éreznek, mint én az első bekezdésben, ugyanis – igaz, akár csak egy félmondattal – de nagyon alapvető dolgok vannak leírva sok magyarázó szövegben. Olyanok, amit minden intelligens ember kell, hogy tudjon.

Hacsak nem egy teljesen eltérő bürokratikus megközelítésű helyről jön, ahol egészen mások a minden értelmes ember által osztott alapvetések, és más történelmi, vallási vagy akármilyen eseményekben gyökereznek.

musicbrain.jpg

A zeneelmélet valami nagyon hasonló. Magyar fejjel a matematikához hasonlóan súlyos félelemkeltő eszköz. Szolfézs, Kodály módszer, évszázadok óta halott emberek rendkívül bonyolult műveinek ábrázolása és torkon való letolása lehetőleg még gyerekkorban.

Gitározni tanulva most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem tudok érdemben továbblépni, ha nem hozom képbe magam a zene mint olyan keretrendszerével, hogy mi ez az egész, hogy működik, és miért. Elkezdtem hát irodalom után kutatni, és – egyébként abszolúte nem váratlan módon – szembetaláltam magam a porosz típusú oktatás lélek- és agyölő, a jelek szerint mindezidáig kiirthatatlan masszájával.

A nyomtatott könyveket felejtsük is el rögtön, de az elvileg multimédiás ismeretterjesztés is egyszerűen szar, mintha direkt levadásznák, és likvidálnák azokat, akik a zene mellett ahhoz is konyítanak egy parányit, hogy a tudást hogy kell átadni. Kihirdetik a dúr meg moll skálákat, lerajzolják őket, aztán valaki eljátssza egy hüvelykujjkörömnyi kis videón úgy, hogy ha megdöglök se látom, hogy mit fog le, hogy a gyűrűs, vagy a kisujját használja-e. Az egészet körüllengi az a szolgalelkű elitizmus, az a beavató szívatás kultúra, hogy ez van, ezt kell beseggelni, fel se merül, hogy mégis hogy alakult ki, de ha majd te is bebifláztad, és nagypályás leszel, ez nem lesz gond, mert úgyse fogja senki merni megkérdezni.

Persze hülye voltam, hogy egyáltalán keresni kezdtem bármi magyar anyagot ezzel kapcsolatban. Végül megint JustinGuitarnál kötöttem ki, és nem csalódtam. Ez a csávó minden intellektuális fellengzősség, meg kisebbrendűségi komplexusból fakadó patológiás „komolyan vevés” nélkül írja le, hogy mi van.

Itt is vannak fehér foltok, de jól látszanak, hogy mik azok, és ha majd lesz kedvem / érdeklődésem / kapacitásom, tudni fogom, merre keresgéljek tovább. Például nekem magamnak is feltűnt, hogy ugyanaz a hang máshonnan érkezve másnak hangzik. JG könyvében olvasom, hogy ez azért is van, mert az ember füle és agya nem a hangok közötti abszolút különbségekre van ráállva, hanem az egymáshoz viszonyított arányaira. (Eleve szeretem, amikor feltűnik valami, amiről később kiderül, hogy létező jelenség, és tárgyalják az elméletben).

Nekem amúgy nem kell sok, egy egészen apró kis „azért, mert”-ekkel is boldoggá lehet tenni. Olyanokat olvastam például, hogy egyszerűen megfigyelték, hogy a teljesen átlagos ember idegrendszere bizonyos hangsorokat harmonikusnak él meg, másokra meg felszisszen. Innen jönnek a skálák. Van, aminek van értelme, mert harmónia származik belőle, és van, aminek nincs, mert disszonánsnak érzékeljük.

Egy másik apróság, hogy mi ez a káosz a hangok jelölése körül. Mi a francnak vannak félhangok, hogy lehet, hogy bizonyos hangok között meg mintha nem lenne. Erről azt olvastam, hogy amikor szerzetesek lejegyeztek egy bizonyos fajta skálát, egyszerűen leírták azt betűkkel. Majd kiderült, hogy ha a másik harmonikusnak érzékelt skálát akarják leírni, akkor pont ezek a betűk pont így nem lesznek jók, hanem közöttük lévő hangokat is le kell írni valahogy: hát akkor félhangokkal. Ettől még bonyolult marad a dolog, de legalább értem, hogy a jelen kor szemszögéből ez egy amolyan „ezt dobta a gép” helyzet, ebből kell gazdálkodni.

JG könyve direkt kéri, és én így is teszek szorgalmasan, hogy amit tanulunk, azonnal váltsuk valóra a gitáron. Memorizálom a skálákat, pengetem őket, belenézek a könyvbe, pengetek megint, nem jó, pendítek eggyel mellé, aha, ez jól hangzik, ellenőrzöm, és igen, én is meg tudom találni ész nélkül, érzésből is, hogy mi a jó. Azt írja, hogy a skálán ide-oda játszva elég nehéz nem dallamba botlani. És tényleg. Az ember zenélni kezd, nem is tud tenni ellene. Magamtól botlok bele Beethoven egyik leghíresebb témájába, és a Thunderstruckba.

Most jön az, hogy szépen fogok egy A4-es lapot fekvőre fordítva, és felrajzolom a komplett gitárnyakat, hogy egyben lássam, hogy ha itt mennék a törzs felé, akkor a helyett itt meg lejjebb mehetek egy húrt. Aztán ezt – várhatóan vérrel és verejtékkel – be kell huzaloznom az ujjaimba, meg az agyamba, hogy akkor is legyen valami fogalmam arról, hogy hogy fog hangzani, amit épp le szeretnék fogni, ha nem lineárisan tartok a magasabb / mélyebb hangok felé.

El kéne jutnom odáig, hogy ez legalább úgy menjen, mint az olvasás egy másodikosnak, aki már kezd elemelkedni attól, hogy betűket lát, és a történet úgy elevenedik meg a fejében, hogy már tökmindegy, hogy mi volt az interfész.

Persze tudom, hogy ez rohadt nehéz lesz, iszonyú sokáig fog tartani, és semmi garancia rá, hogy egyáltalán bekövetkezik, de az én malmomra hajtja a vizet, hogy most belülről élem és értem meg, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni fejben, amikor Woody Allen állította, hogy ő annak ellenére imád zenélni, hogy mindenközben rendkívül gyenge zenész. Én láttam és hallottam Allent egyszer zenélni (talán a TV-ben), és nem hazudott egyik vonatkozásban sem.

Marha

Angliában sokszor készítettem csirke mellett rizzsel. Trehányul felkockázott mell filét vettem a Lidlben, felkockáztam korrektül, olajra dobtam, megsóztam, és addig sütögettem egy teflon serpenyőben, amíg itt-ott meg nem barnult. Ezután felöntöttem tán fél deci vízzel, azt leforraltam róla, és ráöntöttem egy adag tejfölhöz hasonló, de annál sűrűbb cuccot, amivel az egészet összerottyantottam. Mindeközben a rizs is elkészült; ott csak annyi extra történt, hogy az elején pár gerezd fokhagymát vágtam kisebb darabokra, és megfuttattam őket olajon, aztán öntöttem rá a rizst, pirítottam minimális ideig, majd felöntöttem a kétszeres mennyiségű vízzel, és megfőztem. Az így, bő harminc perc / szűk háromnegyed óra alatt készült ételt egybe keverve villáztam be.

Aztán egyszer arra gondoltam, hogy ugyanezt kipróbálom marhával is, csak a rizs helyett tésztát fogok főzni hozzá. Jó háromszoros időszükséglettel kalkuláltam, hiszen a marha nem adja magát olyan könnyen. A tervezett folyamatnak meglehetősen az első felében, a második felöntés lefőzése közbeni ellenőrző kevergetésnél azonban arra lettem figyelmes, hogy a hús megpuhult: ellenállás nélkül dől ketté a fakanál éle alatt.

marhahus.png

Itthon hirtelen nem is értettem, hogy a kiköltözésem előtt miért nem csináltam ezt sokkal gyakrabban. Úgyhogy vettem csirke mellet, és nagyon hamar beugrott, hogy vajon mi lehetett az ok. Kipróbáltam különböző henteseket és egyéb boltokat, és mindegyikkel az lett a tapasztalatom, hogy egy órát simán főzni kell a már megsütött húst ahhoz, hogy egyáltalán emberhez méltó konzisztenciájú étel készüljön, de omlós ennyi idő alatt még abszolúte nem lesz. Lesz viszont – esetenként – kissé büdös, kissé kellemetlen ízű. Nem romlott, csak valami olyan „minőségű”, mint ami miatt a birkahúst szokás kerülni, csak csirke változatban.

Marhát is csináltam, az se lett jó. A marhának kuktában kellenek órák, és sokszor még akkor is el lehetne vontatni egy vitorlázórepülőt a stramm izomrostokkal, olyan jól tartja magát a hús. Úgyhogy részemről a marha kérdés nagyjából le van zárva: nem fogok órákat szánni ilyesmire.

Amúgy lehet tudni, hogy mi van a háttérben. A marha, amihez különösebb felhajtás, extra ismeretek, kaviár árak és satöbbi nélkül hozzá lehet jutni, az egy, a továbbiakban már kihasználhatatlan, megöregedett és kizsigerelt tejmarha porhüvelye, aminek az elfogyasztása egyszerű kármentés, a megsemmisítés egy kellemetlen módja. Ezeknek a húsoknak az állatkertekbe kéne jutniuk, meg kutya- és macskatápokba.

Ehhez képest nem elég, hogy a boltokba kerül, hanem – legalábbis itt a környéken – olyan hentesekhez, akik amúgy minden modoros külsőségben eljátsszák a hazafias, bölcs gasztrosámán szerepét, és úgy mutogatják ezt a takarmányt, mint valami díjnyertes bort, és van pofájuk a szemembe nézve kéretlen tanácsot adni, hogy hogyan készítsem el; és a tanács nem az, hogy tökmindegy, csak kuktában főzzem négy és negyed órát, aztán próbáljak meg rágás nélkül lenyelni annyit, ami az életfunkcióim fenntartásához kell.

Amikor az ügyfélnek igaza van – és amikor nem

Ahogy a magyar kisboltok dolgozói tévesen gondolják, hogy a vevő minden esetben idióta, úgy Angliában is sokan hiszik, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. (Jó, hát főleg maguk az ügyfelek). Tudván, hogy az igazság valahol félúton sűrűsödik, én minden esetben egyedileg bíráltam el, hogy kinek van igaza, illetve, hogy ki hülye, és ki nem az.

argument.jpg

„A” pontból „B”-be nyilván sokféleképpen el lehet jutni, sőt, még legrövidebb is van közöttük, de sokszor olyan kicsi a különbség, hogy nehéz megítélni, melyik a jobb irány, illetve az utak jellege és minősége is mást és mást jelent különböző utasok számára. Van, aki a lámpákat akarja elkerülni, van, aki csak a legszélesebb utat ismeri, és minden más mögött lehúzási kísérletet sejt.

Az elején kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy nem a legoptimálisabb útvonalon kíséreltem meg az utas célba juttatását, de vitára okot adó helyzet később is rendszeresen kialakult. Ilyenkor kétféleképpen alakulhatott az útvonal megítélése. Vagy azt gondoltam, hogy nekem van igazam, vagy legalábbis jó eséllyel nincs érdemi különbség az én és az utas verziója között, vagy rá kellett jönnöm, hogy az utasnak van igaza.

Ha az utóbbi volt a helyzet, ezt mindig el is ismertem, ha az előbbi, akkor előadtam az érveimet. Még ha tudtam is, hogy vaskosan nekem van igazam, vagy azt sejtettem, hogy blöfföl az utas, akkor is mindig azt mondtam – feltéve, hogy nem rendszeresen az adott utat járta be a figura –, hogy a végén megmondom, mennyi az ára az útnak, ő meg eldönti, hogy azt korrektnek tartja-e, vagy szerinte kevesebbet ér, majd fizessen belátása szerint.

Ha belegondolok, tulajdonképpen meglepő, hogy ezek az esetek döntő többségükben úgy végződtek, hogy rám hagyták az általam mondott árat, és még borravalót is adtak. A legegyszerűbb helyzetek azok voltak, amikor minden nap (akár kétszer) ugyanazon az úton jött-ment az utas, ilyenkor azt mondtam neki vita esetén, hogy csak fizessen, amennyit általában szokott. Itt is elenyésző arányban fordult csak elő, hogy valaki visszaélt a helyzettel. Ilyenkor mosollyal, vagy akár szóban is jeleztem, hogy észleltem a turpisságot, de nem különösebben érdekel.

Egyébként büszke voltam magamra, hogy ez az elegáns ötletem ilyen szépen működik, és meglehetős tahók vitorlájából is kifogja a szelet. Sokszor az is előfordult, hogy az addig gyanakvó és ellenséges utas – korrekt hozzáállásomat látva – barátkozóvá és minden egyéb szempontból is normálissá vált.

Egyetlen nőre emlékszem, aki nem bírt megnyugodni. Egy rendelőintézetből kellett hazavinnem. Rögtön az elején bemondta, hogy melyik nagy úton vigyem. Én nem arra mentem volna, de mindegy. Nem sokkal az elindulás után elkezdte kérdezgetni, hogy hol vagyunk. Én megmondtam neki, és rögtön hozzá is tettem, hogy hol és mikor fogunk balra fordulni az általa áhított útra.

De ő először csendben, magában, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben jajongani és siránkozni kezdett, majd vádaskodásba csapott át, hogy át akarom verni. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlenség, hiszen pontosan azt csinálom, amire kifejezetten megkért. Közben összeállt a kép bennem, hogy nyilván indulás előtt kapta a tanácsot valakitől, hogy mondja be ezt az utat, hogy lássa a taxis, hogy tudja ő, mi merre van. De nem tudta, és a tanács, illetve annak megfogadása pont erre világított rá éles fénnyel.

Mivel a logikai alapképzés nem győzte meg, neki is felajánlottam, fizessen annyit, amennyit idefelé fizetett. Az, hogy ez sem nyugtatta meg, illetve ami még fontosabb, nem hallgattatta el, az már feldühített. Ezt először udvariasan lepleztem, de mivel ez sem használt, és továbbra is olyan keservesen vádaskodott, mintha makaóban csalással nyertem volna el a bal veséjét, rákiabáltam, és gazdagon használtam a „fuckin’” szót, hogy érzelmi állapotomról színgazdag képet festhessek. Nem sokkal ezután, legalább annyi haladást elértünk, hogy csak magában siránkozott, én meg azt gondoltam, hogy jól van, bazmeg, legyen döntetlen.

Amikor már felismerte a környéket az otthonához közel, kicsit megnyugodott, és a feszültséget oldandó megkérdezte, hogy akkor én végül is hogy jöttem volna. Erre én balra mutattam neki, hogy egy hosszú egyenes után éppen itt bukkantunk volna ki, és a körút, amit ő említett, az én útvonalamban csak mint kereszteződés szerepelt volna. Úgy tűnt, hogy megértette. Érkezéskor megkérdeztem, hogy mennyit fizetett odafelé, és én is annyit kértem tőle. Közben megérthette, hogy ez az egész hogy nézhetett ki kívülről, illetve az én szemszögemből, mert nagyon megköszönte a gesztust. Szóra sem érdemes – mondtam – pedig volt mit megköszönnie.

Amúgy nem ő volt, aki a legjobban feldühített. Van az a típus, aki teljesen egyértelmű ostobaságot beszél vagy hazudik úgy, hogy közben a mindenre elszántak harciasságával néz az ember szemébe. Egy nőt az állomáson vettem fel. Sietett, mert időre oda kellett érnie egy bizonyos gyógyszertárba. Amúgy az út a fizika törvényei szerint előre jól láthatóan, halálbiztosan hosszabb időt vett igénybe, mint amennyink volt.

Igyekeztem sietni, de azért nem ész nélkül. Kis késéssel odaértünk a gyógyszertárhoz, és az – jé! – bezárt, ahogy az előre tudni lehetett. A nő felháborodva jött ki, hogy ez az én hibám. Nyugodtan kijavítottam, hogy az esete a fizika és a közlekedés törvényei hatálya alá esik. Erre erősködni kezdett, hogy az egyik lámpánál nekem a bal sávban kellett volna mennem a jobb helyett. Na de asszonyom – mondtam őszintén meglepve – nekünk valamivel később a jobb sávból kellett újra jobbra kanyarodnunk, ráadásul senki nem volt előttünk, és át is mentünk a zöldön, hogy aztán elérjük a következő pirosat, azaz az adott helyzetből a legtöbbet hoztuk ki.

Meg se várta, hogy befejezzem, máris kiabálni kezdett, hogy ne oktassam ki, ő rengeteget vezet… Mire én szakítottam félbe, hogy álljunk meg csak annyira, amíg megerősíti, hogy az előbb épp egy taxisofőrnek sikerült azzal érvelnie, hogy ő sokat vezet. Megerősítette. Kinevettem.

Mentünk a következő gyógyszertárhoz – noha ezek mind egyszerre zárnak. Arról is lepattantunk persze, úgyhogy az egyre dühösebb nő végül a belváros egyik utcáját adta meg végcélként. Közben már csak megszokásból tovább okoskodott egészen addig, hogy meg kellett állnom csak úgy a sáv közepén, kivennem üresbe, és lassan hátrafordulva, mélyen a szemébe nézve elárulnom neki, hogy alapvetően nem tetszik a stílusa, és egyetlen szót sem tűrök el tovább, hacsak az nem végtelenül kedves szó. Az üzenet átment, néma kussban ült bal hátul, amíg újra meg nem szólalt, hogy itt a bal oldalon jó lesz. Félreálltam, mire megint méltatlankodni kezdett, hogy ő úgy gondolta, hogy kanyarodjak be balra.

A legnagyobb sajnálattal, de született angol létére kioktattam az „on the left” és a „to the left” közötti különbségre, majd ráutaló magatartással az értésére adtam, hogy most fizetni fog, és ki fog szállni. Fizetett és kiszállt.

Aztán ugye van a geometria tudománya is. Az egyik utasom egy bizonyos sarokra akart eljutni. Egyszer csak felkiáltott, hogy itt miért nem kanyarodtam balra. Erre – hátha én emlékszem rosszul – visszakérdeztem, hogy nem a Shiel-Molyneaux sarokra megyünk-e. De igen, de itt akart balra menni, aztán jobbra és végig egyenesen. Mondom, nem gond, mert mi meg itt most egyenesen jövünk, aztán balra fordulunk és pont ugyanoda érkezünk. De az rövidebb – mondja ő. Ezen a ponton kellett szégyenszemre elmagyaráznom, hogy ha egy téglalap egy rövid és egy hosszú oldalán megyünk végig, az hajszálra ugyanaz a távolság, mint ha a másik két oldalán mentünk volna végig.

Ezt emésztette egy darabig, aztán valószínűleg megértette, mert azzal hozakodott elő (és közben meg is érkeztünk), hogy nekem az a dolgom, hogy őt oda vigyen, ahova mondja. Szuper, mondom, akkor egy hajóban evezünk: ez épp megtörtént. De ő nem erre akart jönni – tette hozzá. Ja – mondom – az megint más, de egyrészt az imént elmagyarázottak fényében ennek nincs jelentősége, másrészt az útvonaltervet akkor velem is ismertetnie kellett volna.

Ezután már csak annyi maradt benne (érv helyett), hogy egyáltalán miért vitatkozom én vele, azaz kimondatlanul: mi az, hogy nem neki, mint ügyfélnek van automatikusan igaza. Hasonló, ha nem intenzívebb elképedéssel az arcomon válaszoltam, hogy azért, mert ebben a mi konkrét esetünkben tényszerűen nekem van igazam, ő pedig következésképpen téved. Tajtékzott a frusztrált dühtől, ahogy kiszállt, és ami azt illeti, én sem tudok megtanulni nem csodálkozni újra és újra az arrogancia és az ostobaság együttes megnyilvánulásain.

Kívül tágasabb

Az utolsó hónapokban a kocsi kellemetlen hibát növesztett: a motor nem akart újraindulni, ha a külső hőmérséklet 14 fok fölé emelkedett; azaz ha leállítottam a motort, amíg megittam egy kávét, kár volt kapkodnom, várnom kellett bő tíz percet, hogy újra beinduljon.

Ez egy darabig még kezelhető volt, de ahogy – még Angliában is – egyre melegebb lett, a probléma is egyre mélyült, illetve kicsit később már elég volt, ha kint kicsit melegebb volt, és már a hideg motor sem akart beindulni.

A dolog nem volt teljesen új számomra. Egy korábbi autómnál előfordult pontosan ugyanez a probléma, és ott a főrelé nevű alkatrész volt a hibás, amit jó harmincezerért cseréltek azoknak, akik nem tudták, hogy egyszerűen két elfáradt forrasztást kell felfrissíteni.

Ahogy korábban megírtam, ezúttal nem bíztam a probléma kibogozását a szervizre, hanem elárultam a megfejtést. (Hogy itt milyen globális és lokális aljasságok vannak játékban, azt nem írom le megint, ott vannak a link mögött). Sajnos, mint ahogy egy Murphy törvénykönyv mellékletében lenne olvasható, a négy(!) főrelé kicserélése nem oldotta meg a problémát.

Tovább nyomoztunk hát a szervizzel (az interneten nem találtam használható ötletet). Ők beszéltek a helyi hondás fűmuftival, aki azt mondta, hogy ez egy klasszikus computer probléma, ami rossz hír, mert ez a legdrágább alkatrészek közül való. Jó hír ugyanakkor, hogy ennek a figurának van egy, ötszáz fontért – mondta a szervizes. Beugrottam, ők elvonultak a kocsival, majd engem is hátra hívtak, és megmutatták, hogy bizony a diagnosztikai szoftverük megerősíti a gyanút: az ECU a hibás.

Mivel már eladni készültem a kocsit (ami persze ebben az állapotban gyakorlatilag lehetetlen volt), egyszerűen pszichésen nem tudtam volna elviselni egy újabb ötszáz fontos kiadást úgy, hogy már jó pár másik szíváson voltam túl. Szigorúan anyagi szempontból még megérte volna (ha valóban ez a hibája), de kedvem inkább már ahhoz lett volna, hogy egy roncstelepen magam gyújtom fel a kocsit és/vagy verem szét ólombottal úgy, hogy semmi használható ne maradjon belőle: szó se lehetett róla, hogy végignézzem, hogy kilóra megveszi tőlem egy nepper, majd fillérekből orvosolja a gondot, és (a taxis múltat akár letagadva) gusztustalan profittal adja tovább a gépet.

Ugyanis lehúzást sejtettem. Egy haverom haverja szintén rádugta a maga laptopját a kocsi computerére, és csodák csodájára nem jött fel az ECU hiba. Közben repült az idő. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a korábbi kísérleteknél mindig várni kellett az új alkatrészre, majd becsúszott egy négynapos hétvége, satöbbi: azaz egyszerűen nem volt már időm utánajárni, hogy mi az isten lehet még a gond.

A Magyarországra hazacuccolás már rég kőbe volt vésve, megvolt a kompjegyem, a repjegyem egy héttel későbbre, a taxis engedély épp lejárt. Hiába hagytam vagy egy hónapnyi idő-puffert, a szopás olyan kitartó és cizellált volt, hogy ez sem volt elég.

Így kellett hazajönnöm a cuccaimmal, majd vissza az üres, eladandó kocsival. Épp harminc fok volt, ami azt jelentette, hogy többször is előfordult, hogy a kocsi napközben nem volt indítható. A hazaúton jégakkuval hűtöttem az ECU-t, illetve nem állítottam le, vagy ha muszáj volt, igyekeztem úgy ütemezni, hogy egy megállásból tudjak pl. WC-re menni, sztrádamatricát venni és tankolni. Soha nem jött össze.

Hazaértem Angliába, és felhívtam a volt kollégámat, akivel korábban már az árban is megállapodtunk. Elmondtam neki, hogy milyen probléma adódott. Legnagyobb meglepetésemre nem keserítette el a rossz hír (én mondjuk elálltam volna a vételtől a helyében). Lebonyolítottuk az adásvételt (ami szintén rettenetesen ment, ugyanis elvesztettem a kocsi forgalmiját, ami nagyon csúnyán lelassította a folyamatot).

Tegnap beszéltem a sráccal. Azt kérdezte, hogy a műszerfalon mi a sárga felkiáltójel. (Az, hogy ki van kapcsolva a kitörés gátló). Én meg megkérdeztem, hogy sikerült-e megoldani az indítási problémát. Azt mondta, hogy persze, pofon egyszerű volt az egész. Az ECU hülyeségeket „beszélt”, úgyhogy frissítették a szoftvert 75 fontért a srác által látogatott (nem márka)szervizben, és azóta semmi gond.

Örülök, hogy a volt kolléga nem szívott vele, de egyúttal elszomorít, hogy mekkora különbség van Liverpoolban egy hazai meg egy idegen kiszolgálása között. A taxis vizsgán is fizettem gazdagon olyan szépészeti dolgokért, amikhez nagyon hasonlókkal a szemem láttára hagytak futni egy kacsintással egy liverpooli sofőrt.

Hány, és milyen ehhez hasonló lassításban lehetett részem vajon az évek alatt? Hány mérföldet futottam úgy, mintha víz alatt járnék, mint valami B kategóriás rémálomban? És milyen messze jutottam volna, ha korrekt a pálya? Mindegy, nincsenek „ha”-k visszafelé az életben.

Fodrász

Taxisként ha egy fodrásznál vettem fel valakit, jó üzletre számíthattam, mert – főleg idős hölgyek – egészen esztelen távolságokat is hajlandók voltak megtenni, hogy ugyanahhoz a fodrászhoz járhassanak, akihez ’76-ban.

Ezek az utak általában kellemes beszélgetéssel teltek, időnként pedig nem várt tudás birtokába is jutottam. Az egyik hölgy például jóformán lehetetlen helyzetbe került, mert a volt fodrásza a folyón túlra költözött saját szalont nyitni, és magával vitte az ügyfél hajának a színkódját is. Ha ez nincs meg, nem lehet kikeverni pont azt az árnyalatot, amit a megelőző évtizedekben. A fodrászat és a hölgy is megpróbálták megtudni a régi hajszobrásztól, hogy mi is a varázslatos keverési arány, de az anélkül, hogy ezt kerek-perec megtagadta volna, végül soha nem árulta el. A nő ennek ellenére nem ment utána.

Az én hajam persze más tészta volt, annak csak a hosszából kellett visszavenni annyi csellel, hogy oldalt meg hátul kicsit rövidebbet kértem, mint fent. A színkód módosul magától: őszülök. Az első nő, aki a hajamat vágta, rögtön megértette, hogy mit szeretnék, miközben beszélgettünk egy kicsit, hipp-hopp végzett, és mehettem utamra. Na vele soha többet nem találkoztam, a többiek pedig mindig mind nulláról indultak, és közben is résen kellett lennem, hogy mit csinálnak. Nem is értem, hogy nők hogy mertek az ollójuk alá ülni.

A folyó másik oldalára költözésem után nem volt értelme ezeknél maradni, úgyhogy kerestem egy másikat a lakhelyemhez közel. Bementem az első fodrászatba, amit megláttam, majd ott azt mondták, hogy ők férfiakkal nem foglalkoznak, hanem a sarkon van valaki, aki meg pont nekik szolgáltat. Odamentem, és végig oda is jártam.

kenbarbershop.png

A figura egy hatvan éves, jamaikai apától és skót anyától származó sportfüggő volt. Nagyon kommunikatív volt, és mivel egyúttal értelmesnek és tájékozottnak is bizonyult, rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Érdekelte Magyarország, érdekelte, hogy én hogy látom őket, beszélgettünk világpolitikáról, sportról, meg mindenről, ami szembe jött.

Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy mindezek nem működtek egyszerre az effektív munkavégzéssel. Azaz amikor történetbe kezdett – és jobbára ezt csinálta – szó szerint megállt a keze (benne az ollóval) a levegőben, majd az ollót le is tette, mert a gesztikulálásban zavarta. Így egy kilenc perces hajvágás végül átlagosan egy órát tartott.

A muksó alapvetően futott, de úgy, hogy versenyeken indult, és korosztályában gyakran nyert is. Ezen kívül biciklizett, síelt, illetve elkezdett úszni is. Én sokat úsztam régebben, úgyhogy – igaz, autodidaktaként, de – elég sok tudást szedtem fel, amiket meg is osztottam vele; ő meg futó okosságokat árult el nekem. Edzőhöz is járt, aki a mozdulatait atomjaira bontotta, és nulláról újra felépítette, hogy a nyílt vízi versenyen, ahova készült, érdemben tudjon szerepelni.

Az angolokról meglehetősen rossz véleménye volt. Ezt tanulhatta jamaikai apjától, skót anyjától, meg az élettől is. Liverpoolban például a taxisok azonnal felárat számolnak a feketéknek azzal, hogy azok soha nem adnak borravalót, így azt maguknak kell hozzáadniuk. Ettől aztán a feketék átverve érzik magukat (okkal), és majd hülyék lennének még borravalót is adni. Nem emlékszem már mivel, de egy rosszabb napomon sikerült kitapogatnom, hogy mi az a pont, amikor már ő is inkább angolnak érzi magát, mint kívülállónak, és gyanúsan nem siet egyetérteni azzal, amit mondok.

A legizgalmasabb dolog ezzel az emberrel kapcsolatban persze az volt, amit nem lehetett tudni róla. Mindig rögtön sorra kerültem nála, bár párszor előfordult, hogy közben jött valaki, akinek várnia kellett. Akárhogy is, az volt a benyomásom, hogy a borbély üzletéből befolyó pénz a sportbérleteit és ruházatát sem fedezhette.

Márpedig mindig mindenből a legprofibbat vásárolta, versenyekre nevezett és járt, évente kétszer ment el komolyabb nyaralásra, amikből az egyiknek feltétlenül tengeren túlinak kellett lennie.

Az egyik franciaországi síelésénél (de hasonlók máskor, máshol is előfordultak) első osztályú szálláson lakott, ahol a többiek mind arisztokraták és/vagy mágnások voltak, akiket leginkább az üzleti kapcsolatok építése és saját státuszuk örömeinek fokozott átélése motivált. Ezek az emberek megbolondultak, hogy tudhassák, mivel foglalkozik a fodrászom. Ő felháborodva mesélte nekem az egészet. Azt mondta az ilyeneknek, hogy ő itt pihenni van, nem munkáról beszélni, úgyhogy nem árulja el. Ezzel az őrületbe kergette a többieket. Volt, aki kitartással, volt, aki trükkökkel próbálta megtudni, hogy miből él. Mindhiába. Megérzésem szerint egyrészt szégyellte, hogy borbély, másrészt viszont mulattatta a titok körüli felhajtás.

Amúgy a rongyrázást megvetette, bár mindig mellénnyel súlyosbított, makulátlan öltönyben dolgozott, és egyszer elejtette, hogy ha most kapna egy Porsche 911-est, eladná, és venne egy használt Ford Fiestát az árából, a többit meg félrerakná, és/vagy értelmes dolgokra költené. Márpedig – tette hozzá – tudja, miről beszél, mert volt már Porsche 911-ese. A negyven éves borbély pályafutása alatt – teszem én hozzá.

Üvegfal

Anglia, noha újabban ott is szítják az idegenellenességet, még mindig nagyságrendekkel befogadóbb, mint Magyarország. Az állam által diktált értékrend szerves része, hogy az ember nem nyilvánul meg náciként, vagy ha igen, széleskörű megvetést von magára, és kiiratkozik a kultúremberek csapatából.

A valóságban viszont árnyaltabb a dolog, mert hiába kínos előhozakodni nacionalista hajlamokkal, meg az angol munkahelyek féltésével, az érzés attól még általános, és mivel nehezen csatornázható be, végül képmutatással, hazugságokkal, sunyisággal tartják fent a status quot. Se hülyének, se naivnak nem tartom magam, de jó darabig eltartott, mire rájöttem, hogy az általam egyedi esetekként megélt jelenségek, nem egyediek, hanem azok a norma.

Nekem Liverpoolban és a környékén az szűrődött le, hogy az emberek kedvesek, amíg szarabbul állsz náluk, illetve kedvesek szemtől szembe, meg kedvesek akkor, ha a dolognak nincs tétje. De amint dolgozni akarsz bármi olyasmit, amiért többen állnak sorba, csendben, csinnadratta nélkül, de azonnal zárják a szöget.

uvegp.jpg

Jó pár olyan interjún voltam, ahol a beszélgetést követő csevegés (smalltalk) során a potenciális munkaadóim meglepetésüket kicsit sem palástolva mondták, hogy nagyon jó az angolom, nem hitték volna. Akkor minek hívtak be egyáltalán? Azért – mondom persze én, nem ők – mert a legtöbb helyen monitorozzák, hogy mennyi meleget, más nemzetiségűt, nőt, satöbbit forgatnak meg a munkaerő piacról, mire objektív kritériumok alapján felvesznek valakit. Én is csak egy pipa voltam egy jelölőnégyzetben, és ha valaha kérdés merült volna fel bármilyen hatóság vagy ellenőrző szerv részéről (ennek esélye egyébként konkrétan nulla), a dolog álságossága felderíthetetlen.

Sokszor ott is hibáztam, hogy értelmes, gondolkodni képes és hajlandó embernek mutatkoztam. Ez veszélyesnek tűnhet, és mivel az interjúvolóm jó eséllyel a leendő főnököm is, vagy akit helyettesítenem kell, míg ő gyesen van, vagy hat hónapot pihen Thaiföldön, nyilván nem akarják, hogy náluk erősebb versenyző keveredjen a levesükbe.

Különösen nem akarják, hogy az illető kelet-európai legyen, mert azoknak alul van a helye. Az angol diplomámhoz ún. workshopokon is részt kellett vennem, ahova az ország minden tájáról érkeztek emberek. Az egyik szünetben, ahogy beszélgettünk, szóba került, hogy mit dolgozom (akkor, úgy rémlik, még a pizzás állásom sem volt meg), illetve hogy hajlandó lennék-e a képzettségemhez és tapasztalatomhoz képest alacsonyabb szintű munkát is elvállalni. Szó szerint lélegzetvisszafojtva várták, hogy erre mit válaszolok, és amikor azt mondtam, hogy persze, bármit elvállalok, látványosan megkönnyebbültek, és olyanfajta helyeslő morajlást hallottam, mint amilyet a szobatisztaságban áttörést elérő kutya hallhat. A szóban forgó szakemberek nálam mind jobb munkával és alacsonyabb képzettséggel rendelkeztek. És még csak versenytársak se voltunk.

Jóval később egy utasom egy londoni nő volt. (Valaki relatíve híres: említette, hogy a TV-ben is szokott szerepelni). Tulajdonképpen nagyon kedves volt, de meglehetősen felsőbbrendű. Bátorkodott párhuzamot vonni az én helyzetem, meg aközött, amikor ő volt húsz éves, és tíz font per óráért dolgozott úgy, hogy a családja egyébként eltartotta. Elmondta azt is, hogy ő kifejezetten szereti a kelet-európaiakat, mert azok ugyanolyan jó munkát végeznek, mint az angolok, sőt, sokszor lelkiismeretesebbek is, de mindezért sokkal kevesebb pénzt kell adni nekik. Tőlem elkérte az önéletrajzomat, és megígérte, hogy majd jól körbemutogatja, mert neki fizikailag fáj, hogy taxisként megyek pocsékba – de aztán nem tudom, ebből mi lett.

Üzleti ötlete is volt. Ez az ötlet jól mutatta, hogy mi más világegyetemben élünk. Azt javasolta, hogy egy éves fix díjért vállaljam, hogy kelet-európaiaknak segítek mindenféle jogi és munkajogi problémájuk megoldásában. A kelet-európaiak lefedése egyébként onnan jött, hogy megtudta tőlem, hogy a magyarok nincsenek olyan sokan, illetve akik nem állnak jól, azok aligha fizetnek ilyesmire, inkább megoldják a baráti / ismerősi kör segítségével, akik meg jól állnak, azoknak nincsenek ilyen problémáik. Abba már nem mentem bele, hogy Kelet-Európában különböző nyelveket beszélünk, így ahhoz, hogy lengyeleknek vagy románoknak segítsek, tolmács is kéne, satöbbi. Invitált, hogy ha legközelebb Londonba megyek, esküdjek meg, hogy előtte felhívom, és akkor leülünk megbeszélni, hogy mi legyen velem. Nem hívtam fel soha, mert ez az egy beszélgetésünk is úgy nézett ki, mintha ő sziporkázná a jobbnál jobb ötleteit, én meg azt keresném, hogy miért nem megvalósíthatók. Kis érdekesség, hogy ugyanez a nő arról számolt be, hogy amikor Liverpoolba jön (az Everton felügyelő bizottságának a tagja) rejtenie kell a londoni akcentusát, mert ellenérzéseket vált ki.

De maradjuk is Liverpoolnál, hiszen a tapasztalataim is innen valók. Állítom, hogy több száz utasommal beszéltem a munkaerő-piacról, szűkebben pedig arról, hogy kinek hogy lett állása. Egyetlen londoni illetőségű kivételtől eltekintve mindenki egy haveron vagy családtagon keresztül jutott az állásához. A többségük mégis őszinte segíteni akarással irányított a munkahelye honlapjának megfelelő oldalára, elfelejtve észrevenni, hogy az egész csak virtuálisan létezik. Olyan utasom is volt, akinek én mondtam, hogy itt csak haver meg családtag kap állást, mire ő elhallgatott, aztán rövid morfondírozás után mondta, hogy most, hogy mondom, neki is a húga melegítette elő a székét.

Egy másik utasom zongoratanárnő volt, de nem ebből élt. Ez Magyarországon nem hangzik meglepően, de Angliában nekem úgy tűnt, hogy az iskolákban sok elfér közülük, és nem is olyan körülmények között kell dolgozniuk, mint egy magyar énektanárnak. Ezt a csajt egy kórházba vittem, ahol egy határozott idejű adatrögzítős melója volt. Kérdeztem, hogy nem őrli-e fel, hogy így egyik napról a másikra kell élnie. Mondta, hogy nem, mert amikor lejár az egyik szerződése, hívják a közvetítő irodától, és jön a következő, és ez így megy már vagy két éve, úgyhogy alapvetően semmi gond. Kérdeztem, hogy ehhez mit kell csinálni. Csak bejelentkezni az irodánál – mondja – szívesen meg is adja a cég nevét. A fuvar végén papírt és tollat rántok, majd a csaj felolvassa az egyik ügynökség nevét, ahova évek óta regisztrálva voltam azzal, hogy bármit elvállalok. Csak hát engem soha az életben nem hívtak.

Egy kora-huszonéves nyikhaj meg arról számolt be, hogy színészként tekint magára, és még az USA-ban is próbálkozott rövid ideig, de nem jött össze, úgyhogy a szó hagyományos értelmében dolgoznia kell. Én is elmondtam, hogy szebb napjaimban írogattam, amúgy szociológus és HR-es vagyok – elvileg. Erre elmondta, hogy ő meg toborzó (recruiter). Úgy jutott az álláshoz, hogy felhívták, hogy nincs-e kedve hozzá. Mondta, hogy nem tudja, hogy mi ez, de legyen, kipróbálja. Aztán nekem kezdte el magyarázni, hogy mi az a toborzás-kiválasztás, mire mondtam, hogy ne fáradjon vele, tudom mi az, része a szakmámnak. „By the way” ezres nagyságrendben pályáztam meg ilyen állásokat úgy, hogy végezettségem és tapasztalatom is volt, de úgy tűnik, ez akkor ért volna pontot, ha már a legostobább, legtapasztalatlanabb angol is elfogyott volna.

Egy ponton túl azt mondtam magamnak, hogy próbálkozom még x ideig – már Londonban – és ha az sem jön össze, akkor tükör segítségével a saját szemembe nézve azt fogom tudni mondani, hogy rohadt sokat próbálkoztam, nem vádolhatom magam azzal, hogy csak ímmel-ámmal keresgéltem volna.

Az egyik utasom győzött meg végleg arról, hogy igazam van. Egy kocsmába vittem, ahol a főnökével találkozott. A helyi Ford gyárban dolgozott, és azért találkozott a főnökével, mert egy kicsit jópofáskodni akart vele, és közben felvetni, hogy fel tudná-e venni vagy vetetni a legkisebb fiát a céghez. Három fia volt amúgy a csókának, az első kettőt már ugyanígy betetette, de egyre nehezebb a dolog. Amikor csak úgy általában beszéltem neki arról, hogy nekem milyen nehézségeim vannak, ő maga mondta ki, hogy ja, hát idegenként neked itt semmi esélyed nincs. Nem volt lenéző, nem volt ellenséges, sőt, még egy kis együttérzést is kiolvastam a metakommunikációjából, ahogy amúgy tárgyilagosan mondta ezt, mintha csak arról lenne szó, hogy ez egy zöldséges, itt fogok tudni tarját venni. Persze ha az ember a Ford honlapjáról indul, és ott a karrier oldalt böngészi, a valóságnak ez a rétege láthatatlan lesz, ahogy jó eséllyel a központban magában is láthatatlan, ami a valóságban történik.

A részvételemmel lefolyt beszélgetéseken kívül másik több százat hallottam, amikből az derült ki, hogy az ország tele van olyan emberekkel, akik lubickolnak az állások között. Ha megunják, átmennek egy másikba, vagy elmennek Ausztráliában fél évre, majd hazajönnek, és két héten belül rendes, nem megszakadós irodai melójuk van. Ehhez – úgy néz ki – elégséges angolnak lenni.

Mennyezetszociológia

Hazaérkezésem alkalmából – pár hét bemelegítés után – leszakadt a mennyezet egy darabja, amit ránézésre még pár másik fog követni vagy magától, vagy – optimális esetben – egy festő segítő keze által.

Hirtelen két szakemberrel léptem kapcsolatba. Az egyik egy nagydumás késő harmincas. Mindenre van egy története. Például, hogy miért késett egy órát a meló felmérésekor (töketlen autósok a nem működő lámpánál a Soroksárin). Vagy hogy az egyik legutóbbi ügyfele, Laci bácsi, egy hétszázezres munkára hogy adott száztízezer borravalót. Arra is biztos lesz egy kis színes, hogy a tegnapra ígért, több forgatókönyvet felvázoló árajánlat-mátrixa miért nem ért még ide.

A másik figura egy szomorú ötvenes mérnök, aki nyilván nem a legszórakoztatóbb körülmények között avanzsált festővé. A megbeszélt időpontnál bő fél órával ért ide korábban. Beszéltünk róla a telefonon, hogy minél korábban jön, nekem annál jobb, aztán ezek szerint vállalt valamit, amiben biztos volt, hogy meg tudja oldani, de nem volt szüksége a biztonsági tartalék időre.

A nagydumással előtte elég sokat morfondíroztunk, hogy mit lehet tenni, hogy ilyen leszakadás már ne nagyon forduljon elő. Hálót kell feltenni, és akkor jó tíz évig nem lesz ezzel gond – mondta. Az ex-mérnök ugyanezt úgy adta elő, hogy ez sajnos előbb-utóbb ugyanígy le fog jönni, bár ő fel fogja hálózni. A mérnök egyúttal az árajánlatát is megadta, és amikor az időzítésről beszéltünk, azt mondta, hogy a jövő héten tudja megcsinálni, vagy ha akkor nem jó nekem, akkor már csak ősszel. Őt választom.

Amúgy Angliában is találkoztam egy szakemberrel, amikor egy barátnak segítettem a költözésénél. Az volt a dolga, hogy teljes felelősségvállalás mellett, hatóságilag csavarja le a gáztűzhely csatlakozóját a csőről, azaz előtte elzárja a csapot. Ezért valami egészen meghökkentő óradíjat kapott.

Ő is mérnök volt korábban, de azt mondta, hogy nagyon feszélyezte a nagy felelősség, meg az a rengeteg dokumentáció, úgyhogy átképezte magát gázszerelőnek, és azóta is boldogan él anyagi és erkölcsi megbecsülésben.

Persze az angoloknál azért nem lehet tudni, hogy mi a valóság. Európai mércével kevés a diplomás. A most aktív negyven fölöttiek bármilyen diplomájukat réztáblára gravíroztatják, és már megy is a szobájuk ajtajára. Hirtelen három-négy ember jut eszembe, aki arról számolt be, hogy builderként (aki minden szakmunkához (kellene, hogy) ért(sen), ami egy épületben felmerülhet), vagy autómentőként boldogabb, mint értékesítési igazgatóként, vagy IT mérnökként. Maradjunk annyiban, hogy a PR-juk biztos profibb, mint a magyar mérnök-festőé.

Ötödik rész – Karakterek

HR menedzsernek lenni egy rehabilitációs központban nem csak a munka jellege miatt más, mint pizzát hordani, taxizni vagy akár tolmácsolni, hanem azért is, mert egészen másfajta emberek között folyik a dolog. Az ápolók munkásosztálybelinek számítanak, ugyanúgy, ahogy a pizzériában dolgozó angol munkatársaim, és nem meglepő módon eléggé hasonlítottak is azokra egy csomó vonatkozásban. Most nem róluk akarok írni, úgyhogy röviden csak annyit, hogy alapvetően normális, az átlagos angol udvariaskodáshoz képest szókimondó, de kedves emberek; némelyikük lusta, többségük azért nem.

Kezdjük a főnökömmel. Intelligens, feladatorientált és egyenes ember, komoly lendülettel és önbizalommal. Ugyanakkor klasszikus, frusztrált, és ezért keményen küzdő középosztálybeli. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával, amikor nem a munkáról volt szó, azon igyekezett, hogy magáról az általa kívánt képet fesse. Időnként akkor is, amikor munkáról volt szó.

Elmesélt egy történetet, amit azzal kezdett, hogy annak idején egy Bentleyje volt (most egy hosszított karosszériás Audi A8-at hajt(ott)). Vártam, hogy ennek mi lesz a jelentősége, de végül a történet arról szólt, hogy két rendőr hamisan vádolta piroson áthajtással, ami ellen hosszasan küzdött, és végül nyert – részben azért, mert volt egy igazságügyi közlekedési szakértői képesítése is, ami jól jött, mert így hitelesen bizonyította, hogy a rendőrök hazudtak, amikor azt állították, hogy ki tudták következtetni a lámpa színét már nem emlékszem hogy, noha azt konkrétan nem láthatták. Rákérdeztem, hogy a Bentely miatt volt-e esetleg antipatikus nekik, de nem értette a kérdést. Ő viszont megkérdezte, hogy én milyen autót szeretnék, ha bármi beleférne. Mondtam, hogy ezen nekem igazán nem időszerű gondolkodni, de jó eséllyel nem vennék luxusautót akkor se, ha lenne rá pénzem. Ez nem fért a fejébe, és erősködött, hogy de mondjak valamit, németet, angolt, csak valamit. Jó, akkor Maserati – mondtam. Erre megnyugodott.

Érdekes kép élt a fejében a társadalmi osztályokról. A város, ahol ő lakott (Blackpool) tulajdonképpen egy bazinagy szórakoztató negyed, kaszinókkal, vidámparkkal, satöbbivel – alapvetően egyszerű embereket célozva. Rossz a híre, de persze ott is van más. Amikor erről kérdeztem, egyértelművé tette, hogy ő az elit negyedben lakik, messze ettől a lepukkanástól, majd simán összemosta a szegényeket a bűnözőkkel, és úgy általában a rossz emberekkel.

Magyarország létezéséről már előttem is tudott. Pécsett dolgozott egy haverja évekkel ezelőtt, és őt látogatta meg. A látogatás során az ottaniak – sejtésem szerint beteges bizonyítási vágyból – alaposan bemutatták neki, hogy milyen kacsalábon forgó házakban laknak, puccos éttermekbe járnak komoly autókkal; és úgy általában: van miből szórni a pénzt. Ezt úgy kommunikálta felém, hogy lássam, ő tudja, hogy Magyarország se a harmadik világ, még ha ez kicsit meglepő is.

Hasonlóan hasadt elképzelése volt az iskolai végzettségekkel kapcsolatban. Rendszeresen mondott olyanokat, hogy akivel majd egyeztetnem kell, az nem egyetemet végzett, intelligens ember, mint én, úgyhogy majd ennek megfelelően kezeljem. (Én most már sokkal több emberrel találkoztam és beszéltem, mint szerettem volna, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy az idióták aránya konstans minden iskolázottsági szinten – és amúgy társadalmi csoportban is).

Az utolsó negatívum, amit ennek a már tényleg méltatlan felsorolásnak a végére még ideírnék az, hogy végig volt egy olyan határozott érzésem, hogy azt gondolja, hogy szívességet tesz, illetve saját nagyságáról ad tanúbizonyságot azzal, hogy engem partnerként kezel, és nem mint bice-bóca kelet-európait. Pl. amikor egy email váltást mutatott egy rasszista húzásról, azt azzal kommentálta, hogy neki az ilyesmitől felforr a vére, és gondolja, hogy nekem is, pedig még sötétebb is a bőre, mint az enyém. Namost az én bőröm fehér – legalábbis novemberben mindenképp, de erre nem igazán szoktam gondolni. Az email amúgy egy lengyel figuráról szólt, úgyhogy nem teljesen világos, hogy mi volt a főnököm fejében, de volt valami kellemetlen az egészben, az biztos.

De mondom, a lényeg vele kapcsolatban mégis az, hogy köszönet jár érte, hogy egyáltalán felvett, hogy korrekt volt és nyitott az észérveimre, hogy nem rejtette véka alá a jó véleményét, és hogy maximálisan döntésképes volt. Körülbelül a legtöbbet tette értem ebben az országban, és ezért köszönettel tartozom neki.

A lengyeles ügy a következőképpen nézett ki. Az előbb említett email váltás arról szólt, hogy az egyik asszisztens továbbított egy önéletrajzot a kórház igazgatónak. A levél maga csak annyi volt, hogy „hát ez nem hangzik valami angolnak, mi”? (Nem, valóban nem, hanem lengyelnek hangzott w-vel, meg y-nal, ahogy kell). Az igazgató válasza: „Next”. Azaz: ez kuka, nézzük a következő jelentkezőt.

Ez a volt igazgató igazi arrogáns, sunyi féregnek tűnt azok alapján, amiket megtudtam róla a fegyelmi eljárás keretében, de mivel végül is nem ismertem meg behatóbban személyesen, róla nem írok.

Érdekes viszont ennek az emailnek a feladója. Érkezésem idején már betegállományban volt: sok volt neki a stressz, nem bírt bejönni, ellenségességet érzett a többiek részéről is. Mint kiderült, azért, mert az összes undorító kis stiklinek részese vagy éppen elkövetője volt. Ő intézte a HR-es ügyeket (már ami HR létezett), mégpedig úgy, hogy a csókosok bármit megtehettek, a többiek azonnal kapták a büntit a legkisebb kilengésért.

Érdekes kis részlethalmaz, hogy a kedvezményezettek között volt az igazgató fia, aki pl. bulizhatott abban a bungalóban, ahol elvileg az életbe visszaigyekvő betegek vettek volna lendületet. Ennek a srácnak volt két horvát származású barátja, egy testvérpár: ők is a cégnél dolgozhattak. Rajtuk kívül volt egy indiai ápoló, meg én, és mindenki más angol volt. Ez azért is furcsa egy kicsit, mert az ápolók között hagyományosan nagyon-nagyon sok a kelet-európai, de ide valahogy nem jutott egy se. Amíg én ott voltam, a fejvadász cég egyetlen egyet sem közvetített: nyilván már ők kiszűrtek minden gyanús nevűt.

Ez a nő engem folyamatosan manipulálni igyekezett. Hol anyáskodó volt, majd a pénzét követelte, amit ugye betegséget hazudva is kapott, aztán a menedzsment ellen próbált hangolni, majd újra kedves volt, hogy onnan egy kis hazudozással vádolás jöjjön, majd az egész forogjon így körbe tovább.

Az egyik főnővér elég profi volt a munkájában (a másik is), és emellett már szinte túlzóan kedves. Harminckét fogas mosoly, kacagás, eltúlzott gesztusok. Ezt olyan angolos túlkapásnak gondoltam, de nem bántam. Aztán egyszer az irodában kapott egy telefont, és ugyanezzel a nonverbális mázzal beszélt, miközben a szobában lévők felé undort és megvetést fejezett ki az arca, meg a torkán nyúlkált le a középső ujjával. Ekkor esett le számomra, hogy miről van szó, és innen már önkéntelenül is figyeltem. Kétszínű, alja ember lett a szememben, mivel a fenti motívumot innentől kezdve folyamatosan tetten értem. Az abszolút nullát akkor érte el nálam, amikor a „beteg” kolléganő jött be, és láthattam, hogy milyen az, amikor őszintén kedvel valakit. Férgek egymás között.

Az egyik recepciós / biztonsági őr / ápoló egy volt katona volt. Nagyon korrekt, nagyon kedves és előzékeny volt velem mindig. Illetve addig, amíg a fizetések be nem fagytak, illetve ki nem kellett rúgni mindenkit. Innentől ugyanis az történt, hogy még sokkal kedvesebb lett, és olyanokat mondott a rossz hírekre, hogy „mi sem természetesebb”, meg hogy „ó, igazán az ég egy adta világon ezzel semmi gond nincs”, és ehhez hasonlók. Mindezt már-már pantomim előadásba illően túljátszott mosollyal, és hozzá olyan gyűlölettel a szemében, amit se azelőtt, se azóta nem láttam soha. Enyhén szólva nem volt egyenes ember. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, hogy velem mi lehetett a baja, de azért mégis: Mivel az előbbi két emberrel igen jóban volt, felteszem, hogy az, hogy egy kelet-európia lett menedzser a feje fölé, rohadtul nem tetszhetett neki.

A fentiek miatt és közepette óvatos voltam az új / aktuális kórházigazgatóval is, aki szintén egy nagyon kedves nő volt. A munkáját profin végezte: a kedvessége nem akadályozta meg abban, hogy határozott és döntésképes legyen. Ő is számtalanszor kifejezte a velem való elégedettségét, illetve külön nagyon jól esett, amikor arra kért, hogy véleményezzek egy anyagot, amiben a kórház ellen folyó vizsgálat egyes aspektusaira kellett reagálni. Véleményeztem is, és mindkettőnk nagy megelégedésére volt egy rakás olyan javaslatom, hogy mit hogyan kéne átfogalmazni úgy, hogy az olvasót (itt ugye a vizsgálatot folytatókat) a megfelelő irányba vezessük, és a saját tevékenységünket – egyébként az igazságnak megfelelő módon – nekünk kedvező színben tűntessük fel úgy, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, illetve terelésnek az egész. A javaslataim döntő többségét be is építettük – ez az egyik legnagyobb sikerélményem ebben az országban. Végső soron azt kell, hogy mondjam, hogy erről a nőről semmi rosszat nem tudok mondani: velem – és ahogy láttam, mindenki mással – csak korrekt, sőt pozitív volt.

Kedvenc figurám talán a megszámlálhatatlan extra okleveles mérnök szaki volt, aki szabadúszóként vállalt heti három napot a kórházban. A régi igazgatótól azt a feladatot kapta, hogy ha valami romlik el, csinálja meg. Ennyi. Szó szerint pedig – és ezt egyszerre megborzongva és nevetve vagy százszor elmesélte – If it’s fucking broken, fucking fix it! Az öregnek be nem állt a szája, mindenre volt egy története, a sufnijában a saját maga által gyártott tervrajzokból és a szerszámaiból épített dombot, amiben csak ő maga ismerte ki magát. Sokáig mi ketten voltunk azok, akik még azt hihették, hogy itt lesz valami folytatás, hiszen az épület megdöbbentően gyorsan kezdett el lepattanni, ahogy nem használták, így a technikus mindenesre szükség volt.

Végül őt előttem kb. egy hónappal rúgták ki, illetve bontottak szerződést vele. Közvetlenül előtte arról beszélt, hogy neki nem olyan fontos ez az egész, hiszen vállalkozóként van megrendelése máshol is, de amikor a dolog konkrétan megtörtént, az mégis mellbe vágta. Épp a kertről beszélgettünk (volt ott egy miniatűr tavacska is), amikor a CEO félrehívta. Kissé elfehéredve, és erőltetett, de nem megjátszós vidámsággal jött ki az irodából. Az én szobámban épp csörögni kezdett a telefon, mikor valami olyasmit mondott, hogy There’s no more fish in the pond (nincs több hal a tavacskában), amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és csak a lépcsőn felfelé futva esett le, hogy épp kirúgták, és erre utalt, hogy nincs már itt keresnivalója. Elintéztem a telefont, és siettem le, de már nem találtam sehol. Nagyon rohadék érzésem lett, mert úgy tűnhettem, mint aki azt érezteti vele, hogy ki nem szarja le, hogy mi történt veled, és ez egyrészt persze nem így volt, másrészt az se volt mindegy nekem, hogy benne ez az érzés marad-e meg. Este felhívtam, és megbeszéltük. Mondtam neki, hogy ajánlani fogom a következő tulajdonosnak, aminek meglepő intenzitással örült meg. Persze aztán nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek bárkit ajánlhassak.

Voltak nálunk egyetemisták is szakmai terepgyakorlaton. Ez egy másik társaság volt, nem is a cég alkalmazottai, hanem külsősök, a partner pszichológiai cég emberei. Ezzel is összefüggésben voltak közöttük kelet-európaiak is, meg angolok is. Nagyon érdekes volt szembesülni a közöttük lévő különbséggel. Az angol diákok nagyon magabiztosak voltak, az értekezleteken, ahova beültek, a legkisebb zavar nélkül nyilvánultak meg, semmi kétségük nem volt afelől, hogy ők itt egyenrangú partnerek. És a rangidős pszichológusok így is kezelték őket. Ez egyfelől természetes volt – hiszen nem is beszéltek hülyeségeket –, másfelől mégis furcsa. A kelet-európaiak ugyanis nem ilyenek voltak: bennük ott volt a „bocs, hogy élek” attitűd, annak a jele, amit legalábbis a velem egykorúak, meg a nálam idősebbek pontosan ismernek Magyarországról. Tudniillik az, hogy az iskola alapvetően azért van, hogy betörje a gyerekeket, bebizonyítsa, hogy az életben szopni fognak (és tényleg).

Ami a szenior pszichológusokat illeti, én rajtuk keresztül láttam rá arra a világra, ami sok-sok millió nyugat-európai munkavállaló meghatározó életélménye, és nálunk gyakorlatilag ismeretlen közeg. Ezek az emberek mintha teljesen stressz mentesek lettek volna. Soha, egyiküket se láttam izgulni, szorongani, idegeskedni, sietni. Egyszerűen sütött róluk, hogy társadalmilag és anyagilag megbecsült szakemberek, akik soha a munkanélküliség rémével személyesen nem találkoztak, ha meg is szűnt valaha munkahelyük, rögtön találtak másikat. Amikor az egyikük az elmaradt fizetés után bő másfél héttel felhívott, hogy mi történik, és én elmondtam neki, csak annyit mondott a legnyugodtabb hangon, hogy „Ó, értem”. Soha többet nem hívogatott, amikor pedig én hívtam fel azzal, hogy vége a dalnak, akkor is halál nyugodt maradt, és még nekem mondta, hogy ne szabadkozzak, előfordul az ilyesmi.

Végezetül hadd említsek meg gyorsan egy csajt, akit pont akkor vettünk fel, amikor a káosz váratlanul beütött. Elég jó benyomást keltett, előtte egy börtönben dolgozott, tehát a biztonsági előírások tekintetében előnnyel indult. Ordenáré tájszólása volt, az első tréningre képes volt mackóban bejönni, viszont nagyon értelmes, és gyors eszű volt. Amint azonban megorrontotta, hogy itt kezdenek összeomlani a dolgok, egyszerűen nem jött be másnap dolgozni, majd nem volt elérhető, aztán betegséget füllentett. Ekkor elbeszélgettem vele, hogy ez nem jó kezdés, ha megbeszélünk valamit, az legyen úgy, elmagyaráztam, hogy ez miért komoly gond egy olyan helyen, ahol muszáj meglenni az előírt számú ápolónak a műszakban, satöbbi. Sikerült a beszélgetést pozitív hangulatban és egyetértésben zárni. Aztán a csaj utána se jött be.

Ezután nem volt már vele idő foglalkozni, csak intéztem a munkaviszony megszűnését. Amikor viszont nem jött meg a fizetése, hamar aktiválódott, és az egyik legszorgalmasabb telefonáló lett napi négy-öt hívással. Ezek után a hátam mögött megpróbálta felhazudni a ledolgozott óráinak a számát a könyvelésen, akik viszont rákérdeztek nálam a dologra (amúgy is ez volt a dolgok rendje), így ez a terve nem jött be.

Na, azt hiszem ennyi az egész, ami HR menedzserként történt velem Angliában.

Infarktus és szemüveg

Egy, a szokásosnál valamivel bosszantóbb nap délutáni csúcsában a pirosnál állva – utassal a hátsó ülésen – egyszer csak szorító érzés bontakozott ki a mellkasom közepéből indulva. Mintha körbefogták volna szívemet, és elkezdték volna összenyomni. Ösztönösen mély levegőt vettem, hogy ellensúlyozzam az érzést, de valahogy nem volt az igazi, csak felébe-harmadába sikerült teleszívnom a tüdőmet. Amíg így tettem, kicsit múlt a rossz érzés, de ahogy kifújtam, újra jött a szorítás, megfejelve valami, a torok felé kúszó érzéssel valahol a kellemetlen és a fájdalmas határán. Kihúztam magam, amennyire az ülésben tudtam, elindultam a zöld lámpánál, sávváltás közben folytattam a légzőgyakorlatot, de a tünetek nem enyhültek, ehelyett egy kis hőhullám, és enyhe, szinte csak páraszerű verejtékezés csatlakozott a homlokomon a kánonhoz.

Passzív memóriámból megpróbáltam felhozni bármi bejegyzést ezzel kapcsolatban, és homályosan olyasmik jöttek fel, amik az infarktus tünetei közé voltak felírva. Viszont ennyi idősen ez gyakorlatilag lehetetlen – gondoltam – mire újabb memória morzsa szivárgott fel: előfordul azért, ha ritkán is. Akárhogy is, nem úgy néz ki, mint ha meg készülnék halni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a műszakot lenyomom azért. Az egész kellemetlenség eltartott vagy tizenöt percig. A nap végére nagyjából el is felejtkeztem az egészről.

mellkasi_fajdalom.jpg

Aztán egy héten belül az egész újra lejátszódott ugyanígy. Ennek a műszaknak a végén már rákerestem az infarktus tüneteire, és ott pont ilyesmiket találtam, és a gyorstalpalót olvasgatva sorban ugrottak be az egyes elemek, hogy megy az elég fiatalon is, nem tűnik feltétlenül olyan drámainak, sokan észre se veszik, ha makk egészséges valaki (amihez mostanában eléggé közel vagyok), az se véd feltétlenül, satöbbi. Azaz volt miből magamra ismerni.

Egy kis tépelődés után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb elmenni az orvoshoz, mint nem törődni vele, aztán beleszaladni valami reménytelenebb helyzetbe, és utólag bánni a dolgot. Felhívtam hát a háziorvost, pontosabban a rendelőt. Itt ez újabban úgy működik, hogy a recepciósnak elmondom, hogy be szeretnék nézni, mert ez és ez a panaszom, ők meg azt mondják, hogy hohó, majd az orvos eldönti, hogy mi a helyzet, úgyhogy majd később felhív, neki mondjam el, hogy mi van, és ha ő úgy gondolja, kapok időpontot.

Pár óra múlva hívott az orvos. Elmondtam neki a tüneteimet, hogy mit és milyen körülmények között éreztem. Mondta, hogy ok, be tudok-e menni mondjuk most. Persze – mondtam, és bementem.

Itt az orvosok kicsit másként néznek ki, mint otthon. Se köpeny nincs rajtuk, sztetoszkóp se lóg a nyakukból, és mintha latinul se tudnának: a legcélratörőbb egyszerű angolsággal beszélnek az emberhez.

Ez a fickó is ingben és nyakkendőben volt. Elmondtam neki újra, hogy mit tapasztaltam, miközben ő hümmögött, nekem meg ki-be kellett lélegeznem, hogy ő addig hallgassa a tüdőmet, szívemet, kopogtasson a hátamon, miegymás. Persze vérnyomást is mért. Mindeközben heroikus küzdelmet folytatott az informatikai rendszerrel, amivel nem találták a közös hangot.

Feltette a szokásos kérdést, hogy szedek-e valamilyen gyógyszert, mire én megadtam a szokásos választ, hogy igen, magas vérnyomás ellen szedek gyógyszert, napi ennyi és ennyi milligrammot. Miért nem látom ezt a rendszerben? – kérdezte egy kicsit furcsa hangsúllyal. Azt talán maga tudja megmondani (You tell me) – válaszoltam – Eddig tán háromszor jártam itt, ez a kérdés mindig elhangzott, és én mindig ugyanezt válaszoltam.

Ezek után azt kezdte feszegetni, hogy miért ezt a gyógyszert szedem, kitől szereztem. Mondtam, hogy még otthon táraztam be egy fészernyit (shedload), hogy elég legyen sokáig, ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ezen a ponton az orvos egy kicsit úgy viselkedett, mint egy bevándorlási inspektor, és elmondta, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, amit én egy kicsit türelmetlenül hallgattam, mint az ennél fontosabb tárgyhoz nem szorosan tartozó részletkérdést, majd egy nem túl flegma vállrándítással kombinált bólintással jeleztem, hogy majd akkor ezt később vagy elintézem vagy nem, hiszen nem a ’80-as évek Romániájában vagyunk.

A konkrét ügyemre visszatérve nagy nyugalommal azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez kizárt, hogy infarktus legyen, a tünetek nem is hasonlítanak arra. Namost ebben az országban már voltam okosabb autószerelőnél és lakásfelújítónál is úgy, hogy egyáltalán nem értek egyikhez sem. Az, hogy esetleg most ugyanez történik orvossal, nem is annyira nyugtalanítani, mint inkább dühíteni kezdett. (Százával lehet olyan tragikus történeteket olvasni az itteni egészségügyről, hogy nyugodt orvosok mosolygósan hazaküldenek valakit pihenni, meg zöld teát inni, majd az illető nem éri meg az esti híreket, hanem bekerül a másnapiakba).

Azért abban maradtunk, hogy csinálunk egy EKG-t, amire pár nap múlva fog sor kerülni, viszont láthatóan nagyobb lelkesedéssel fordult a vérnyomásos probléma felé, és azt mondta, hogy a gyógyszer, amit szedek elavult, ma már sokkal jobbak vannak. Ezt készséggel elhittem: e történet idején még tán épp nem voltam negyven, a magas vérnyomásra meg kábé huszonnégy éves koromban kezdtem el szedni a gyógyszert (és amikor azt felfüggesztettem a sorozással kapcsolatos terveim megvalósítása keretében, a vérnyomásom az elvárásomnak és terveimnek megfelelően fel is ugrott százhatvanra).

Azt mondta a doki, hogy egyelőre ezzel álljak le, aztán lássuk meg, mi lesz. Ha felmegy, akkor majd felír valamit, ha az sem használ, akkor van egy második bogyó, amit az első mellé kell szedni pontosan ilyen esetekben, de minderre rá lehet dobni valami harmadikat is. Engem annak idején eléggé lelombozott már az is, hogy egyáltalán onnantól kezdve már mindig gyógyszert kell szednem, de ez a potenciálisan három tabletta, ez már nevetséges – gondoltam, és nagyjából el is döntöttem, hogy ezzel az egésszel nem fogok foglalkozni.

Viszont a mostani gyógyszerem szedését azért a megbeszéltek szerint abbahagytam. Az első napokban többször éreztem, ahogy dobog a szívem, illetve úgy kipirultam csak egy ültő helyemben, mintha erőlködtem volna, de ezektől eltekintve semmi egyéb kellemetlenségem nem volt. Pár nap múlva visszamentem megcsináltatni az EKG-t tudva, hogy a gyógyszer elhagyása meg fog mutatkozni a szintén ekkorra ütemezett vérnyomás mérésemkor – de nem lett igazam. A tankönyvi 120/80-at mértük.

Amikor harmadszor mentem be, ezúttal az EKG leletet megmutatni az orvosnak (Az EKG-n egyértelműen látszik, ha valakinek infarktusa volt az elmúlt – azt hiszem – egy-két évben), az derült ki, hogy nem volt infarktusom, hanem inkább minden a legnagyobb rendben van, a vérnyomásommal pedig pont ugyanez a helyzet.

Az orvos azt javasolta, hogy időnként ugorjak be az előcsarnokba, ahol van egy telepített vérnyomásmérő, és ellenőrizzem, hogy továbbra is minden rendben van-e, illetve persze, ha bármi gondom van, csak jöjjek vissza. Az ilyen bejárkáló rutinokon majd inkább nyolcvan fölött szeretnék először elgondolkodni, úgyhogy inkább rendeltem egy vérnyomásmérőt, amit egyre ritkábban használok, mert mindig tökéletes a vérnyomásom. Ha lenne szemüvegem, ezzel a lendülettel azt is eldobnám.

Negyedik rész

Amikor felvettek a céghez, az autóm még javában taxivá volt alakítva. Ez szerencsére nem jelent olyan sokat, mint Magyarországon: két mágneses tapadó ajtónként, egy antenna a tetőn, egy beltéri egység a csomagtartóban és egy bazinagy érintőképernyő a műszerfalon. Mondanom sem kell, hogy az önéletrajzomban nem szerepelt, hogy taxis lennék. (Az utolsó bejegyzés szerint szabadúszó tolmács voltam, ami ugyan igaz volt, de ha abból kellett volna megélnem, egy hét alatt éhen döglöttem volna – különösen úgy, hogy bő három hónapra fizettek az elvégzett munkákért).

Az érintőképernyőt leoperáltam, ahogy tudtam, de a műszerfal sarkában ott maradt egy munkáshüvelyk vastagságú kábel, ami bárkinek feltűnhetett, aki a kültéri parkolóban rápillantott a kocsira. Mindig korán érkeztem, és orral jól ráálltam egy bokorra. Az első héten így is rettegtem a lelepleződéstől, ráadásul olyan ostoba voltam, hogy megsajnáltam egy kolléganőt, aki épp gyalog, majd váltott tömegközlekedési eszközökkel készült haza indulni, és felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi furcsa az autón.

A taxis cuccokat az első adódó szombaton vetettem ki. Sem az ablak mögötti ügyintéző nem hitte el, amikor a kilépésem miértjét firtató kérdésére azt válaszoltam, hogy mert kaptam egy rendes munkát (proper job), sem a szerlelők nem lendültek akcióba egyből, hanem el kellett tagoltam ismételnem nekik, hogy végeztem, kaptam egy másik munkát, legyenek szívesek vegyék ki a dolgaikat a kocsiból. Ma már azt gondolom, hogy meglepettség annak szólt, hogy micsoda? Kelet-európai munkát kapott? Akárhogy is, végül csak visszaereszthették a felszaladt szemöldöküket.

Rettegésre más okot is találtam. Az önéletrajzomban a pizzás helyen is HR-es munkám volt. Aki ezeket a sorokat olvassa, jó eséllyel tudja, hogy ez egy konkrét hazugság. Ha mentegetni akarnám magam, hivatkozhatnék arra, hogy az itt szerzett diplomám ún. menedzsment riportjait erre a cégre építettem, illetve hogy a kedvenc főnökömmel, sokat beszéltünk arról, hogy milyen HR vonatkozásai vannak az üzletvitelnek, és hogy lehetne sokkal jobban csinálni, illetve valóban tartottam betanító tréningeket. De itt elég annyi, hogy maga a bejegyzés az önéletrajzomban nem volt igaz.

Ezzel – az egyébként indiai származású – főnökömmel kötöttünk egy relatíve laza véd- és dacszövetséget, miszerint bizonyos kegyes hazugságokban számíthatunk egymásra. Ő lett az egyik, aki referenciát adott rólam. Email címe gmail-es, ha pedig a céget hívnák fel, ahonnan régen eljött, és már Londonban dolgozik a szakmájában, ott jobb esetben nem emlékeznének rám a számos vezetőváltás miatt, és mert egy éve léptem ki, vagy rosszabb esetben kikotornák az aktámat, és kiderülne rólam, hogy futár voltam.

Ezen kívül egy magánéleti válság részeként éppen elköltöztem onnan, ahol addig laktam, és egy barátnál dekkoltam, amíg az új odúm fel nem szabadult. Egy bőröndből emelkedtem ki minden reggel, és húztam öltönyt jó két héten át, mintha rendezett hátterű szakember lennék.

Aggódtam még azon is, hogy hogy fogom tudni felvenni a fordulatot, hiszen sok mindent tanultam, olvastam a helyi munkajogi esetekről, igyekeztem szinten tartani magam, de bárki, aki valaha valami specifikusat csinált, tudja, hogy mindez a kanyarban sincs ahhoz képest, amikor az embernek konkrét munkatapasztalata van.

Ilyesmi körülmények között szembesültem azzal a legelső napon, hogy a víz, amibe ugrottam vagy dobtak, rohadt mély.

Óriási rohangálás volt, senkinek semennyi ideje nem volt rám, senki nem mutatott meg semmit, csak azt kértek, hogy állítsak össze bizonyos adatcsokrokat egyes emberekről, és azt vigyem be egy éppen folyó megbeszélésre. Soha nem látott emberek durván hiányos és trehány aktáit túrtam, és általam szintén soha nem látott Office verzió korlátozott funkcionalitású próbaverziójával dolgoztam egy épp nem használt géphez kéredzkedve.

Ma sem értem, hogy tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem. Hacsak úgy nem, hogy szinte éreztem az adrenalin ízét: tudtam, hogy ha én ezt a melót elbukom, azzal minden esélyemet bukom el: velem még egy ilyen mák nem fog történni ebben az országban.

A megbeszélés egy, a kórház ellen indított vizsgálat része volt. A vizsgálat azért indult, mert a kórház a legutóbbi felmérésen tetemes mennyiségű mutatót bukott el nagyon csúnyán. Döntő többségük HR vonatkozású volt. Én azért kellettem, hogy egyrészt demonstrálják, hogy egy több diplomás szakembert állítanak rá az ügyre, másrészt, hogy tényleg álljak is rá.

Súlyos gondok voltak a kiválasztás korrektségével, a vezetési gyakorlattal, a kötelező képesítések számontartásával és az oktatással általában. Mindenezek epicentrumában a közvetlenül az érkezésem előtt felfüggesztett kórházigazgató állt.

Volt neki egy feketelistája, embereket rúgott ki úgy (persze vastagon törvénytelenül), hogy behívta őket az irodájába, leordította a hajukat, majd elzavarta őket. Általában azért, mert személy szerint nem bírta őket. Aztán bizonyos dokumentumokat meghamisított, illetve megsemmisített, a fiát és annak barátait vette fel dolgozni, és adott nekik jóval nagyobb szabadságot, mint amiről bárki más álmodhatott, kedvenceket engedett haza, és utasított másokat, hogy mindezt a tenyérolvasós ki- és beléptető rendszer logfájljában hamisítsák meg, satöbbi, satöbbi.

Miközben az adatbázis szerkezetét próbáltam megérteni, és baromi gyorsan elkezdeni kideríteni, hogy az ott dolgozó nővérek egyáltalán jogosultak-e ott dolgozni, és ha igen, azt tudjuk-e bizonyítani (mert ha nem, azonnal bezárják a kórházat), és új jelöltekkel interjúztam az előző részben említett „előkészítettségre” alapozva, megkaptam a feladatot, hogy vegyek részt ennek a volt kórházigazgatónak a fegyelmi eljárásában.

Hozzácsaptam hát a feladatlistámhoz ezt is, és nekiálltam megpróbálni átlátni az elmúlt két év bizonyítékait, dokumentumait, dolgozói vallomásait, logfájlokat, satöbbi. Majd ahogy a tárgyalás napja következett, és még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is várnak tőlem (minden utasítást szóban, jó eséllyel a lépcsőfordulóban kaptam), megkérdeztem, hogy akkor mi lesz az én dolgom. Minden – hangzott a válasz.

A tárgyalás a két órányira lévő másik városban volt. Jó korán érkeztem, és senkit nem találtam ott. Persze aggódni kezdtem, hogy a permanens szervezetlenség, vagy a saját agyonterheltségem miatt ment félre valami, úgyhogy telefonálgatni kezdtem, de hiába, aztán mégis elkezdtek befutni az érintettek. Közöttük egy igazgatótanácsi tag, aki miután bemutatkoztunk, rögtön azt kérdezte, hogy én ugye tudom, hogy mit kell csinálni, mert neki fogalma sincs. Persze – hazudtam.

Elővettük a paksamétát, hogy szépen végigmegyünk mind a nyolc vádponton, én elmondom, hogy nekünk mi a bajunk, a nő meg reagál rá. Szóval ez lett volna a terv, de a dolog azonnal félresiklott, mert a volt igazgatóból elkezdett ömleni a szó, és elkezdte úgy elővenni a témákat, ahogy neki fel volt írva, és nagyon úgy nézett ki, hogy erről lebeszélni se tudom, úgyhogy elkezdtem jegyzetelni, hagyni, hogy kibeszélje magát. Közben zokogott, hazudott, csúsztatott, volt ott minden. Mikor az egész végére értünk, mondtam neki, hogy nagyon köszönök mindent, amit eddig elmondott, de engedje meg, hogy azért gyorsan végigfussunk az eredeti nyolc ponton az eredeti sorrendben, és kihasználva, hogy most jól összeszedte a gondolatait, és elmondta, amit már ezerszer átgondolt, pontonként adjon egy-egy frappáns választ. Ezt megtette, és mindeközben hajmeresztő tudatlanságról tett tanúbizonyságot. Én aláírattam vele minden egyes oldalt, és elbúcsúztunk.

A CEO már kint várt, a kocsijában elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy próbáltam meg kezelni, ő meg azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a rugalmasságom, illetve ahogy kezeltem és mederben tartottam a helyzetet. Beszélt az igazgatótanácsi taggal is telefonon: úgy tűnt, az is elégedett volt velem. Én belülről egy instant tragédia kármentési kísérletének éltem meg az egészet. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem kirúgás, hanem dicséret lett belőle.

Az egész tébolyban az volt a duplacsavar, hogy a volt igazgató is feljelentette a kórházat a megfelelő szakhatóságnál azzal, hogy ő tud egy ügyről, amit nem jelentettek. Tudott is: ő maga tiltotta meg, hogy jelentsék az ügyet, és amikor a többi disznósága kipattant, arra gondolt, hogy ezzel jól megbosszulhatja az őt ért támadást, és tönkrevághatja a céget. Amire nem gondolt, az az volt, hogy a dolgot lelkiismeretes nővérek mégis jelentették a szakhatóságnak, ahogy az törvényi kötelezettségük, amire ez utóbbiak viszont azt mondták, hogy akkor itt mindent összevetve valami baromira nem stimmel. És tényleg.

A vizsgálat vagy tucatnyi héten át zajlott előre egyeztetett és rajtaütésszerű vizsgálatokkal, amik – reményre okot adó módon – sorra megállapították, hogy mindaz a téboly, ami a cégnél folyt, végső soron és vastagon csodával határos módon nem ment a betegek rovására: ők jól érezték magukat, és szépen haladtak a személyükre szabott fejlesztő programokkal.

Volt persze kimondottan a HR-re vonatkozó vizsgálat is. Ez párhuzamosan zajlott a két telephelyen. Nálunk, ahol a szar volt a palacsintában, én voltam egyedül, a másik telephelyen meg minden más vezető, miközben a HR-es emaileket küldözgetett nekem általános kérdésekről, amiken éppen morfondírozott. A vizsgálat során persze a menthetetlent próbáltam menteni, csoda, hogy egyáltalán bármily csekély sikerrel, és közben rohadtul dühített, hogy más miatt viszem a balhét, a kollégám meg tán épp kiugrott kávézni. Akkor nem állt össze, hogy mindez azért van, mert rólam azt gondolták, hogy tudom kezelni a helyzetet, a kollégámról meg azt, hogy nem.

A vizsgálatsorozat során tucatjával jöttek a kisebb nagyobb javítani valók, mint hogy a kerítés legyen magasabb, az a fa veszélyes, meg ilyenek. Ezeket mind sorra orvosoltuk is, de az ügy nem akart véget érni, és mindig kitaláltak valami újabbat. Az egész kezdett gyanús lenni. Végül, a kórház működésének hetedik évében, azaz nagyjából tizennégy vizsgálat után most az derült ki hirtelen, hogy az, hogy az étterem az első emeleten van, iszonyú kockázat tekintve, hogy alacsony és közepes rizikófaktorú betegek is vannak az épületben(?!). Egyrészt ugye ez eddig nem volt probléma, másrészt az ebédeltetés ütemezése, és a zsilipelt átjárók ezt a problémát tökéletesen kezelték.

Száz szónak is egy a vége az angol NHS azt mondta, hogy akkor ő nem hogy nem utalhat ide több beteget (még elfért volna öt-hat szárnyanként), hanem a meglévőket is ki kell vonnia. Elkezdték hát a betegek elszállítását. A walesi NHS nem volt ennyire szigorú, ők úgy látták a helyzetet, hogy az eleve nem rossz, és már javul is, de az angolok utasították őket, hogy hozzájuk hasonlóan járjanak el.

A betegek kivonása tragikus volt. Semmit nem egyeztettek nem csak velük, hanem velünk se. Jöttek a papírokkal, és vitték az embert. Az eredmény öngyilkossági kísérlet, pánikroham, visszaesés több évvel korábbi állapotba, teljes összeomlás, meg ezek variációi.

A másik következmény az volt, hogy nem folyt be több pénz. A dolgozók negyede megkapta a fizetését, páran annak egy tört részét, a többség semmit. Köztük én. Még ma sem tudok nevetni, amikor erre gondolok vissza. Egy a hihetetlenség határát súroló, a taximmal kapcsolatos pechszéria miatt ez az egész engem épp abban az állapotban ért, amikor szó e volt róla, hogy tartalékom lenne, még arra is büszke voltam, hogy egyáltalán kihúzom a hónap végéig. A nem fizetős szakasz két hónapig tartott. Koppanásig ürült a számlám, a nem sokkal azelőtt „hátha jól jön egyszer” alapon kiváltott hitelkártyám, a forintszámlám, és elfogytak még a pennyim is. Nem tudtam kifizetni a lakást vagy bármilyen számlát, minden nap csak annyit tankoltam, ami másnapig elég volt. Harminckilenc évesen anyám kellett, hogy kimentsen.

Elég hamar odáig jutottunk, hogy megjelentek a keselyűk a cég fölött. Kiderült, hogy ebből egyhamar nem lesz újraindulás, volt viszont egy nagy kórházhálózat, akik fantáziát láttak a cégben, vagy legalább a komplexumban, és szó volt róla, hogy átveszik. A munkám java része innentől abból állt, hogy a feldühödött kollégákat tájékoztattam, ugyanezt tettem a szakszervezetekkel, miközben a másik telephelyen (legalábbis a téboly kezdetén) a HR-es párom a jövőre vonatkozó szakmai ötleteken agyalt, amiben én a korábban leírt módon vettem részt egészen az ő kirúgásáig.

Miután miden beteg elkerült, és világossá vált, hogy bármilyen irányú változásra is hónapokat kell várni, ki lehetett mondani, hogy ennek vége. Szó volt róla, hogy kiválasztunk pár embert, akik majd 6 órás műszakban jönnek a portára, hogy ne álljon őrizetlenül az épület. Mivel azonban ezt gyakorlatilag lehetetlen igazságosan megoldani, mert vagy kevesek járnak még mindig nem elég jól ahhoz, hogy megéljenek, vagy mindenki elég szarul jár, végül én mondtam azt, hogy legyen itt a vége, és bízzunk meg egy biztonsági céget sokkal olcsóbban, amit a másik telephely még ki tud termelni.

A vezetőség többi része egyetértett. Megkértem az asszisztenst, hogy címezzen meg nyolcvan borítékot, a saját nevemmel ellátottat is beleértve. Mikor megírtam a felmondó formalevelet és átadtam a hozzá való listát utolsó jóváhagyásra, azt mondták, hogy magamat húzzam le róla. Nem kellett kétszer mondani. Azt mondták, hogy nagyra becsülik, hogy ebben a helyzetben végig számíthattak rám, és a rám nehezedő nyomás ellenére is végig professzionális maradtam.

Hát igen, aki nem ismer igazán, nyugodt embernek tart, de miközben kifelé az asszertivitás és az empatikusság jegyeit igyekeztem sugározni – legtöbbször egyébként valóban őszintén – azért konkrétan pánikoltam a saját helyzetem miatt, illetve gondoltam olyanokat, hogy például „Hogy a kurva anyádba mered rám önteni a dühödet, szarok rá, hogy elkényeztetett nyugat-európai konzumidiótaként van egy kellemetlen tavaszod”. Egyébként a legtöbb ilyen asszertíven és korrektül kezelt dühkitörés után elnézést kértek tőlem, hogy parasztok voltak, tudják, hogy nekem sem könnyű (de aligha sejtették, hogy mennyire nem). Mindenesetre tudom, hogy egy-egy ilyen bocsánatkérés az ő helyzetükben komoly pszichés teljesítmény: nem haragszom rájuk, remélem, jól vannak.

A potenciális új tulajdonossal közben folytak a tárgyalások – persze nem az én részvételemmel. Mindenesetre nekem azt mondta a CEO, hogy rám számítanak, hiszen fel lettem előttük magasztalva, és az újrainduláshoz amúgy is szükség lesz rám. Vagy három hónap ment el ezzel a tilitolival, míg én szakszervezeti és bérszámfejtési előadóból állagmegóvási biztossá vedlettem át, és szellőztettem, meg időnként megjárattam a meleg vizet.

Közben – jó eséllyel a másik HR-es kirúgása árán – elkezdtek újra fizetni, egy ponton túl tulajdonképpen kedvességből, mert tennivaló már nem volt. Aztán jött a hír, hogy itt a vége a történetnek, és a CEO is, meg én is lapátra kerülünk. A hónap tizenötödik napján tudtam meg, hogy a hónap vége a dal vége is egyben. Tizennyolcadikán már újra a taxiban ültem.

A nihil időszak kezdetén, az épület egyik bejárásakor vettem észre, hogy egy egyszerű, zöld leveles növény gubbaszt rezignáltan egy ablak alatt, porszáraz földdel a cserepében. Elkezdtem öntözni, majd a kirúgásomkor hazahoztam. Fényre raktam, rendszeresen öntöztem, letörölgettem a leveleit, de neki tök mindegy volt minden. Nem romlott, és nem javult az állapota. Aztán most, majd’ egy évvel a történtek után nyolc új hatás bújt ki a földjéből.