Az egyik legüresebb közhely, hogy az élet írja a legsúlyosabb történeteket. Hát már hogy ne lehetne kitalálni bármi megtörténtnél súlyosabbat? Csak fogni kell az esetet, majd egyet súlyosbítani rajta, és kész.

Van viszont ez a minapi, zavarba ejtő epizód, amit éppen az tesz zavarba ejtővé, hogy tényleg úgy történt meg, ahogy itt le fogom írni. Ha bármit hozzátennék, az csak elfedné, hogy a hazugságnak, amiben élünk, mégis mekkora tömegvonzása van.

A múlt év egyik utolsó videóhívásában az egyik koraötvenes német kolléganő kért szót. Könnyeit üggyel-bajjal visszatartva, elcsukló hangon jelentette be, hogy elhagyja a céget. Elmondta, hogy életében nem volt még ennyire boldog, mint éppen ezzel a csapattal, és megkért minket, hogy ne is firtassuk, hogy kinek és mennyire hálás úgy szakmailag, mint emberileg. Rengeteget tanult, és noha sok nehézséggel is szembesült, mindegyik csak gazdagította.

De akárhogy is, az életben csak a változás állandó, márpedig most eljött a változás ideje, érzi belülről, mert átjárja minden porcikáját: új kihívásokat kell keresnie.

És hova mész tovább, ha meg szabad kérdezni? – puhatolódzott valaki félve. – Korengedményes nyugdíjba – hangzott a válasz.

Éveken át, minden egyes vásárláskor megkérdezték az egyik boltlánc mindegyik egységében, hogy van-e pontgyűjtő kártyám. Ahova a leggyakrabban jártam, ott is, ugyanaz a pénztáros is, ezredszerre is.

Aztán letöltöttem az appot. Azóta soha, sehol, senki, egyetlen egyszer sem kérdezett rá. Ha meg én mondom, hogy van, akkor a „jó’vanakkor, tartsd oda bazmeg, ha ennyire fontos” arckifejezéssel mutatnak a leolvasó felé.

Én ugyan lubickolok abban, hogy nem kell bejárnom a munkahelyemre, de sokan rosszul élik meg a dolgot. Például azok, akiknek a munkatársaikra van szükségük ahhoz, hogy társas kapcsolatokat éljenek át, vagy akik énképének központi – vagy ne adj’ isten – kizárólagos eleme az, hogy hol és mit dolgoznak.

Utóbbiak egy részhalmazát alkotják azok a jól ismert figurák, akik a leghangosabban nevetnek a főnök viccén – persze a láthatóságról sem elfeledkezve. Na, nekik gyomorütés az otthonról dolgozás, a nagy létszámú webex / teams / zoom, stb. hívások, ahol az egyszerre beszélést elkerülendő a sok résztvevő mikrofonja alapértelmezés szerint le van némítva…

…gondoltam pár nappal ezelőttig, amikor is szembesültem vele, hogy be lehet azokat a mikrofonokat kapcsolni, és semmi akadálya nincs egy jó nevetésnek, csak egy kicsit még hangosabban kell, és igazán profi kivitelezés esetén elég hosszan ahhoz, hogy a rendszer hozzászólásnak érzékelje a dolgot, és a boldog beosztott képe jelenjen meg mindenki képernyőjén.

A taxi drosztnál hirtelen egy sötétkék Skoda Fabia kombi fékez, és négy fiatal nagy zajjal robban ki a kocsiból. Majdnem kopaszok, nagycsontúak, és mintha még nem dőlt volna el, hogy kigyúrják magukat vagy meghíznak.

Egy dizájner biciklijét leszámítva átlagos csávó épp becsengetne a kapunál, de pont hozzá jöttek. Nekifutnak hárman a szinte közömbösen állónak (talán még nem volt ideje meglepődni), és ordibálni kezdenek, nem is értem miket, de „ne mozdulj!”, meg ilyenek biztosan elhangzanak.

Ezen a ponton a „támadók” arcán olyan mosoly jelenik meg, mint akik sikerrel ijesztettek rá a haverjukra, még azt is bemondják, hogy „rendőrség!”, de aztán a dolognak nem lesz vége, hanem rángatni kezdik a srácot, aki amúgy nem védekezik érdemben, és leviszik az esőverte, kutyaszaros földre, és ott fektetik hason a fehér pólójában, arccal az aszfalt felé.

Az egész jelenet pillanatok alatt játszódik le, és tulajdonképpen még ekkor is csak lassan esik le, hogy ez tényleg egy rendőrségi akció.

Kismester G-t sokkolja a dolog, a pórázt feszítve menekülne a helyszínről, meg kell állnunk kicsit odébb, hogy leültessem, és pár simogatással kísérve elmondjam neki, hogy nyugodjon meg, nem érte jöttek.

Ahogy Kismester G megnyugszik, úgy leszek én egyre nyugtalanabb. Nyugtalanít az a mosoly. Nyugtalanít, hogy attól tartok, hogy az erőszak lehetősége a fő motiváció a fiatal rendőrök számára. Nekem úgy tűnt, hogy egy „Szia! Bocs, de ez nem a te napod, most be kell vinnünk” vastagon elég lett volna a zéró ellenállást tanúsító srác ellen, semmi hozzáadott értéke nem volt annak, hogy négy százkilenc kilós fizikailag kényszerített egy hatvannyolc kilóst. Az is nyugtalanít – és ezt már sokszor megfigyeltem –, hogy a rendőrök annyira fiatalok, annyira kölyökképűek voltak, hogy egy darabig még azt vártam, hogy mikor kerül elő a felnőtt, aki velük van. De csak ők voltak.

Egyszer váltottam pár szót egy pszichológussal, aki rendőrnek készülő fiatalok szűrésével foglalkozott. Megkérdeztem, hogy miért nem szűrik ki azokat, akiknek látványosan nem magasztosak a szándékai, hanem csak legitimációt keresnek a frusztrációból fakadó erőszakosságukhoz, színpadot a kisszerű hatalomvágyuk kiéléséhez. Ha őket kiszűrnénk, nem maradna senki – hangzott a válasz.

A troli megállóban egy idősebb férfi feldúltan magyarázza egy fiatalabb nőnek, hogy a vírus Isten büntetése az olaszoknak címezve, amiért azok annak idején megfeszítették Jézust. Kérdezhetnénk, hogy akkor miért nem onnan indult a dolog, vagy hogy az olaszok (mint olyanok) pontosan kik voltak időszámításunk kezdetén, de az egész okafogyottá válik, ugyanis a férfi a későbbiekben kifejti, hogy itt tulajdonképpen egy általános züllésről van szó, amit végül Isten eredeti tervét vagy megváltoztatva, vagy továbbgondolva egy világvége kártya kijátszásával fog rövidre zárni.

A konditerem öltözőjében két, mozgás- és szólásszabadságában nem korlátozott fiatal felnőtt beszélget. Az egyik említi, hogy a majdani esetleges karanténból ki kell mennie vásárolni. A másik mondja neki, hogy a karanténnak pont az a lényege, hogy nincs kijárkálás. De akkor hogy szerezzük be a dolgokat? – replikáz az egyik. Hát az emberek már megvették a lisztet, tudnak kenyeret sütni – vágja rá a másik. Na de ahhoz élesztő is kell – örül meg az egyik, hogy tudott kontrázni, de a másik most már ideges lesz: Bazmeg, az emberek negyvenegy fokos lázzal nem fognak kenyeret sütni! – mondja már felemelt hangon, de saját frappáns viszontválaszával végül annyira elégedett, hogy rögtön meg is nyugszik kissé, és megnyugtatásul hozzáteszi, hogy amúgy az ilyen vásárlásokat majd nyilván központilag intézik.

Egyre több, turisták által (túl)látogatott hely irányából hallani, hogy súlyos büntetésekkel riasztják el az embereket attól, hogy fürdőruhában vagy akár csak meztelen felsőtesttel mutatkozzanak pl. a történelmi belvárosban.

Mindenkinek beugrik a kép, hiszen mindenki látott már ilyet, és a többség jó eséllyel helyesli is az ötletet: Dubrovnik vagy Budva belvárosa nem strand. A zsidó-keresztény kultúrkörben minden jólnevelt ember tudja, hogy ezt nem illik, az ember nem mutogatja a testét.

Azért kíséreljük meg lehántani ezt a kulturális hályogot, és próbáljuk meghatározni, hogy mennyivel ér minket nagyobb bántalom, ha egy meztelen emberi felsőtestet látunk, mintha váratlanul egy Dacia Loganra téved a pillantásunk.

Ahogy nyitom a kaput, a hátam mögött megszólal a padon ücsörgő láthatósági mellényes férfi. – Főnök! Mennyi? – bök a fejével az eladó pincehelyiség felé. – Nem tudom, nem az enyém. – mondom. A férfi hunyorítva néz rám, félig bosszúsan, félig nyugtázandó, hogy hozzá hasonlóan dörzsölt tárgyaló lehetek. – Na mégis… nagyjából?