Öngyógyítás

Manapság mindenhez kell egy történet, mert állítólag az emberek csak a történeteket értik meg. Eszembe is jut egy csomó – csak nem emlékszem a konkrét nevekre – amikor a majdani kutatóorvos húga valamilyen betegségben hal meg, és akkor a főhős orvos lesz, és ráteszi az életét, hogy kifejlessze a gyógymódot, aztán – jó esetben – Nobel díjat kap.

Na, hát a házban is van egy ilyen történet, csak nem nagyon hallottam senkit, hogy mesélte volna, mert egyrészt Árpi nem is az a kitárulkozó fajta, másrészt meg, mondjuk úgy, nem minden elemében szokványos a története.

Na mindegy, szóval most mindenhol erről az öngyógyító műanyagról cikkeznek, hogy megkarcolod, belevésel, nekidörzsölöd a falnak, vagy akár kitörsz belőle egy darabot, és súlyosságtól függően vagy beforr és kisimul magától, vagy azért egy kis plusz adagot oda kell tenni ebből a műanyagból, és a többit az anyag onnan megoldja.

Most arról nem akarok beszélni, hogy ez mekkora dobás, meg hogy ilyen kaliberű paradigmaváltás százévente sincs, mert azt szerintem mindenki elég jól látja. Viszont én meg tudom, hogy Árpi miért kezdte el ezt az egészet.

Szóval az Árpinak van egy öccse, akivel az első jó néhány évben nem voltak kifejezetten jóban: hát csak a szokásos kistestvér érkezik, és tönkrevág mindent történet – mármint az idősebb testvér szemszögéből. Én nem tudok nagyon durva dolgokról, de annyi biztos, hogy Árpit nem nagyon érdekelte az öccse, meg hogy az mit gondol, mit szeretne, stb.

Na és ebből a hozzáállásból adódott az a helyzet, hogy Árpi egyszer, nem gonoszságból vagy bármi, de fogta az öccse kedvenc kisautóját, és mondjuk úgy, hogy feláldozta egy karambolos-kigyulladós játékban. Az öccsének persze pár órán belül feltűnt a kisautó hiánya, és keresni kezdte, és kereste napokig, és csak nem akarta elfelejteni. Kezdett kicsit olyan ijesztően szomorú lenni, és Árpinak már eleve is volt lelkiismeret-furdalása, amikor Laci sírva kérte, hogy segítsen neki megtalálni.

És akkor Árpiban valami átfordult, és teljesen új szemszögből látta az egészet. Iszonyúan elszégyellte magát, és onnantól kezdve csak ez járt a fejében, hogy milyen gonosz dolgot tett úgy, hogy közben ő maga semmi jelentőséget nem tulajdonított az egésznek, de az öccse világából meg kiszakított egy darabot.

Soha nem merte elmondani neki, hogy ő tűntette el a kisautót, pedig, vagy pont azért, mert Laci meg még évekkel később is, ha például valami átrendezés volt, újra és újra keresni kezdte, vagy egyszer csak felpattant véletlenszerű pillanatokban, és megnézte valami helyen, ahol azt gondolta, hogy nem kereste elég alaposan, vagy elfelejtette megnézni.

Szóval ez vitte Árpit abba az irányba, aminek a többi részletét most már mindenhol megírták, és ez a tudománytörténeti szintlépés, ez így kezdődött, úgyhogy gondoltam, elmondom, mert ha már ki van találva, akkor meg lehet érteni a dolog kémiáját, de szerintem ez a történet tényleg hozzáad a dologhoz.

A feladat

Várjál. Nem, nem, nem! Állj! Mit csinálsz? A kutyát nem érdekli, hogy mennyire vagy gyors, vagy technikás. Ha főszereplő akarsz lenni, énekeljél. A dobos feladata, hogy a hallgató megállíthatatlannak érezze magát.

Filozófia

Balogh, Balogh, maga megint azt hiszi, hogy okosabb mindenkinél. Közben nem lát előre, csak egyhelyben topog. Nézze meg Bittert! Elhozta nekünk a Nemzetközi Innovációs és Ügyfélelégedettségi Díjat úgy, hogy a rendszert még be se vezettük. Prezentálta a konferencián, hogy ez milyen horderejű dolog, és meg is győzött mindenkit. Ezt a hozzáállást várom magától is, nem azt, hogy azon lamentáljon, hogy mi valós, meg mi nem, mi igaz, meg mi nem. Mi maga, filozófus?!

Düh

Szóval lementem erre a helyre csak úgy, minden különösebb terv nélkül, de akkor megláttam. Ott támasztotta a falat, és a dumájával vakított valakit éppen. Felismerem a gesztusait, tudom, hogy mikor hazudik, egyébként kb. mindig, és akkor észrevett, de átnézett rajtam, pont, ahogy négy éve is, amikor olyan aljas módon baszott ki velem. És minden érzés visszajött. El se határoztam semmit, minden ment magától.

Odamentem hozzá, és egyből torkon ütöttem. Nem túl erősen. Egyrészt ahogy Rejtő írta, az nevet utoljára, aki először üt, másrészt apám tanította, hogy először valami kizökkentés kell, egy szembe nyúlás, egy kis ütés az orra, hogy könnyezni kezdjen, ilyenek. Na, ez megvolt, és akkor nekiálltam rendesen. Kapott lengőbordára, gyomorra, az oldalára, ahova kijött a lépés. Próbált védekezni, ugye eléggé meglepődött, meg nem tudta úgy venni a levegőt a torokütés miatt, meg hát védekezésbe szorult. Ez a legjobb forgatókönyv egyébként, hogy áll a lábán, be is talál párszor, de nincs igazi ereje, és csak jobban feltölt. Ha egyből összeesne, tönkre lenne vágva az egész, de ez nagyon jól jött ki. Komolyan mondom, olyan érzés volt, mint amikor először sikerült a hullámnak a tetejére ráfeküdnöm a szörfösök mellett, csak úgy fürdőgatyában, és elkezdődött az a súlytalan repülés meg minden, és emellett az volt még, hogy úgy éreztem, hogy határtalanul erős vagyok. És akkor rákanyarodtam a végére, és tiszta erőből, gyorsan, ugyanoda, gyomorszájba kapott térddel vagy ötöt, és akkor hagytam összerogyni.

Hát ez meg olyan volt, mint amikor két év kihagyás után megeszel egyet a kedvenc burekedből, és az utolsó falat után megtörlöd a szádat, és hátradőlsz. Aztán kicsit mintha álomból ébredtem volna, voltak ott ugye egy csomóan, de rohadt nagy kuss volt. A csávót stabil oldalfekvésbe tettem, ez így korrekt szerintem, meg jogilag se mindegy, ha oda jut a dolog, és akkor tűnt fel az emberek arcán a megdöbbenés, meg a félelem. Először nem is értettem, de persze ők nyilván nem tudták, hogy pontosan milyen ember ez, meg hogy miket csinált. Azt vártam, hogy akkor majd valaki kihívja a zsarukat, amit egyébként leszartam, de semmi. Úgyhogy akkor szépen eljöttem.

Viszont az éjszakai buszon újra bevillantak azok a döbbent arcok, meg erről eszembe jutott, hogy a barátnőm négy éve is mondta már, hogy felejtsem már el a csávót, nem ér annyit az egész, ok, hogy tetű volt, de már túlzás, hogy mennyire nem tudom elengedni a dolgot. És akkor lett egy furcsa érzésem, hogy ez lehet, hogy olyasmi, mint amikor az ember elkezd gyanakodni, hogy ő megy szembe az autópályán. Szóval akkor határoztam el, hogy eljövök magához, merthogy lehet, hogy ez nem teljesen kerek, és kéne róla beszélni egy szakemberrel is.

Beleásni?

Nézze, Balogh! Amit maga magyaráz, afölött eljárt az idő. Nekünk olyan emberek kellenek, akik mindenhez is értenek – legalább egy kicsit. Majd menet közben felszedik a tudást, ami kell, aztán áttesszük őket a következő projektre. Maga meg itt „beleásni” akarja magát a saját silójába, hogy aztán addig ásson, amíg teljesen el nem temeti magát, és fogalma se legyen, mi folyik a valódi üzletben! Nem! Amíg nem érti meg, hogy Darwin, Kant, van Gogh, Tesla meg a többi szerencsétlen valójában csak beszűkült, monomániás, gyáva kihívás-kerülők voltak, addig tényleg nem tudom, hogy tudok-e kezdeni magával bármit is a jövőben.

Aki nem dolgozik, ne is egyék

Balázs is sokszor velünk volt, amikor összeverődtünk a ház udvarán, meg részt is vett nagyjából a dolgokban, de fejben valahogy mindig máshol járt. Sokszor elrévedt, oda se figyelt, hogy mi történik körülötte. Aztán ha megkérdeztük, hogy min gondolkodik, sokszor eléggé meglepett minket.

Az első, amire emlékszem, hogy azt válaszolta, hogy azon gondolkodott, hogy minden szó milyen önkényes. Azt mondta, kezdjük el bármelyik szót csak úgy magunk elé kimondogatni, és ismételgessük addig, amíg odáig nem jutunk, hogy megtapasztaljuk, hogy az ajkunk meg a nyelvünk mit művel, hogy az egész mozgás- és zajsorozat milyen véletlenszerű, hogy semmi látható, érthető oka nincs, hogy valamit pont úgy hívunk, ahogy. És tényleg.

És ekkor nagyjából még csak kilenc évesek lehettünk. Később olyanokat csinált, hogy szóban leírt nekünk teljesen hétköznapi tevékenységeket, meg szokásokat, de olyan szikár tárgyilagossággal, mintha földönkívüli lenne, aki először látja mondjuk a húsvéti locsolást vagy a fánk-evőversenyt. És az eredmény hasonló volt: ilyenkor mindig azt gondoltuk, hogy tényleg, ez mekkora baromságnak tűnik, vagy, hogy tulajdonképpen teljesen más is lehetne a szokás és akkor se lenne több vagy kevesebb értelme.

Egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy végül antropológus lett, így visszagondolva nem is alakulhatott volna másképp. Szintén nem meglepő módon nem utazott Afrikába vagy egy törzshöz az Amazonas mentén, hanem maradt a környéken. Utoljára az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás eredetével és változataival foglalkozott az zsidó-keresztény kultúrkörben, amikor rábukkant valami közösségre, ahol ez a mondás tucatnyi emberöltő óta úgy hangzott, hogy „Aki nem eszik, annak dolgoznia sem kell”.

Balázs kisgyerek kora óta annyit törte a fejét, annyiszor döbbent meg mások számára természetes dolgokon, hogy már hatévesen is ráncos volt a homloka. De az utolsó két hétben, amikor utoljára láttuk, kisimultak a vonásai, és ha becsukom a szemem, és rá gondolok, akkor ma már ezt az alig látható nyugodt mosolyt látom az arcán, mint aki most is máshol jár, de nem ugyanott, mint annak idején.

Nulla

Kristóf kakukktojás, mindig is az volt. Mi itt a házban valahogy mindig egy – szerintem – különleges társaság voltunk. Összetartottunk, tudtunk egymásról mindent, elfogadtuk egymást olyannak, amilyenek voltunk, meg hát sokan együtt nőttünk fel.

De Kristóf valahogy kilógott. Volt benne ez a rivalizálás, ez a „menni előre” bármi áron és bárkin át dolog, ami az elején még viccelődés tárgya volt, de már akkor is éreztük, hogy azért ez egyfajta könyörtelenség.

Nullák vagytok! – mondta sokszor, de leginkább ártatlan helyzetekben, mint például társasjátékozás közben, amikor épp neki állt a zászló. Akkor ez csak egy volt a vele kapcsolatos kellemetlenségek közül, de ahogy felnőttünk, egyre inkább előtérbe kerültek ezek a pökhendi, mindenkinél okosabb, erőszakosan rámenős személyiségjegyek, és a többekkel sokszor azon vitatkoztunk, hogy Kristóf ennyire megváltozott, vagy mindig is ilyen volt… Nem sikerült eldöntenünk a kérdést, de mindegy is.

Szóval baromi gyorsan ívelt felfelé a karrierje, és egyszerre irigyeltük és vetettük meg, de senki nem igazán tudta utána csinálni, legalábbis nem ilyen tempóban. Megvette a hegyen azt a villát, amiről mindannyian mondtuk még kisgyerekként, hogy majd megvesszük, milliókról beszélt mindig a telefonban, a Porschékat váltogatta az Aston Martinokkal, stb.

Aztán jött az az eset, ami a híradóban is benne volt. Nem követtük már közelről, úgyhogy csak gondolom, hogy ez az egész „mindenkinél jobban tudom” attitűd végleg elhatalmasodhatott rajta, és hihetetlen, de az derült ki, hogy rá tudta venni az alatta dolgozó mérnök csapatot, hogy osszanak nullával, és azok meg is csinálták, és akkor robbant fel az egész gyártelep. Hihetetlen szerencséje mindenkinek, hogy nem halt meg senki.

Egyébként a dologból úgynevezett tankönyvi eset lett, és úgy tudom, hogy vizsgálják, hogy egyáltalán hogy történhet meg ilyesmi, hogy lehet az, hogy ennyi ember nem tudja megállítani Kristófot, és diplomás mérnökök végrehajtanak a parancsára(?) egy, a laikus számára is teljesen nyilvánvaló képtelenséget.

Biztos, hogy volt, aki addigra már belefásult, és nem akart harcolni Kristóffal. Lehetett olyan is, aki egyszerűen nem mert ellentmondani, csak magában puffogott. Meg olyan, aki úgy vele, hogy ok, megcsinálom, és majd meglátod, hogy az lesz, amit mondtam. Na mindegy, ezek csak az én hipotéziseim, majd a pszichológusok megmondják.

Persze jogi hercehurca is lett belőle, ugorott a ház, meg az aktuális Porsche, és Kristófnak vissza kellett költöznie ide a házba, de ami engem meglepett, az az volt, hogy Kristóf ettől egyáltalán nem változott meg. Ugyanaz a düh van benne, nem lassít, nem ismerte el azóta se, egy pillanatra se, hogy hibázott, most is mennek a telefonok, intézkedik, szervez valamit, és hallom, hogy a vonal másik végén lévők csinálják, amit mond. Újra fel fog állni – mondanám –, de már az is kérdés, hogy ez az egész egyáltalán mennyire rendítette meg. Szerintem semennyire.

Kisugárzás

A mai napig előfordul velem, hogy hiába próbálom felvenni a szemkontaktust a pincérrel, akinek a legkimunkáltabb készsége éppen az, hogy úgy tegyen, mintha nem látna. Nagyapámnak soha nem volt ilyen gondja. Volt egy bizonyos kisugárzása, egy jelenléte, amit senki nem tudott figyelmen kívül hagyni.

A napokban jutott eszembe egy régi eset. Egy étteremben voltunk, amikor egyszer csak megjelent egy cigányzenekar. Azok a fajták, akiknek testrésze a hegedű, akik egy soha nem hallott dallamot is röptében felkapnak, és viszik, amerre akarják. Elkezdtek játszani, csak úgy a terem szélén, és csakhamar odamentek az első asztalhoz, ahol leginkább az ilyen bemelegítő helyzetekre jellemző kínos feszengés fogadta őket.

Nagyapám felpillantott, és valahogy csak a szemével jelezte a prímásnak, hogy jöjjenek a mi asztalunkhoz, ami nagyon meglepett, mert nagyapám utálta a cigányzenét. A zenészek hegedülve közelítettek, a prímás odahajolt nagyapámhoz, aki erre valamit a fülébe súgott, és a zsebébe csúsztatott jó pár ropogós bankót.

A prímás felegyenesedett, a többiek felé bólintott, és az egész zenekar pár másodperc leforgása alatt finoman, de határozottan elvarrta a dallamot, és egy hang nélkül kivonult az étteremből. Az ilyekor szokásos szinte kiabálós morajlás hirtelen csendre váltott, majd pár másodperc után újra halk morajlássá változott vissza. Mindenki folytatta az ebédjét. Ezen a helyen egyébként elég jól főztek.

Mi és a külvilág

Miközben a tudomány iránt érdeklődő közvéleményt a bél-agy tengely kapcsán tett felfedezések tartják lázban, egy szolnoki biológus olyan felfedezést tett, ami nem csak a természet-tudósok számára jelent paradigmaváltást, hanem a filozófusoknak is újra fel kell tenniük a kérdést: mi tesz minket emberré, hol húzódik a határ közöttünk és a külvilág között.

De ugorjunk vissza a történet elejére. Dr. Lázár Simon egy esős nap reggelén egy ügyetlen mozdulattal elszakította a nappali redőnyének gurtniját. Megpróbálta feltárni, hogy ő maga meg tudja-e javítani a rúgós szerkezetet, és arra jutott, hogy nem: szerelőt kell hívnia. Kis keresgélés után egy Horváth László nevű, nyílászárókkal foglalkozó szakembert hívott fel, akiről azonban kiderült, hogy már jó ideje nem foglalkozik redőnyökkel, hanem csak ablakokra és ajtókra szakosodik, de van valaki, akit ilyenkor mindig ajánlani szokott, az illetőt Balázs Károlynak hívják.

Dr. Lázár fel is hívta őt azzal, hogy Horváth ajánlotta, és noha Balázs nem tudta, hogy Lázár kiről beszél, a megállapodás létrejött, és másnap a redőny szebben futott, mint új korában. Dr. Lázárnak nem sokkal ezután az egyik ablaka zármechanizmusával is meggyűlt a baja, és ezúttal rögtön tudta, kit kell hívnia. Mintegy mellesleg újságolta a nyílászárókkal foglalkozó férfinek, hogy a redőnyös nem tudta őt beazonosítani, mire újabb meglepő dolog történt: Horváth nem emlékezett arra, hogy bárkit ajánlott volna, különösen nem redőnyözésre, hiszen azzal elvileg ő is foglalkozik, csak az utóbbi nagyjából egy évben egyetlen ilyen témájú megkeresést sem kapott, amit ugyan furcsállt, de mivel az üzlet amúgy jól ment, különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki.

Dr. Lázár értetlenül állt a történtek előtt, és az elkövetkezendő hónapokban így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb intenzitással, de mindig a fejében motoszkált a különös eset, de egyszerűen nem talált rá magyarázatot.

Mindez pár hónappal később, a helyi Mesterségek Ünnepén változott meg. Mind Horváth, mind Balázs kiállítók voltak, ráadásul hasonló szakterületük végett egymáshoz meglehetősen közel. Dr. Lázár kihasználta az alkalmat, és bemutatta egymásnak őket, miközben kicsit arra számított, hogy valami kópéságot fog leleplezni. De nem ez történt. A két férfi látszólag tényleg nem ismerte egymást, sőt gyanakvással tekintettek a másikra, és Dr. Lázárra is, akinek a kínos helyzet közepette is feltűnt valami.

Mindkét férfinek alig észrevehetően, de fehéres, szederjes lepedék ült a szája sarkában. Hidegrázás futott végig a gerincén. Szakmai intuíciója azt súgta neki, hogy egyszerre minden mozaik-darab a helyére került, viszont mégis képtelenségnek tűnt az egész, legalábbis embereknél ilyet még senki nem írt le.

Dr. Lázár hivatását tekintve biológus volt, szakterülete a gombák, azon belül is az Ophiocordyceps, a gombafaj, ami a köznyelvben a Zombi Hangya Gombaként híresült el. A redőnyös eset kísértetiesen hasonlított a kutatási területére tartozó jelenségcsoportra, ahol egy gomba hangyák idegrendszere fölött veszi át az irányítást, és fordítja azokat a saját javára, egészen odáig, hogy az a gazdatestek halálához vezet, miután a gomba továbbszaporodásában rájuk rótt szerepüket is betöltötték.

Dr. Lázár rávette a két férfit, hogy vizsgálatsorozaton vegyenek részt, ahol egyrészt sikerült egy, a Ophiocordycepshoz hasonló, de új gombafajt azonosítani, másrészt sikerült reprodukálni az ajánlást, de még azt is, hogy Horváth nem emlékezett arra, sőt, az is kiderült, hogy Balázs ugyan kíváncsi, hogy ki lehet az általa nem ismert ajánló, de aztán perceken belül elfelejtkezik róla, hogy őt bárki ajánlotta volna, így a történteknek nem kezd el utánajárni.

Egyelőre természetesen több a kérdés, mint a válasz. Ezek közül csak néhány: Pontosan milyen haszna származik a gombának abból, hogy embereket ilyen módon manipuláljon? Lehet, hogy az emberi gazdatest fölött olyan szinten veszi át az irányítást, hogy azzal tulajdonképpen egylényegűvé válik? Lehet, hogy a gomba éli az ember életét? Ha igen, akkor érthető, hogy mit nyer az egészen „Balázs”. De mi haszna származik belőle „Horváthnak”? Vagy lehet, hogy nem „egyének” szerepét kell mérlegelnünk, hanem a gomba által irányított csoport egészét? A jelenség vajon a gazdatestek egyéb viszonyait és tevékenységeit is érinti?

A frappáns válaszok nagymestere

Van, aki mindig tudja a jó választ, meg akkor van igazán elemében, ha valami fajta nyomás alatt van, akinek mindig van egy frappáns válasza, aki olyankor pezseg, amikor mások lefagynak. Én úgy tudom, hogy ez talán egy parányit fejleszthető, de az ember azért nem tud kifordulni saját magából, ha megfeszül se. Aki nem jó az ilyen helyzetekben, az nem is lesz az, még ha pár jó pillanata néha-néha össze is jöhet.

Egyetlen emberről tudok, akiről mindig is azt gondoltam, hogy az a bizonyos kivétel, aki a szabályt erősíti. Aztán kiderült, hogy ennél jobban nem is hibázhattam volna rá.

Krisztián okos gyerek volt (találmányokon dolgozott, meg minden) csak egy kicsit talán magának való. Itt a házban jól elvoltunk mi gyerekek egymással, de az is igaz, hogy nem ő volt a legszellemesebb, vagy aki egyből vágta a választ. Neki ehhez idő kellett, és ezzel amúgy nem is volt gond, mert ráértünk. De, mint egy mélyebb beszélgetésünk során megtudtam, őt eléggé zavarta a dolog. Nem is itt a házban, közöttünk, hanem inkább úgy általában.

Aztán ez hirtelen megváltozott. A húszas évei közepe felé egyszer csak elkezdte szórni a poénokat, fogósabb kérdésekre vágta rá azonnal a választ, meg ehhez hasonlók. Akkor nem állt össze rögtön, pedig egyértelmű, hogy emiatt lehetett az is, hogy úgy általában is vidámabb, magabiztosabb lett.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de nagyon sokáig dolgozott egy időgépen, de úgy tűnt (nem csoda), hogy nem jut vele egyről a kettőre. És nem hiszem el, hogy az egész az orrom előtt volt ennyi éven át, és nem jöttem rá magamtól, hanem végül Krisztián mondta el, hogy mi történt.

Az időgépes dolog nem volt teljes zsákutca. Neki magának nagy csalódás volt, mert az ember úgy gondol az időgépre, hogy beállítom rajta az évet, a hónapot, meg a napot, aztán visszamegyek 1500-ba, vagy legalább előre a szombati lottósorsolásig. Na és ez nem jött össze, hanem csak annyi, hogy pár percet tudott visszamenni, előre meg egyáltalán nem.

És akkor rájött, hogy neki pont ez kell. Amit mi kívülről úgy láttunk, hogy ő milyen frappánsan reagált, meg hogy milyen hamar átlátott valami problémát, az a valóságban úgy történt, hogy eltelt egy kis idő, mire Krisztiánnak beugrott, hogy mit kellene mondani, és akkor visszament, és mondta.

Úgy hangzik, mint valami bűvésztrükk, amivel el lehet szórakozni, és ennyi, pedig ez nagyon komoly dolog. Képzeljük csak el, hogy észrevesszük, hogy hülyeséget mondtunk, vagy hogy a beszélgetőpartnerünk nem úgy reagál, ahogy szerettük volna. Állásinterjú? Csajozás? Áralku? Mindenhol elképzelhetetlenül hasznos, ahogy azt Krisztián el is mondta nekem: ezer és ezer félresiklani készülő vagy elszalasztott helyzetet tudott így nyertes pályára állítani, és ez abszolút minden túlzás nélkül sorsfordító volt neki, és a napnál világosabban meghatározó szerepe volt abban, hogy Krisztián azzá tudott válni, akivé.

Ami nekem talán még érdekesebb volt, az az, hogy azt is mondta, hogy utólag örül, hogy csak ennyire jutott az időgéppel, és ma már nem is dolgozik rajta tovább. Azt mondja, hogy ez az egész olyan, mint abban a pillanatban élni, ami a vágyott siker bekövetkeztét előzi meg. Amikor már tudod, hogy sikerül, az izgalmad eufóriába fordul, de még nem üt be az a kiüresedés, ami ilyenkor szokott. És iszonyú fontos az is, hogy azért itt is gyorsan kell gondolkodni, mert itt nem lehet évek hibáit helyrehozni, meg egy lépésből megoldani az életet, hanem folyamatosan tekerni kell érte. De azért ez a tekerés olyan, mint amikor elektromos rásegítéssel biciklizik az ember hegynek felfelé.