Saját élet

Az eredeti tervem az volt, hogy egy olyan tanyát veszek meg, aminek az öt kilométeres körzetében nincs élő ember. Ilyen-olyan okok miatt ez végül nem jött össze. A végül megvett háztól nagyjából száz méterre állt egy másik. Egy kilencven fölötti néni lakott benne. Úgy voltam vele, hogy ezt már nem tudom megoldani, de ültetek fákat, és azok majd később elszeparálnak a mindenkori szomszédtól.

Nagyon szerettem volna megúszni a találkozást, de végül úgy láttam, hogy a néni szeretne legalább bemutatkozni, de valószínűleg érzékelte, hogy én viszont semmilyen emberi kapcsolatra nem vágyom. Végül átmentem hozzá, váltottunk pár szót. Szerényen élt, a dolgai meglepően rendben voltak, nem tűnt úgy, mint akinek komolyabb segítségre lenne szüksége.

Így éltünk egymás mellett egy darabig, csak akkor beszéltünk, vagy találkoztunk, ha nagyon muszáj volt, ha például láttam, hogy épp valamit cipekedik, és nem volt pofám nem segíteni. Az egyik ilyen alkalommal elegyedtünk szóba. Kicsit beszélt az életéről. Nem számítottam rá, hogy érdekes lesz, de az volt. Végül is elég mozgalmas időket élt meg. Ha már így alakult, én is mondtam magamról pár szót. A dolog jobban ment, mint amire számítottam. Odafigyelt, és értette, amit mondok. Ezzel a kombinációval nem sokszor találkoztam életemben.

Ettől azért még nem lettünk puszi-pajtások, leginkább hetekig nem is láttuk egymást. Aztán egyszer barackos piskótát hozott át, ami mintha úgy hatott volna rá, mint másra a pálinka. Beszélni kezdett. Azt mondta, hogy egész életében jót akart mindenkinek, soha senkit nem bántott meg, soha senkinek nem volt a terhére, de ebből nem sok viszonzást látott, sőt, a férje után a két fiát is el kellett temetnie, és úgy néz ki, hogy úgy fog meghalni, hogy tulajdonképpen a létezéséről sem tud senki.

Az eddigi beszélgetéseink alapján tényleg jó szándékúnak tűnt, de emellett racionálisnak is, ezért meglepett, amit ezután mondott. Azt mondta, hogy képtelen elhinni, hogy nincs igazság, és tényleg ennyi az élet, és így lesz vége. Soha nem várt viszonzást, de most, hogy látja, hogy nem is kap, rájött, hogy igenis elvárja.

– Már ne haragudjon, de maga egy értelmes, intelligens ember. Nem bántásból kérdezem, de pontosan mire számított? Kitől vár viszonzást? A világ egy rohadt nagy önálló massza, amiben mi összehordott atomok vagyunk, és semmi más nem történik velünk, mint az univerzum számára fél pillanatnak tűnő vakrepülés, amit mi, jelentéktelenségünk mértékét fel sem fogva, életnek nevezünk. Hát kitől vár milyen viszonzást? Egy másik fogalmatlan szabadesőtől, aki szintén azt hiszi, hogy a saját életét éli? – gondoltam, aztán azt mondtam, hogy – Ne agyaljon ezen, majd mi elszórakoztatjuk egymást.

Megvető pillantások

Széphalmi Endre bácsi hosszú élete tulajdonképpen egy napról-napra, vagy akár évről évre alig észrevehető, de folyamatos lejtmenet volt. Egyetlen vagyontárgya az a hétvégi ház maradt, amit saját, korlátozott képességei szerint még nagyapja épített.

Tegnap az idős urat rendőrök vitték be a kapitányságra, kezét úgy hátracsavarták, hogy előredőlt és minden lépésnél úgy tűnt, el fog esni. Szégyenében amúgy is hasonló testtartást vett volna fel. A házakból kipillantgattak az emberek, de volt, aki ki is állt a kapuja elé.

A legmegvetőbb pillantások a fiataloktól érkeztek, de olyanok is voltak közöttük, akik egyszerűen bolondnak tartották Endre bácsit, és kinevették. Legtöbbjük még elmesélésből sem ismerte a vízkorlátozások előtti időket, nemhogy saját tapasztalatból. Közülük került ki az is, aki rajtakapta az idős bácsit, ahogy vödörrel hordja a vizet a kis háza oldalához, oda, ahol az utólag, de még a nagyapja által odaillesztett terasz befalazott, szobának átalakított oldala találkozik az eredeti ház alapjával.

Endre bácsi pontosan tudta, hogy miért viszik be, és hogy mi lesz a büntetése, de mégis úgy tűnt, mint aki nem akarja elhinni, ami történik vele, és abban reménykedik, hogy egyszer csak felébred a lázálmából. A rendőrségen egy emberségesebb kihallgatóhoz került, aki utalt rá, hogy a jogszabályi keretek – főleg a legutóbbi szigorítás óta – nagyon szűkek, és az egyetlen enyhítő körülmény az lenne, ha ezt az érthetetlenül felelőtlen cselekményt „közvetlen életveszély elhárítása céljából” követte volna el.

Endre bácsi egy darabig csak némán nézett maga elé, aztán szinte csak úgy magának, motyogva, alig hallhatóan elmondta, hogy egyik első emléke a pinceszoba dohos levegője volt. Gyerekkorának minden nyarát ott töltötte, neki ez természetes volt, és hiába dagadt be tőle annyira az orr-nyálkahártyája, hogy csak a száján tudott levegőt venni, mégis boldog volt.

Húsz éves volt már, amikor kiderült, hogy az eresznél folyik az esővíz a ház falához, ott utat talál a földbe és az épület és terasz közötti repedésbe, és folyamatosan táplálja a nedves falakat. Három évbe telt, mire a hiba elhárítása és az utólagos szigetelés után kiszáradtak a falak és eltűnt a dohos szag.

Endre bácsi számára ott és akkor valami végleg megváltozott, végleg eltűnt. Aztán most, élete vége felé közeledve a sok kis, egymásra rakódó, egyenként talán apróságnak tűnő történés olyan súllyal kezdte nyomni a vállát, hogy nem tudott mást tenni, mint megpróbálni visszajutni oda, ahol még minden jól is alakulhatott volna.

Köldök

Nagyjából húsz éve írogatok, és az első években úgy tűnt, hogy az írásaim akár közérdeklődésre is számot tarthatnak, aztán a blogszféra hanyatlásával és bizonyos képességeim hiányában a csoda nem történt meg, és egy jó ideje már csak magamnak írok.

Bizonyos szempontból mindig magamnak írtam. Azt, ami belőlem jön, olyat, ami mélyebbre megy, mint a felhasznált szavak összessége, és soha semmit nem hajlítottam meg azért, hogy az olvasónak jobban tetsszen, vagy hogy szélesebb körben legyen népszerű. Szerintem ez a művészet, a többi meg – legyen bármilyen kiváló – iparos munka.

Aztán időről időre felbukkan egy pályázat, ami újra felkelti a hiúságomat vagy a visszaigazolás iránti vágyamat. Ebből rendszerint a korábbinál valamivel mélyebb apátia lesz. Most például a Telex hirdetett pályázatot. A pályázat nem arról szól, hogy szabadon mutasd be, hogy mit írsz, hanem… csak tippelni tudok, hogy miről.

Legyen hatezer karakter. Miért? Mert újságírói logikával az a legfontosabb, hogy oda passzoljon, ahova tervezik? Ne kelljen túl sokat görgetni, vagy túl hamar túlesni rajta? Legyen a téma a fordulópont. Miért? Pontosan milyen kár származna abból, ha valaki valami művészileg értékeset küldene be egy olyan témában, ami vagy eszébe jutott a kiírónak, vagy nem?

Gondoljon mindenki a saját kedvenc alkotására zenében, irodalomban vagy valamelyik vizuális művészeti ágban. Képzelje el, ahogy az alkotó a kész műve fölött érzett örömét megosztaná azzal, aki erre vevő, de az a testület, ami… mindenki döntse el, hogy segít eljuttatni az alkotót a befogadóhoz, vagy éppen korlátozza ebben, megforgatja a beadott papírt, és megkérdezi: Várjál, ez hatezer karakter? Vagy: Várjál, ez négyszer három méteres? Hol lenne az a kedvenc alkotás, vagy mi lenne helyette?

Tudom, hogy rengeteg korszakalkotó mű készült meglehetősen specifikus megrendelésre. A kérdésem: Na és? – Azt hiszem, végre rátaláltam valamire a reménnyel kapcsolatban, és… – Az szuper, de most egy megható hatezer leütéses kellene keddre a karácsony szelleméről.

Több pénz?

Balogh, maga fordítva ül a lovon. Infláció? Emelés? Magának ezeken jár az esze? Elszomorít… Tudja, hogy amikor annyi idős voltam, mint maga, én mit csináltam? Fogtam a teljes szervezeti ábrát, a működési szabályzatot, a stratégiát, a missziót és az összes munkaköri leírást, és megnéztem, hogy melyik munkakörben ki, mikor, hogyan és mennyire tud hozzájárulni ahhoz, hogy a cég több profitot termeljen. És mindenhol találtam valamit! A recepciósnál is, a kontrollernél is, a panaszkezelési munkatársnál is. És aki nem tudta produkálni a maga hozzájárulását, az ment a levesbe! De ha magának csak a pénzen jár az esze, az nem a megfelelő attitűd. Én mindig mindenkinek azt mondtam, aki ide akart jönni, hogy ha csak a pénz érdekli, akkor menjen a PAK-ba vagy a GAL-ba, mert itt mi egy magasabb célért dolgozunk.

Öngyógyítás

Manapság mindenhez kell egy történet, mert állítólag az emberek csak a történeteket értik meg. Eszembe is jut egy csomó – csak nem emlékszem a konkrét nevekre – amikor a majdani kutatóorvos húga valamilyen betegségben hal meg, és akkor a főhős orvos lesz, és ráteszi az életét, hogy kifejlessze a gyógymódot, aztán – jó esetben – Nobel díjat kap.

Na, hát a házban is van egy ilyen történet, csak nem nagyon hallottam senkit, hogy mesélte volna, mert egyrészt Árpi nem is az a kitárulkozó fajta, másrészt meg, mondjuk úgy, nem minden elemében szokványos a története.

Na mindegy, szóval most mindenhol erről az öngyógyító műanyagról cikkeznek, hogy megkarcolod, belevésel, nekidörzsölöd a falnak, vagy akár kitörsz belőle egy darabot, és súlyosságtól függően vagy beforr és kisimul magától, vagy azért egy kis plusz adagot oda kell tenni ebből a műanyagból, és a többit az anyag onnan megoldja.

Most arról nem akarok beszélni, hogy ez mekkora dobás, meg hogy ilyen kaliberű paradigmaváltás százévente sincs, mert azt szerintem mindenki elég jól látja. Viszont én meg tudom, hogy Árpi miért kezdte el ezt az egészet.

Szóval az Árpinak van egy öccse, akivel az első jó néhány évben nem voltak kifejezetten jóban: hát csak a szokásos kistestvér érkezik, és tönkrevág mindent történet – mármint az idősebb testvér szemszögéből. Én nem tudok nagyon durva dolgokról, de annyi biztos, hogy Árpit nem nagyon érdekelte az öccse, meg hogy az mit gondol, mit szeretne, stb.

Na és ebből a hozzáállásból adódott az a helyzet, hogy Árpi egyszer, nem gonoszságból vagy bármi, de fogta az öccse kedvenc kisautóját, és mondjuk úgy, hogy feláldozta egy karambolos-kigyulladós játékban. Az öccsének persze pár órán belül feltűnt a kisautó hiánya, és keresni kezdte, és kereste napokig, és csak nem akarta elfelejteni. Kezdett kicsit olyan ijesztően szomorú lenni, és Árpinak már eleve is volt lelkiismeret-furdalása, amikor Laci sírva kérte, hogy segítsen neki megtalálni.

És akkor Árpiban valami átfordult, és teljesen új szemszögből látta az egészet. Iszonyúan elszégyellte magát, és onnantól kezdve csak ez járt a fejében, hogy milyen gonosz dolgot tett úgy, hogy közben ő maga semmi jelentőséget nem tulajdonított az egésznek, de az öccse világából meg kiszakított egy darabot.

Soha nem merte elmondani neki, hogy ő tűntette el a kisautót, pedig, vagy pont azért, mert Laci meg még évekkel később is, ha például valami átrendezés volt, újra és újra keresni kezdte, vagy egyszer csak felpattant véletlenszerű pillanatokban, és megnézte valami helyen, ahol azt gondolta, hogy nem kereste elég alaposan, vagy elfelejtette megnézni.

Szóval ez vitte Árpit abba az irányba, aminek a többi részletét most már mindenhol megírták, és ez a tudománytörténeti szintlépés, ez így kezdődött, úgyhogy gondoltam, elmondom, mert ha már ki van találva, akkor meg lehet érteni a dolog kémiáját, de szerintem ez a történet tényleg hozzáad a dologhoz.

A feladat

Várjál. Nem, nem, nem! Állj! Mit csinálsz? A kutyát nem érdekli, hogy mennyire vagy gyors, vagy technikás. Ha főszereplő akarsz lenni, énekeljél. A dobos feladata, hogy a hallgató megállíthatatlannak érezze magát.

Filozófia

Balogh, Balogh, maga megint azt hiszi, hogy okosabb mindenkinél. Közben nem lát előre, csak egyhelyben topog. Nézze meg Bittert! Elhozta nekünk a Nemzetközi Innovációs és Ügyfélelégedettségi Díjat úgy, hogy a rendszert még be se vezettük. Prezentálta a konferencián, hogy ez milyen horderejű dolog, és meg is győzött mindenkit. Ezt a hozzáállást várom magától is, nem azt, hogy azon lamentáljon, hogy mi valós, meg mi nem, mi igaz, meg mi nem. Mi maga, filozófus?!

Düh

Szóval lementem erre a helyre csak úgy, minden különösebb terv nélkül, de akkor megláttam. Ott támasztotta a falat, és a dumájával vakított valakit éppen. Felismerem a gesztusait, tudom, hogy mikor hazudik, egyébként kb. mindig, és akkor észrevett, de átnézett rajtam, pont, ahogy négy éve is, amikor olyan aljas módon baszott ki velem. És minden érzés visszajött. El se határoztam semmit, minden ment magától.

Odamentem hozzá, és egyből torkon ütöttem. Nem túl erősen. Egyrészt ahogy Rejtő írta, az nevet utoljára, aki először üt, másrészt apám tanította, hogy először valami kizökkentés kell, egy szembe nyúlás, egy kis ütés az orra, hogy könnyezni kezdjen, ilyenek. Na, ez megvolt, és akkor nekiálltam rendesen. Kapott lengőbordára, gyomorra, az oldalára, ahova kijött a lépés. Próbált védekezni, ugye eléggé meglepődött, meg nem tudta úgy venni a levegőt a torokütés miatt, meg hát védekezésbe szorult. Ez a legjobb forgatókönyv egyébként, hogy áll a lábán, be is talál párszor, de nincs igazi ereje, és csak jobban feltölt. Ha egyből összeesne, tönkre lenne vágva az egész, de ez nagyon jól jött ki. Komolyan mondom, olyan érzés volt, mint amikor először sikerült a hullámnak a tetejére ráfeküdnöm a szörfösök mellett, csak úgy fürdőgatyában, és elkezdődött az a súlytalan repülés meg minden, és emellett az volt még, hogy úgy éreztem, hogy határtalanul erős vagyok. És akkor rákanyarodtam a végére, és tiszta erőből, gyorsan, ugyanoda, gyomorszájba kapott térddel vagy ötöt, és akkor hagytam összerogyni.

Hát ez meg olyan volt, mint amikor két év kihagyás után megeszel egyet a kedvenc burekedből, és az utolsó falat után megtörlöd a szádat, és hátradőlsz. Aztán kicsit mintha álomból ébredtem volna, voltak ott ugye egy csomóan, de rohadt nagy kuss volt. A csávót stabil oldalfekvésbe tettem, ez így korrekt szerintem, meg jogilag se mindegy, ha oda jut a dolog, és akkor tűnt fel az emberek arcán a megdöbbenés, meg a félelem. Először nem is értettem, de persze ők nyilván nem tudták, hogy pontosan milyen ember ez, meg hogy miket csinált. Azt vártam, hogy akkor majd valaki kihívja a zsarukat, amit egyébként leszartam, de semmi. Úgyhogy akkor szépen eljöttem.

Viszont az éjszakai buszon újra bevillantak azok a döbbent arcok, meg erről eszembe jutott, hogy a barátnőm négy éve is mondta már, hogy felejtsem már el a csávót, nem ér annyit az egész, ok, hogy tetű volt, de már túlzás, hogy mennyire nem tudom elengedni a dolgot. És akkor lett egy furcsa érzésem, hogy ez lehet, hogy olyasmi, mint amikor az ember elkezd gyanakodni, hogy ő megy szembe az autópályán. Szóval akkor határoztam el, hogy eljövök magához, merthogy lehet, hogy ez nem teljesen kerek, és kéne róla beszélni egy szakemberrel is.

Beleásni?

Nézze, Balogh! Amit maga magyaráz, afölött eljárt az idő. Nekünk olyan emberek kellenek, akik mindenhez is értenek – legalább egy kicsit. Majd menet közben felszedik a tudást, ami kell, aztán áttesszük őket a következő projektre. Maga meg itt „beleásni” akarja magát a saját silójába, hogy aztán addig ásson, amíg teljesen el nem temeti magát, és fogalma se legyen, mi folyik a valódi üzletben! Nem! Amíg nem érti meg, hogy Darwin, Kant, van Gogh, Tesla meg a többi szerencsétlen valójában csak beszűkült, monomániás, gyáva kihívás-kerülők voltak, addig tényleg nem tudom, hogy tudok-e kezdeni magával bármit is a jövőben.

Aki nem dolgozik, ne is egyék

Balázs is sokszor velünk volt, amikor összeverődtünk a ház udvarán, meg részt is vett nagyjából a dolgokban, de fejben valahogy mindig máshol járt. Sokszor elrévedt, oda se figyelt, hogy mi történik körülötte. Aztán ha megkérdeztük, hogy min gondolkodik, sokszor eléggé meglepett minket.

Az első, amire emlékszem, hogy azt válaszolta, hogy azon gondolkodott, hogy minden szó milyen önkényes. Azt mondta, kezdjük el bármelyik szót csak úgy magunk elé kimondogatni, és ismételgessük addig, amíg odáig nem jutunk, hogy megtapasztaljuk, hogy az ajkunk meg a nyelvünk mit művel, hogy az egész mozgás- és zajsorozat milyen véletlenszerű, hogy semmi látható, érthető oka nincs, hogy valamit pont úgy hívunk, ahogy. És tényleg.

És ekkor nagyjából még csak kilenc évesek lehettünk. Később olyanokat csinált, hogy szóban leírt nekünk teljesen hétköznapi tevékenységeket, meg szokásokat, de olyan szikár tárgyilagossággal, mintha földönkívüli lenne, aki először látja mondjuk a húsvéti locsolást vagy a fánk-evőversenyt. És az eredmény hasonló volt: ilyenkor mindig azt gondoltuk, hogy tényleg, ez mekkora baromságnak tűnik, vagy, hogy tulajdonképpen teljesen más is lehetne a szokás és akkor se lenne több vagy kevesebb értelme.

Egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy végül antropológus lett, így visszagondolva nem is alakulhatott volna másképp. Szintén nem meglepő módon nem utazott Afrikába vagy egy törzshöz az Amazonas mentén, hanem maradt a környéken. Utoljára az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás eredetével és változataival foglalkozott az zsidó-keresztény kultúrkörben, amikor rábukkant valami közösségre, ahol ez a mondás tucatnyi emberöltő óta úgy hangzott, hogy „Aki nem eszik, annak dolgoznia sem kell”.

Balázs kisgyerek kora óta annyit törte a fejét, annyiszor döbbent meg mások számára természetes dolgokon, hogy már hatévesen is ráncos volt a homloka. De az utolsó két hétben, amikor utoljára láttuk, kisimultak a vonásai, és ha becsukom a szemem, és rá gondolok, akkor ma már ezt az alig látható nyugodt mosolyt látom az arcán, mint aki most is máshol jár, de nem ugyanott, mint annak idején.