Az országban mostanra kétféle ember volt. A párttagok, és azok, akiknek a pártonkívülisége része volt annak a feladatnak, amit a párttól kaptak. A két csoport arányáról egyrészt nem álltak rendelkezésre hivatalos adatok, másrészt a párttagság, illetve párton kívüliség kérdése kényes témának számított, így az emberek egymásról sem tudták, hogy ki melyik csoportba tartozik.

Az elnök hátradőlt a bőrfotelében, lábait kinyújtóztatta, és ahogy egy sóhajtással tíz év bennfeszült levegőjét engedte ki, nevetnie kellett. Innentől jóval simábban fognak menni a dolgok.

Dr. Kluger minden szempontból rutinos tudós volt. Számtalan eredményének horderejére jellemző, hogy többségükhöz azt a kommentárt fűzték a szakírók, hogy a világ utánuk már soha nem lesz ugyanolyan, mint előttük volt.

A tudós minden kutatása végén szinte szertartásszerűen elpakolt mindent maga körül, lecsendesítette a gondolatait, és hagyta, hogy az eredmény valódi jelentősége feltáruljon előtte. Ilyenkor nem gondolkodott, tulajdonképpen semmilyen, a kutatás során kamatoztatott készségét nem használta, csak várta, hogy a felfedezés megtalálja a helyét a világmindenségben, hogy kivilágosodjanak előtte azok az összefüggések, amiktől a világ visszavonhatatlanul más lesz, amik látszólag teljesen független területeken gyakorolnak nem várt hatást az emberiség életére.

Most volt életében a legizgatottabb, miután újra és újra ellenőrzött mindent, és századszorra is az jött ki, hogy az úgynevezett valóság, ahogy mi ismerjük, fizikai értelemben nem létezik, csupán egy mindannyiunk agyában futtatott szimuláció. A gondolatok elcsendesítése ezúttal szinte reménytelennek tűnt, azok vadul, látszólag összefüggéstelenül ugráltak fel elméjében, hogy pillanatokkal később újabb gondolatoknak és érzéseknek adják át a helyüket.

Aztán nagyjából negyven perc féktelen sodródás után egyszer csak mindent elsöpörve, az agya felől a mellkasa irányába egy lórúgásszerű lökéshullámot küldve beléhasított: hiába derült ki az altalunk ismert valóságról, hogy nem létezik, a lakáshitelét ezután is ugyanúgy fizetnie kell, ha nem akarja, hogy az utcára kerüljön.

Fuchsba olyan érzés hasított, mintha ebben a pillanatban jött volna a világra, pontosabban, mintha ebben a pillanatban kezdett volna létezni. Semmilyen emléke nem volt, így azt sem tudta, hogy került éppen egy hipermarket pénztársorába. Egyszerre volt számára végtelenül idegen és mégis magától értetődő a mesterséges környezet.

A szalagra pillantott, aminek teljes hosszán vagy tíz élettelen tollas tyúk hevert. Még melegek voltak, szaguk szinte egyetlen testként különült el a hipermarket mesterséges illatelegyétől. Fuchsnak az vált gyanússá, hogy egyszerre érzi abszurdnak és természetesnek a helyzetet. Önkéntelenül az utóbbi értelmezés felé billent, amikor azon kapta magát, hogy az utolsó tyúk mögé helyezi a kis elválasztó műanyagot.

Ahogy onnan visszafordult, rögtön feltűnt neki, hogy a pénztáros valami miatt szinte kővé dermedt, de nem annyira félelmében, mint inkább elképedésében. Fuchs körülnézett, és olyan érzése támadt, mintha megállt volna körülötte az idő, majd ahogy újra előre szegezte a tekintetét, a bejárat felől egy pillanatra meglátott egy alakot, majd hirtelen először minden elsötétült, mintha lekapcsolták volna a villanyt, majd olyan erős emberszag ütötte meg, hogy szinte ledöntötte a lábáról.

Ugyanebben a pillanatban vakító bíbor fény vágott a szemébe. Hirtelen feltűnt neki, hogy hideg van. Hunyorított egyet, hogy szemét újra kinyitva jobban lásson. Ekkor döbbent rá, hogy a földön fekszik, és csak annyira tud mozogni, hogy a fejét felemelje. Vörös bundáján csatakos vérfoltot látott, oldalt pedig, a kerítés mentén a tyúkokat, majd azok mögött a rohanva közelítő, tömény emberszagot maga előtt toló gazdát. – Megvagy, a kurva anyád! – ordította a gazda, és közvetlen közelről újra tüzelt. Fuchs behunyta a szemét, és a tyúkok meleg illata, mint barna bárányfelhő jelent meg a szeme előtt.

Három hete ez a sziklapárkány a világunk. Se föl, se le nem tudunk innen szabadulni. Napokig, talán egy hétig is azt gondoltam, hogy iszonyú szerencse, hogy ficamokkal, horzsolásokkal és kisebb vágott sebekkel megúsztuk az esést, de aztán lassan mindkettőnknek leesett, hogy a vége ugyanaz, csak így tovább fog tartani.

Hárman jöttünk erre az „expedícióra”: a barátom, a kutyám és én. A barátommal együtt voltunk katonák, szavak nélkül is értjük egymást. Olyan dolgokon mentünk együtt keresztül, amikre amúgy sincsenek szavak. Egy ponton túl nem számoltuk, hányszor mentettük meg egymás életét. A kötelékünk olyasmi, amilyen az ikrek között lehet.

A kutyám a háború után került hozzám. Csámpás kis korcs volt. Tulajdonképpen most is az. Egy hirtelen döntéssel hoztam el pont őt a telepről. A fecskendőbe már felszívták a mérget, amivel véget vetettek volna földi pályafutásának. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem csak én mentettem meg az ő életét, hanem ő is az enyémet. Ha ő nincs, semmi nem maradt volna abból az emberből, aki a háború előtt voltam. Pontosabban semmi nem maradt volna belőlem. Pont.

Ez az „expedíció” az élet ünnepe lett volna mindhármunknak. Biztonságos távolságra a sok szartól, amin keresztülmentünk, egy-egy nyugodt, konszolidált élet vidám, közös emléke. Hát nem így alakult. A fázás nem vészes, a ficamok és sebek is rendben lesznek, vízhez is jutunk: többször is sikerült felfognunk esővizet. Nincs viszont mit ennünk.

Nincs több lehullott levél, korhadó fakéreg, semmi. Már a sziklarepedések közötti törmeléket is mind megettük. Tucatnyi holtponton vagyunk innen és túl, csikaró éhségen, hidegrázáson, tompaságon, álmosságon, „súlytalanságon”, hallucinációkon, az erdő egyre tompuló hangjain, homályos látáson… Jobbára csak ülünk összegörnyedve, diónyi vákuummal a gyomrunk helyén, és kezd olyan érzésünk lenni, mintha az egészet kívülről figyelnénk, és nem is velünk történne. Aztán hirtelen ránk tör, hogy ez igenis velünk történik, mi haldoklunk, a mi szerveink kezdik csendesen, különösebb paláver felmondani a szolgálatot.

Mindketten tudjuk, hogy ez így egyszerűen nem fog működni. Nem igazán beszéltünk róla, de világos mindkettőnk előtt, hogy mi az egyetlen megoldás. A barátom nem sürget, nem győzköd. Pontosan érti, hogy min megyek keresztül. Hiába egyértelmű a helyzet, hogy a természet parancsa az, hogy túl kell élni, hogy táplálékhoz kell jutni. És hiába tűnik úgy, hogy vannak a döntést megkönnyítő tényezők.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyi idős a kutyám, de tizenháromnál biztos nem kevesebb. Annyi biztos csak, hogy mi tíz éve vagyunk együtt, és hogy ez tíz nagyon szép, boldog év volt. Szóval tudjuk, hogy nincs sok hátra neki. Amúgy sem… Meg ott van az is, hogy az emberélet mindennél fontosabb. Ott van az is, hogy ő nem is érti a helyzetet, nem is fogja érteni, hogy mi történik vele, sőt a tudatáig sem fog eljutni. Meg hogy az élet utat tör magának, és a halál torkában mindannyian csak biológiai lények vagyunk, túlélőgépek, kívül minden viszonyrendszerét vesztett erkölcsön.

A pisztoly már a kezemben van, de képtelen vagyok gondolkodni, mintha zuhannék, mintha a gondolatok gondolnának engem, és nem fordítva. Öt óra van. Ilyenkor szokott vacsorát kapni. Mindig tudja, mikor van vacsoraidő, de soha nem volt tolakodó, soha nem volt követelőző. Csak a tekintetén láttam, hogy az ételre gondol. Most is rám néz, a kis feje a combomon pihen… érezhetően könnyebb, mint korábban.

Úgy néz rám, mint aki meg sem lepődne, ha egyszer csak kaja kerülne elő valahonnan, és ő végre ehetne. Eszébe se jutna neheztelni rám, hogy akkor eddig miért nem kapott. Ahogy ránézek, nem látok mást, csak jóságot, hűséget és végtelen, vak bizalmat. Tudom, hogy az ő fejében soha nem fordulna meg az, amit mi ellene elhatároztunk. Neki én vagyok a legfontosabb a világon, bármikor, gondolkodás nélkül meghalna értem. És pontosan ez fog történni.

Ahogy idáig jutok a gondolkodásban, egyszerre rám szakad ennek a rohadt helyzetnek minden súlya. Hazugság, hogy egy ilyen helyzetben már nincs erkölcs, hazugság, hogy nincs jó és rossz, csak túlélés van, hazugság, hogy itt már nem mi döntünk, hanem a természet irányít. Az igazság az, hogy a kutyám bűntelen, én pedig egy a világ minden aljasságát magamban összpontosító áruló vagyok. A csontjaimban, a mellkasomban és a gyomrom helyén érzem, hogy a gonoszság nem egy elvont fogalom, hanem bennem van. Én vagyok az.

Ahogy felhúzom a pisztoly kakasát, önkénytelenül megfogom a kutyám nyakörvét. Pánikba esik az éles zajoktól. Ahogy leesik, hogy mennyire abszurd most erre gondolni, mellbe rúg a fekete, mély szomorúság. Mielőtt elkezdenek ömleni a könnyeim, még látom, ahogy rám néz, nem érti mi történik bennem. Kicsit közelebb fészkelődik, vékony kis testével a lábamnak dől.

Nem tudom, mennyi idő telik el a néma zokogással, amikor egyszer csak úgy érzem, hogy ha most nem tudom összegyűjteni a bátorságomat, akkor soha nem fogom tudni, és mindhárman éhenhalunk. Veszek egy mély levegőt, bent tartom, próbálok nem remegni, felemelem a pisztolyt és meghúzom a ravaszt.

A dörrenés élesebb, siketítőbb, mint bármelyik másik lövés, amit valaha hallottam. Madarak riadnak fel, visszhangzik egy darabig, aztán néma csend. Görcsösen markolok a kutyám szőrébe, a pisztolyt elejtem, a felszabaduló kezemmel megtörlöm a szemem, és felnézek. A barátom holtteste a sziklának dőlve. A homlokán bemeneti nyílás, arcán a pillanat, mielőtt a meglepetés kiülhetett volna rá.

A rendelkezésére álló negyvenöt perc alatt építsen fel „alfahím” pozíciót a kisteremben lévő, a zarófeladatba  be nem avatott társaság körében úgy, hogy beszédében – az alábbi példa szerint – a kemény mássalhangzókat azok egy lágyabb változatával helyettesíti.

Példa:

Aszt peszéli már asz ekész fáros, hoty újra tüpörök a panta [satöppi, satöppi]

Kismester G jó húsz méterrel előttem szaglászott, amikor teljesen váratlanul egy tízévesnek kinéző fiú után iramodott. A fiú visítva menekült, Kismester G pedig centikre a térdhajlata mögött csattogtatta a fogait.

Azonnal ráordítottam, és rohanni kezdtem utána, de az idegtépő jelenet még jó pár, óráknak tűnő másodpercig folytatódott. Közben a fiú anyja is felpattant a padról, és azonos irányba futott. A térköves úton találkoztunk, Kismester G épp visszatért hozzám, úgyhogy azonnal pórázra vettem, és először csak annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, majd hogy nagyon sajnálom.

A gyerek anyja legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt felindult, de én természetesen szükségét éreztem, hogy tovább magyarázkodjak. Újból bocsánatot kértem, és kifejtettem, hogy ilyen még soha nem történt, és így aztán én sem értem, hogy most mégis miért.

Közben a srác is közelebb merészkedett. Talán a bocsánatkérésemen felbátorodva, kissé neheztelően nézett rám, én pedig zavaromban tovább folytattam a magyarázkodást azzal, hogy igazmondó emberként el kell ismernem, hogy Kismester G, noha nagyon szeretetteljesen viselkedik kislányokkal, nem igazán kedveli a rossz, illetve rossz tanuló fiúkat – majd gyorsan hozzátettem, hogy ezzel persze nem akarok semmire utalni, ez nem magyarázat semmire, magam is csak csapongok a feltörő gondolatok között. Nem is tudtam, hogy mi többet, vagy mi értelmeset mondhatnék még, sőt, úgy éreztem, hogy már ez sem volt helyénvaló, csak hülyeségeket beszélek zavaromban. Ekkor azonban feltűnt, hogy a fiúnak nem csak az arckifejezése, de az egész testtartása is megváltozott. A korábbi neheztelő-vádló alapállásból valahogy kisebbre húzta össze magát, a fejét lehajtotta. Még egy furcsa pillantást is elkaptam közte és az anyja között, majd a srác motyogva, se nem igazán az anyjának, se nem igazán nekem címezve, cérnahangon elismerte, hogy bizony környezetismeretből kapott egy kettest a hét elején, amit „elfelejtett” otthon elmondani.

Valami megváltozott. Képtelen vagyok kialudni magam. Igazából aludni is képtelen vagyok. A korábbi magabiztosságom, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy jól gazdálkodom azzal, amit az élet elém tett, teljes egészében a múlté. A helyét átvette az állandó szorongás, a meg nem értettség érzése, a paranoia.

Nyilván nem segít, hogy hajnalban kezdek, és sokszor éjszaka meg hétvégén is dolgoznom kell, de ez csak praktikus probléma. Nem ez emészt fel. Hanem hogy legbelül tudom, hogy amikor itt majd minden borul, akkor ennek számomra nagyon rossz vége lesz. Én ebből vesztesként, sőt, bűnbakként fogok kijönni, és tökegyedül leszek, senki nem lesz majd, akire számíthatnék, senki nem lesz, aki azt mondja majd, hagyjátok, ez nem olyan volt, mint a többi.

Tudom, hogy a szerencsések ezt nem így gondolják, de ez akkor is szerencse dolga. Ugyan, ki akarna eleve kínvallató lenni? Hát én nem akartam. Nekem ezt dobta az élet, nem apám gyárát vagy egy zsíros állások fölött diszponáló kapcsolati hálót. Persze az is igaz, hogy a szerencse forgandó. Akik most itt vannak a rács másik oldalán, azoktól nyilvánvalóan elpártolt, ezt én sem vitatom. Ugyanakkor – remélem, azért mindenki érzi – nem arról van szó, hogy cserébe nekem lenne valami rohadt nagy szerencsém, ugyanis a végén én fogok rosszul járni.

Nem fogják nekem elhinni bemondásra, és ezért kicsit részletesebben is leírom, hogy én hogy állok ehhez az egészhez. És megmondom őszintén, hogy felpiszkál, hogy előre tudom, hogy a sok fotelforradalmár majd megvet, meg a legszánalmasabb önámító hazugságokkal eteti saját magát, hogy ő mit csinálna a helyemben.

Ez is ellenem fog szólni, de valamilyen szinten tény, hogy a hírem egy kegyetlen kínvallatóé. A törések, a kék meg lila foltok igazak. De. És ez egy igen nagy DE. Az egész kontextus gyökeresen más, mint amit mindenki rohanva, gondolkodás nélkül sütne rám.

Hiszen minden le van játszva. Azon, ami a börtönben történik, amit én vagy a rabok csinálnak, nem nagyon múlik semmi. És ezt nekik is mindig elmondom. Nekünk nincs más dolgunk, pontosabban nincs más lehetőségünk, mint ezzel az árral úszni, és élve, a lehető legkisebb károsodással kijönni belőle.

A legrosszabb az, amikor valaki tudja, hogy meg fogják kínozni, hogy így fognak kiszedni belőle valamit, hogy az agyába és a testébe fognak hatolni kímélet nélkül, és ő nem tehet ellene semmit, és a szíve mélyén pontosan tudja, hogy beszélni fog. Mindenki beszél.

Én ezen tudok enyhíteni, és enyhítek is. Még akkor is, ha sokan, noha tanult emberek, egyszerűen nem értik meg, hogy nekik akarok jót. Én tehát azt csinálom, hogy miután magunkra zártam az ajtót, elmondom nekik az egész kontextust. A helyzet pedig nem bonyolult, csak sajátságos a logikája.

Ők politikai elítéltek, a bűnük – én minden további nélkül elismerem – semmi más, mint hogy veszélyeztetik az uralmon lévők hatalmát. Azt is elismerem, hogy alapvetően ezeknek a raboknak van igazuk, még ha néha megmosolyognivalóan idealisták is. Mindig ezzel kezdem, hogy ezt elmondom nekik, de rögtön hozzáteszem, hogy ettől még itt mi semmin nem tudunk érdemben változtatni. Annyit tudunk csak csinálni, hogy kicsit megkönnyítem a helyzetüket.

Elmondom nekik, hogy meg fogom ütni őket, hogy ezeknek az ütéseknek nyoma lesz. Hiába hangzik kegyetlenül vagy cinikusan, a dolog úgy működik, hogy ez fogódzót ad nekik. Egy olyan világban, ahol már maguk is kételkedni kezdtek a saját igazukban, én vagyok az, aki odasúgja nekik, hogy igen, igazatok van… de. Azt is elmondom, hogy az egésznek annyi a lényege, hogy mindenkinek el kell játszani a szerepét.

Én „megkínzom” őket. Azaz elmondom, hogy most ez fájni fog, de el kell, hogy törjem a felkarcsontjukat. Nem fog elmozdulni, ha óvatosak, nagyjából maradéktalanul meg fog gyógyulni. Ha valaki hegedül, nem azokat az ujjait fogom eltörni, amivel a húrokat fogja le, de arra fogom kérni, hogy mindenkinek az ellenkezőjét állítsa. Ha „kiverek” egy fogat, akkor olyat húzok ki, aminek amúgy is legalább gyökérkezelés lenne a sorsa, amit itt bent soha nem fog megkapni az illető, azaz csak még nagyobb bajba kerülne később. Az arccsont meg a szemek körül a bőr annyira érzékeny, hogy nagyon csúnya látványt lehet összehozni anélkül, hogy igazán komoly sérüléseket okoznék. Satöbbi, satöbbi.

Az ő szerepük kettős. Egyrészt alá kell írniuk a vallomást. Ezzel kapcsolatban megint nagyon gyakori az értetlenség, a megszokott sémáktól elszakadni képtelenség, illetve az is szerepet játszik, hogy miután elmondtam nekik, hogy mi fog történni, egyszerűen nem félnek annyira, és bizony még vitatkozni és ellenállni is eszükbe jut. Hogy ez nem igaz, úgyhogy ők ezt nem írják alá. Erre el szoktam nekik mondani, hogy odakint egy gondosan megkonstruált kommunikációs és jogi kampány folyik ellenük, és az aláírásuknak csak itt bent van jelentősége. Ha azt hiszik, hogy nem születik meg az előre meghozott ítélet azért, mert ők nem írták alá a részletes beismerő vallomásukat, akkor végképp menthetetlenül naívak. Márpedig meglepően sokszor ez a helyzet.

Csak érdekességként írom, hogy az aláírás „hitelességének” csak annyi a jelentősége, hogy azt egy belsős igazságügyi írásszakértő is ellenőrzi. És rendben van, hogy neki sem érdeke, hogy ne haladjanak a dolgok, meg ő is tudja, hogy azért itt presszió hatására születnek ezek az aláírások, de akkor sem okos még csak ennyire „kifelé” is bármi gyanúsat mutatni. Semmi arra utaló részlet nem juthat ki a szobából, hogy itt ne történt volna korrekt kínzás, hogy én ne kegyetlenkedtem volna, vagy hogy nem tudtam kicsikarni egy szaros aláírást. Igazából az dühít fel a legjobban, amikor ezt nem értik meg.

Az elítéltek szerepének másik összetevője az, hogy fenntartják és erősítik a szobán kívül a hírnevemet, miszerint egy cinikus, érzéketlen pszichopata vagyok, aki olyan részvétlenséggel kínoz meg embereket, ahogy más egy sörösüveget nyit ki.

Amíg mindenki a legjobb tudása szerint játssza a szerepét, addig relatíve olcsón megússzuk. De ha kitudódik, hogy az egész csak színház, akkor mindenki készüljön a legrosszabbnál is rosszabbra. Én speciel ciánkapszulával készülök.

Ha borul a rendszer, akkor abból elég hamar helycsere lesz, én meg itt leszek a gondosan felépített hírnevemmel, ami a rendszerváltás után nyilván nem fog segíteni, és pontosan tudom, hogy nem csak azok fognak ellenem vallani, akik csak hírből ismertek, hanem azoknak sem lesz fontos, hogy kiálljanak mellettem, akiken az itt leírt módon segítettem. Na, éppen ezért nekem sajnos erre az eshetőségre is ciánkapszulával kell készülnöm. Most akkor forgandó a szerencse?

A tornateremben óriási hangzavar mellett zajlik a farsang. A rengeteg szokványos jelmez mellett van egy-két igazán eredeti is. A színpad körül sűrűsödő gyerekek olyan izgatottak, hogy képtelenek sorba állni, de ez nem okoz gondot: név szerint szólítják őket.

Közöttük csendesen, bármiféle jelmez nélkül, kissé ódivatú ruhában ácsorog egy lófogú kislány. Páran összekuncognak a háta mögött, mások szemtől szembe kinevetik, de a döntő többség észre sem veszi, hogy egyáltalán létezik.

A hangzavar nem csillapodik akkor sem, amikor a színpadra szólítják, de amikor egy ideig csak mozdulatlanul áll ott, lassan elcsendesedik minden. A lófogú kislány pontosan abban a pillanatban, amikor a csendet tétova morajlás váltaná fel, előre lép egyet, mindkét alkarját mellkasa előtt a testéhez szorítja, kezeivel mancsot formál, és kilógó metszőfogai fölött gyors egymásutánban kétszer megficcenti az orrát. Az ezt követő csönd siketítőbb minden eddiginél. A lófogú kislány a színpad másik oldala felé indul, és már az első lépcsőfoknál tart, amikor az első nézőknek leesik, hogy mit láttak. Mire a kislány a parkettára lép, a felismerés hullámként söpör végig a tornatermen: megvan az idei győztes.