Nem dicsekvésből mondom, hanem csak sajnálatos tényként állapítom meg, hogy a matematikát a vele való első találkozás óta teljes szívemből gyűlölöm. Az óvodában leptek meg vele az egyik foglalkozáson. Korongokat és színes rudakat pakoltak az asztalra. A korongok pirosak és kékek voltak. Kékjük pont, mint a BKV-é. Pillanatok alatt kiderült, hogy nem építeni vagy formákat alkotni fogunk belőlük, hanem lélekgyilkos, béklyózó leigázás eszközei lesznek: számolni kell velük.

Az óvodában – általánosságban véve – egész jó formában voltam, de a matematika foglalkozások percei ólomsúllyal folytak a végtelen felé, a minden szépséget és gyereknek való bájt nélkülöző feladatok közben mély csalódottságot, és a megelevenedett pokolból való keserves elvágyódást éreztem. A reménytelenség egyik első leckéjét tanultam nagykanállal.

Az iskolában átmenetileg egy kis sikerélményre tettem szert. Ma már tudom, mi vezetett félre. Az egyik legjobb voltam az egyszeregy sakk nevű játékban. A móka során gyerekek állnak fel egymás mellett, és sorban kapnak olyan kérdéseket, mint négyszer öt?,  hatszor nyolc?, háromszor kettő?, stb. Az épp soros válaszol, ha tud. Ha tud, előre léphet, de ha egy bizonyos időnél többet tétovázik, szabad a rablás, és bemondhatja akárki. Ilyenkor az akárki lép, a felsült dekkol. Ezt a játékot rendszerint megnyertem. Mint később rájöttem, ennek abszolút semmi köze nem volt a matematikai képességekhez. Egyszerűen annyiról volt szó, hogy hatszorhatharminchatok egyszerű hangsorként, értelmüktől teljesen megfosztva kerültek rögzítésre egy, az agyam jobb sorsra érdemes szegletében.

Úgyhogy amint elkezdődött az érdemi matematikatanítás, konkrétabban rögtön a legegyszerűbb egyenletek után, megbotlottam, a földre kerültem, és soha többet nem álltam lábra. Ez még nem jelentett bukást, csak permanens szenvedést, annak a periodikus megélését, hogy míg egyébként értelmes lények tartottam magam – és ezt a környezetem is visszaigazolta – a matematika órákon iszonyú erőfeszítések árán is csak épp hogy kapizsgáltam a lényeget – amennyire meg tudom ítélni, hogy mi a lényeg. Amikor azonban alkalmazni kellett, vagy továbbgondolni, hogy mi következik egy adott premisszából, soha a rohadt életben nem jutottam magamtól megoldásra.

Az iskolaváltásom során újabb lélegzethez jutottam, mivel egy totálisan lelkiismeretlen, a maradékelv alapján pedagógussá lett csaj lett a matektanárom. Az első ott töltött hónap végén feltűnt, hogy mindenki piros és fekete pontokat diktálgat be, (illetve főleg pirosakat) noha összesen tán egyszer kapott bárki is bármilyen pontot. A második hónapban már én is kapcsoltam, és mondtam, hogy volt tizennégy piros, meg hát sajnos két fekete. Vegyük észre a ravaszságot a számításomban. Öt piros pont ér egy úgynevezett kisötöst, a feketékkel hasonló a helyzet, csak kisegyessé válnak. Én vállaltam a többiek tétjeihez képest szerény két kisötöst, és annak a látszatát, mintha épp lemaradtam volna a harmadikról, ha nem szedek össze még két fekete pontot is. Nem mintha valaki valaha lebukott volna… Így voltam szerény négyes.

Aztán nyolcadikban, talán félévkor, Csilla néni elkerült tőlünk, és jött a mellesleg matematika szakos igazgatónő. A korábban összehazudott kisötöseim tartottak meg a hármas szinten az év végén, de még ehhez is kellett a továbbtanulásom lehetőségét megalapozó jóindulat.

Sikerült gimnáziumba kerülnöm, ahol a mi osztályunkhoz kisorsolt legendásan gyenge tanári gárda közül egyvalaki magasodott ki szakmai tudásával és rettenetes hírével: Kati bá. A könyvünk társszerzője volt, brutális jelenség és potenciális haláltábor vezető.

Híre messze megelőzte. Hallottunk negyvenéves felsővezetőkről, akik tocsogó verejtékükből zokognak fel éjjelente, ha Kati báról álmodtak. Hallottuk, hogy elpusztíthatatlan. Hallottuk, hogy a többi tanár is effektíve fél tőle.

Az első óra előtti szokásos viháncolásunkat – több perccel a becsöngetés előtt – az ajtó falat rengető csattanása vágta ketté. És a bevágott ajtón belül ott állt Kati bá. Csontos, óriási agykoponya, húsos, bulldogszerű arc és szemek. Gyér, őszes haja kis, sárga tincsben magába forduló kontyba csavarva, súlyos testét lábanként két birkózónyi vádli lendítette célja felé. A naplót a hóna alatt tartotta, bal csuklója vastagján bőrszíjas férfióra okozott szűkületet.

Megereszkedett szemei gyakorlatilag véresnek látszottak. Az asztala mögé ment, és úgy nézett ránk némán, mint a rituális gyilkosságra készülő hímgorilla. A becsengetéskor aztán megszólalt, és reszelős, bántóan erős baritonján mondott valamit arról, hogy itt fegyelem lesz, aztán hamar belevágott a matematikába. Síri csend kísérte a szavait, a rettegés összes fizikai, biológiai, kémiai és pszichológiai paramétere mérhető volt az osztályteremben.

Az egész tantárgyat abszolút a legelejéről kezdte, a szám fogalmától, onnan, hogy miért van rá szükség, aztán vettük az összeadást, hogy abból hogy lesz szorzás. Tökéletesen érthető volt minden, egyszerre láttam, hogy az egész matematika egyetlen logikai lánc, egy spirál, ami szükségképp megértésre van ítélve, annyira tiszták és egyértelműek a benne uralkodó törvények.

Persze hamar kiderült, hogy nekem pont ennyi adatott meg a tárgy örömeiből, ugyanis a nagy lendületben pillanatok alatt jutottunk el oda, ahol ismét elvesztettem a fonalat. Három év alatt talán négy kérdés hangzott el (egyik sem tőlem), noha ő bátorított minket, hogy kérdezzünk. De ezt a luxust csak azok engedték meg maguknak, akik úgy tudtak kérdezni, hogy abból világos volt, 99%-ig képben vannak, csak egy apróság hiányzik, de azt meg tulajdonképpen kitalálják maguktól.

Ugyanis egyértelműen a rettegés légköre uralkodott. A nevetést csak azért nem büntette halállal, mert azt nemrég eltörölték. Pisszenni sem lehetett. Nem mintha megütött volna valaha is bármelyikünket, de a kérlelhetetlenség és a gyűlölet sugárzott belőle. Egy srác alatt elgyengült a szék lába, és a halálra vált fiú tehetetlenül szemlélte, amint szépen lassan közelít a föld felé, ahogy a vaslábak hátranyújtóznak. Kati bá a balesetet személye elleni támadásnak vette, a gyereket hangosan és jól érthetően a társadalomra veszélyes, aljas gazemberként jellemezte. Egy lány volt olyan szerencsés, hogy Angliában tölthetett egy hetet, és a nyelvet tanulhatta. Visszaérkezése után hozzá szólt az egyik első kérdés, majd miután nem tudott hibátlanul válaszolni rá, Kati bá költői kérdést zengett az osztályterem légterébe, hogy vajon mi értelme van angolul tanulni, hogy ha itt sokkal alapvetőbb gondok vannak, és a lány – a jelek szerint – érdemben nem is tud miről beszélni. Vagy jellemző eset volt, amikor hátrafelé lépdelve megbotlott egy iskolatáskában, majd kereste a terroristát, aki az életére, de legalábbis a testi épségére tört. De a tanártársai sem érezhették felszabadultnak magukat a közelében. Az olasztanárunk egy alkalommal eleve rettegve igyekezett az ajtó felé, mert már közelgett a becsengetés. De elkésett. Kati bá az útját állta, és néma megvetéssel csak állt előtte, és nézett rá mereven. A szerencsétlen fiatal tanár nem tudott megszólalni, nem értette a helyzetet. Kati bá előre nyújtotta hurka ujjait, és lesújtó, „te ostoba” nézéssel fűszerezve elvette a naplót. Aztán szinte fellökte az olasztanárt, és bemasírozott az asztala mögé, a megalázott pedig köddé vált.

De ha az ember nem adott ilyen támadási felületet – és erre előbb utóbb mindenkinek kinőttek az érzékei – akkor nem ez volt a legrosszabb. Hanem a minden óra elején halálos bizonyossággal bekövetkező röpdolgozat. Az előző óra anyagából, öt perc alatt, néma csöndben. Nem emlékszem, hogy előtte vagy utána osztotta ki az előzőt, de a rettegés permanens világában ez igazán mindegy volt. Az eredményeket hangosan olvasta fel, de hogy ki hülye és ki értelmes, azt ettől függetlenül is lehetett tudni, ugyanis aszerint kellett ülnünk.

Minden félévkor és év végén a táblánál álltam másik hét szerencsétlennel, és mentem a kettesért (nem mindenki a kettesért ment). Az elrontott feladatok jutalma gúny és megvetés volt, meg valami utalás arra, hogy ez milyen erkölcsi silányságra vezethető vissza. Elsőben majdnem sikerült is megbuknom, de egy sorstársam kikönyörgött egy utolsó utáni lehetőséget, melyet Kati bá – nagyon korrekt módon – rám is kiterjesztett. Én azonban addigra már el voltam készülve a sorsommal, és kurvára nem hiányzott még egy kör. A másik srác megbukott, én meg átmentem, de a nyarat így is korrepetitornál töltöttem. A pótvizsga időpontjában szolidaritásból bementem látogatóba az iskolába, ahol emlékeztetett rá, hogy talán fel sem fogom, mennyire kis semmiség az, ami a bent lévőktől elválaszt. A következő évben a hármasért állhattam a táblánál. Már csak azért se törtem magam. Legyen kettes.

Az utolsó évben másik épületbe költöztünk. Ő maradt az eredetiben. Az új tanár kedvesen, de a taktikai érzék teljes hiányáról tanúbizonyságot téve bejelentette, hogy ő érettségi előtt már elvből nem buktat. Ennek megfelelően álltam az utolsó évhez. Aztán olyan szakot választottam az egyetemen, ahol nincs matematika. Illetve ez volt a szándékom, de mellényúltam.

Margit néni alighanem maga volt a pokol bejárata. Rajta keresztül vágott meg minket az a vakítóan éles fény, amit az iskolarendszerből bocsátottak az agyunkra. Nem a megvilágosításunkra, hanem hogy megértsük, hol a helyünk. Az iskola azért volt, hogy felkészítsen minket az életre. És mivel az életet úgy rendezték be, hogy szopás, korlátoltság és rosszindulat uralja, az iskolában nem unatkoztunk.

Az új iskolában volt pár különbség a régihez képest, de ezeknek csak egyike volt a félkatonai életérzés, hogy az első óra 7:55-kor kezdődött, hogy előtte és az órák között a folyosón kellett várakoznunk. A másik, hogy itt minden könyvből és munkafüzetből eggyel újabb kiadást használtak. Azaz minden könyv és munkafüzet eggyel silányabb papírból volt, eggyel nehezebb volt egyben tartani az év végéig.

Én jó tanuló voltam, meg az október közepéig eltelt idő alatt messzebb is jutottunk az előző iskolámban, mint itt. Ilyen szempontból nem volt vészes az átállás. De az oroszóra fojtó, halálszürke köde már kezdett alászállni a hátam mögött.

Margit néni állítólag még bábozott is az első órákon, hogy kto v tyéreme zsivjot*, és mindenki csak játszott és csak nevetett. Margit néni állítólag a lakására is meghívta az osztályt, és kipróbálták a szamovárt is, meg orosz dzsemet kentek vastagon a feketekenyérre, de akkor az András viccelt egyet, amit Margit néni sértésnek vett, és onnantól nem volt soha már több nevetés. Lehet, hogy amúgy se lett volna.

Az oroszóra előtt valahogy nem volt az a vagánykodás, röhögcsélés, mint mondjuk ének előtt. Megjelent Margit néni, alias Margarita Gyiliszovna, és rögtön megértettem, hogy miért. A többiek arcáról rettegést olvastam le, és a kétségbeesett igyekezetet, hogy ne hibázzanak, hogy ne adjanak okot a támadásra. Csakhogy hibázni bármivel lehetett. Egy hangos szóval, egy halk szóval, szóval egyáltalán, vagy szó nélkül. Egy a fejen felejtett sapkával, egy nem elég jó vagy túl jó tollal, füzettel vagy köpennyel. De volt, aki egyszerű létezésének ősbűnét nem tudta sehogy se megjobbítani.

A hetes jelentett. Nem tudta a dátumból, hogy melyik az ezer és miért, melyik a kilencszáz és miért, de tudta a hangok dallamát, megtanulta, hogy addig olvashatja le az ábécében elöl lévők szájáról, amíg ő sorra nem kerül. Nyikto nye atszusztvujet**. Az első áldozat már felírta a leckét, tudta az előző óra vége óta, hogy majd neki kell. Mire leültünk, halvány, bátortalan, görbe krétabetűk húzták meg magukat a táblán. Kto na piszal?*** – kérdezte Margit néni. Ez persze nem kérdés volt, hanem a potenciális bűnösség elismerésének megkerülhetetlen és visszavonhatatlan aktusa.

A házi feladat átfutása felírójának felelete is volt. Hacsak ki nem derült, hogy idegen segítséggel verejtékezte ki. Ebben az esetben büntetés következett. Nem az egyes. Az csak tinta egy papíron. Hanem a bűn tudatosítása, bevésése, a rettegés magvának elültetése, és rendszeres, hidegen számított táplálása addig és azon túl, amíg már önálló életet nyer, és átveszi az irányítást a tanulás során elvileg felmerülő minden más mozgatórugó felett.

A bűn kiderült, a házi feladat felírója csalt. Ezzel a legiszonyúbbat tette, amit diák tehet. Álljon fel. Nézzen a szemébe. Válaszoljon a kérdésre, hogy a szülei talán csak nem bűnözők vagy gyilkosok, hogy erre tanítják a gyereküket. Ha nem – ami valószínűtlennek tűnt fel Margit néni számára –, akkor az aljasság annál nagyobb: a munkahelyen, a családban helyt álló, értékes gyermeket érdemlő, de a jelek szerint szerencsétlenül járt szülők felőrlése, erkölcsi megsemmisítése, szélsőséges, alattomos hálátlanság. Velejéig gonoszság.

A kérdés nem költői volt. Meg kellett válaszolni hangosan és jól érthetően, felemelt fejjel, belenézve a Margit néni szemein át nyíló feneketlen feketeségbe. A „nem” válasz rossz volt. Ellenszegülést jelentett. Az „igen” válasz viszont szintén. Az meg árulást. Az ember akkor is álljon ki a szülei mellett, ha azok olyan söpredéket rejtegetnek, mint ő, aki ma még csak csal az orosz leckével, holnap talán ölni fog.

A bemelegítés után Margit néni leeresztette a mellére az egyik láncon lógó szemüvegét, és a másikat tette fel. Ugyanolyan volt, mint az egyik, csak bifokális. Elővette a tollát, ami meg a zsebébe volt láncolva. Nem szétszórt volt, hanem rossz tapasztalatai voltak a gyerekekkel. Még nagyon régről. Abból az időből, amikor mi még talán nem is éltünk. Ő már akkor ismert minket. A mi fajtánkat. Gyerekeket.

Csak egy pillanatra húztam grimaszra a számat, ahogy reggelije maradványát, egy széttépett medve sajt hulláját láttam a fogsorára felkenődve az örök vadászmezők felé enyészni. De csakhamar rádöbbentem, hogy ezek a közepén nyitják a könyvet. Mi még nem tartottunk ott. Csak ott, hogy malagyec****, vot éta da***** meg kraszívaja******. Mint később megtudtam, a táblázat, amit soha kontextusában nem éltünk meg, csak mint táblázatot, nem volt más, mint az addig ismeretlen, de aztán rettegett főnév ragozás.

Engem sokkolt, hogy a főneveket is ragozzák. Nem hangzott el magyarul a jelentésük, a többiek csak mint verset mondták, Margit néni meg szúrópróba szerűen kérdezett, hogy többes szám, birtokos eset. És erre a kérdésre volt válasz, de értelme nem volt, csak a rettegés maradt, hogy egyszer megkérdezi, hogy mégis mit gondolunk, mi ez.

A mi csoportunkban ha valaki hibázott, könnyen kaphatott egy elégtelent. Vagy kettőt. Igaz, kaphatott az is, aki a másik csoportban volt. Két csoport volt. A napló hol itt, hol ott kezdte az órát. Valakinek át kellett mennie érte. Nekünk egyszerre ajándék és büntetés volt átmenni. A másik csoportban egy kezdő kislány próbált túlélni a tanárnő szerepében. Az osztály másik fele ordítozott, rohangált, dobálózott. Láttunk egy csapat felszabadult gyereket, és egy boldogtalan tanárnőt. Mondhatnám, hogy az se volt jó, de bármelyikünk adott volna tíz évet az életéből, ha nem kell visszamennie a mi csoportunkba.

Aki viszont onnan jött át, nem tudta, hogy kesztyűt dob Margarita Gyiliszovnának már csak azzal, ha nem oroszul vagy nem helyes oroszsággal köszön, vagy ha mosolyog (gyerekeknél az a gúny – vagy ami még rosszabb – a rettegés hiányának a jele). Ilyenkor Margit néni kérdezett valamit, és az mindig olyan volt, amire a másik csoport egyetlen tagja sem tudott válaszolni. Utána már csak azt, hogy kak tyibjá zavut*******?, hogy tudja, hova kell írnia az egyest, amit a másik csoport tagjának adott.

Én csak csodálkoztam, hogy ilyet tényleg lehet, hogy nem fogja az utolsó pillanatban felemelni a tollát, hogy viccel, hogy ehhez nincs joga. És egy kicsit még ma is csodálkozom. Egy kicsit meg nem csodálkozom semmin.

 

* kto v tyereme zsivjot? – ki lakik a házacskában?

** nyikto nye atszusztvujet – senki nem hiányzik

*** kto na piszal – ki írta fel?

**** malagyec – derék

***** vot éta da – ez igen

****** kraszívaja – szép

******* kak tyibjá zavut? – hogy hívnak (téged)?

Nekem nagyon kevés jó tanárom volt. Közülük messze a legjobb rajzot tanított általános iskolában – sajnos talán csak egy évig. Mosolygós képű, szakállas figura volt, akin messziről látszott, hogy jól érzi magát a bőrében, örömét leli az életben, így még arra is jutott energiája és kedve, hogy szeresse a gyerekeket. Nem küzdött azzal a vélt vagy valós démonnal, hogy mire tartja a többi tanár, hanem élvezettel, átgondoltan tanított.

 

Erre akkor jöttem rá végérvényesen, amikor egy hosszabb időszakra csoportokra oszlott az osztály, és mindenki azzal foglalkozhatott, amivel akart. Voltak persze korlátok, de a szabadságunk ezzel együtt is soha nem látott méreteket öltött.

 

Voltak, akik szobrászkodtak, mások óriásplakátot festettek. Mi filmforgatásba kezdtünk az iskola pincéjében egy nyolcmilliméteres(?) kézi kamerával. Fogtunk pár falinaptárt, és háttérként használva a képeit modellrepülőt lógattunk a képtérbe, mintha különböző tájakon, hegyek felett és folyóvölgyek mentén repülne a masina, majd az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő villanóporral festettük alá az elkerülhetetlen katasztrófát: a repülőnek pusztulnia kellett; teljes volt az egyetértés közöttünk, hogy a film nem végződhet happy enddel.

 

Ugyan arra is kerítettünk időt, hogy a közben begyűjtött, de még kijavítás előtt álló kémia dolgozatok alapján finomhangoljuk a sajátunkat, vagy házi feladatot készítsünk a következő órára, de mindezt szükséges rossznak fogtuk fel, alig vártuk már, hogy a filmmel foglalkozhassunk.

 

Bemértük, hogy honnan kell venni az eseményeket, hogy csak az látszódjon, aminek kell, hogy honnan kell világítani, hogy milyen szögből, milyen íven kell belógatni a gépet, hogy milyen vékony damil kell, és hol kell felfüggeszteni rá a repülőt, hogy a mozgása a lehető legéletszerűbb legyen, stb. Sokat dolgoztunk vele, és nagyon élveztük. Alkottunk.

 

Amikor kész lettünk, az egész osztálynak bemutattuk az alkotásunkat. Lesötétítettük a termet, a többiek néma csendben várták a vetítést. Talán hangot is raktunk valahogy a képek alá, de nekem ez utóbbiak vésődtek be inkább az emlékezetembe. A sötét, erős koncentrációval azért kivehető háttér elé furcsa íven billegő repülő lengett be borotvaélesen látható damilokon, majd a dolog megismétlődött párszor más és más háttér előtt, hogy végül az egész vásznon a magasfehér beégés hatalmasodjon el – mivel a villanópor fénye többszörösen felülmúlta a kamera által feldolgozni bírt szintet.

 

Azonnal rengeteg tanulság esett le elsősorban a világítással kapcsolatban, a legmeglepőbb pedig az volt, hogy az egész film milyen rövid ideig tartott a sok befektetett munkaórához képest. István bácsi – kis meglepetésünkre – megdicsért minket. És ha belegondolok, igaza volt. Első próbának egész jó volt, amit összehoztunk, és rögtön volt harminc ötletünk, hogy legközelebb mit csinálhatnánk jobban. És még élveztük is. Ja, így is lehet tanulni?

A gimnáziumi rajztanáromat tulajdonképpen mindig kedveltem valamilyen szinten, de harmadik év vége felé még egy kicsit nőtt a szememben.

Az egyik utolsó órán, miközben nekünk talán rajzolgatni kellett, (vagy szabadfoglalkozás volt? Mindig elmosódottak voltak a határok.) felolvasta névsor szerint haladva, hogy ki milyen jegyet kap az év végén. Szépen, komótosan haladt, és mindenkinél csak egy flegma természetes számot mondott, tehát csak annyit pl., hogy három, nem azt, hogy hármas.

Ahogy hozzám ért, anélkül, hogy megváltozott volna a hangja, vagy felnézett, vagy hatásszünetet tartott volna, tehát csak úgy, mint addig, azt mondta: egy. Aztán egykedvűen ment tovább a névsor hátsóbb részei felé.

Páran összemosolyogtunk ugyan a finom humoron, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sikerült rám ijesztenie. Ráadásul volt bennem egy körvonalazatlan neheztelés azok irányába, akikkel év közben együtt röhögtünk, de most egynél nagyobb számot rendeltek a nevük mellé. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, mert az értelmezési tartományon kívül eső számot véltem felfogni a füleimmel. De kiderült, hogy jól.

Végül, nem emlékszem, hogy pontosan hogyan, de nem buktam meg. Van valami homályos emlékem arról, hogy több próbát is ki kellett állnom, és volt közte krumplirajzolás is.

Mindent összevetve már akkor is azt gondoltam, hogy ez az elegáns tréfa jár nekem cserébe azért, hogy tényleg egyest érdemlek. És egyre jobban tetszik a dolog. Ebben persze benne lehet az a körülmény, hogy végül nem buktam meg.

Hatodikos koromban iskolát váltottam. Az első órám ének volt egy alagsori kis teremben. Feltűnt, hogy az általam a korábbi években megismert gyakorlattól eltérően, a tanár megjelenése semmiféle hatást nem gyakorolt új osztálytársaimra, hacsak azt nem, hogy kettőzött erővel folytatták az alapvetően rohangálásban és ordításban megnyilvánuló szabadidős tevékenységeiket. Szűk negyed órára volt szükségük, hogy sírásba hajszolják az énektanárt, és további 4 percre, hogy a terem elhagyására bírják. Néhány hét alatt rájöttem, hogy ez az óra szokványos menete.

Nem ő volt az első az énektanárok sorában, és nyolcadikig további négy követte. Róluk csak homályos emlékeim vannak: a határokat mindenféle gátlás nélkül kitapogató gyerekek martalékául dobott fiatal lányok voltak. Egy kivételével. Róla szól ez az írás.

Nagyjából az utolsó félévben jártunk, amikor egy elsőre kellően határozottnak tűnő, magasan képzett fiatal nő dobta be úgy a törölközőt egy óra közepén, hogy az épület elhagyása után már csak egyszer, a hivatalos kilépésével kapcsolatos adminisztratív teendőket elintézni jött vissza. Az iskola vezetése elérkezettnek látta az időt, hogy pályára küldje csodafegyverét, az ének- zenetagozatosok tanárát, az énekkar vezetőjét, K nénit.

Ahogy határozott lépteivel bemasírozott a terembe, csend lett. Volt benne valami, ami legalábbis óvatosságra intett mindenkit. Nem tudtuk volna megmondani, mi az, de anélkül, hogy összebeszéltünk volna, kivártunk. Tulajdonképpen kedves volt. Elmondta, hogy nagyjából hogyan képzeli el az énekórákat, amivel persze a mi elképzeléseink jóformán összeegyeztethetetlenek voltak.

Énekelni kezdünk. Valószínűleg a vezénylés zavart meg minket, de – hihetetlen, vagy sem – tényleg énekeltünk. Ezt látva kedves mosoly ömlött szét arcán, pár másodperccel később pedig már szinte túlzó, áradó boldogságot sugárzott, melyet – az igazat megvallva – nem belőlünk, hanem az előadott mű nagyszerűségéből merített. Mivel ilyen, a művészetet átélő grimaszokat addig csak a szilveszteri TV műsorban adatott meg látnunk, végre beütött az az ismerős érzés, hogy mégiscsak jól fogjuk érezni magunkat. Ennek megfelelően vihorászni, és hülyülni kezdtünk.

Régi-új szórakozásunk hét másodpercig tartott. A nyolcadik másodpercben K néni egy kosárlabda termet kiszolgálni képes hangtechnikai berendezés erejével, kidagadó nyaki erekkel, és mindezek miatt utolérhetetlen hitelességgel ordította először csak úgy előre, utána pedig közvetlenül a legkevésbé szerencsés arcába, hogy pontosan ez az a fajta viselkedés, amit nem tűr el, amiből borzasztó nagy bajunk lehet. Nem tudom megítélni, hogy mennyi időn keresztül – az egyetlen, mindent betöltő hangforrás ő volt, mi pedig a szó szoros értelmében síri csendben voltunk, mert többségünknek – ideiglenesen – a légzése is leállt. A kiabálás végeztével lüktető üresség maradt a hangorkán helyén, hogy pár másodpercnyi totális csend után egy játékos „A” hang, majd az imént megszakított dallam csendüljön fel, és K néni a pillanat tört része alatt újra felvegye a magas művészettől boldog ábrázatát, és vidám szemeivel intsen nekünk, hogy szárnyaljunk vele mi is – mintha csak félénkek lennénk a közös énekléshez.

Az imént részletezett váltást – ahogy arról néhány alkalom alatt minden kétséget kizáróan meggyőződhettünk – bármikor, bárhányszor, bármilyen irányban tudta produkálni. Akár úgy, hogy a vidám üzemmód közben csak egy valakire ripakodott rá egyetlen mondat erejéig, a következő másodpercben pedig már padtársát dicsérte szemével. Száz szónak is egy a vége: K néni megállított minket, megcselekedte, amiről elődei (jogosan) álmodtak.

B néni mindig nagyon kedves, szívélyes, amikor összefutunk. Mivel arrafelé, ahol ő lakik, leginkább kutyát szoktam sétáltatni, általában arra is van alkalma, hogy hitelesen kinyilvánítsa, mennyire szereti az állatokat. Kedves, egyúttal vagány nő, olyan típus, akivel jól el lehet röhögcsélni a lakógyűlésen a hátsó sorban.

De én egészen más körülmények között ismertem meg: egy-két éven át a rajztanárom volt. Amit a rajzolásról, vagy festésről tudni kellett, nagyon egyszerűen összefoglalta, és jópárszor elismételte, hogy a legelvetemültebb tudás-tagadónak is a fejébe férkőzzön. Egyébként nagyjából annyiról van szó, hogy a rajzlapot három részre kell osztani (alsó, középső és felső), egyetlen négyzetcentimétert sem szabad fehéren hagyni (különösen, ha akvarellen dolgozunk), és az emberábrázolásnál a megfelelő arányok kifejezésre juttatása fölé csak a fej tojásdad alakjának következetes megtartása emelkedhet.

Talán mert az általános iránymutatások további kérdéseket vetettek fel bennünk(?)– durván leegyszerűsítő szóhasználattal élve – rosszak voltunk. A hagyományos fegyelmező eszközökön kívül (ordítás, alacsony osztályzatok adományozása, szöveges üzenetek bejegyzése az ellenőrzőbe) két figyelemre méltó módszert tartogatott a nevelés-módszertani repertoárjában.

Az első metódus alkalmazásakor sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy nem ment el már jóval korábban – mielőtt még gyerekek közelébe kerülhetett volna – rajzfilm rajzolónak, és hozzátette, hogy tulajdonképpen azt sem érti, hogy most miért nem megy el, hiszen bármikor megtehetné, ráadásul lényegesen komolyabb anyagi kondíciókkal, dehát… És itt igazi ok, vagy megoldás soha nem derült ki. Talán arról lehetett szó, hogy elfogadta, hogy az a sorsa, hogy apró, szorgos gyermek-kezek tegyék a sírba.

Erre viszonylag hamar immunissá váltunk, de a második fegyvere – amit csak ritkán mulasztott el bevetni – minden egyes alkalommal megrendített. Mikor már tisztában voltunk vele, hogy karrier szempontból milyen felemás, önfeláldozással átitatott a helyzete, arra kért minket, hogy képzeljük el – szigorúan az eddigiek evidenciában tartása mellett –, hogy milyen érzés lehet neki mindezek után, amikor felszúrják az arcát egy óriási tűvel, és forgatják az arcüregében, és csak szívják, szívják ki a sűrű váladékot. Nem mondta biztosra, hogy ez miattunk van, inkább a huzatos termet jelölte meg okként. Dehát kik miatt van a terem egyáltalán?