Udvariasság

Itt összehasonlíthatatlanul udvariasabbak az emberek, mint nálunk. Egy szokványos értékesítés-vásárlás tranzakció során a köszönetnyilvánítások és jókívánságok legalább hármas csokra hangzik el, de könnyen futhat ötig is a dolog – ha pedig az egyik résztvevő úgy dönt, akkor az életben nem lesz vége.

Ha átadok egy pizzát, az tipikusan úgy néz ki, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másikkal minden rendben van-e. Kölcsönösen azt feleljük, hogy minden OK, vagy akár csodálatos, de legalábbis nincs okunk panaszra. Ezután az ügyfél megköszöni, hogy egyáltalán megjelentem, majd én azt mondom, semmiség az egész, és azért közbeszúrom, hogy viszont 19 font 99 pennybe kerül a rendelése. Amikor a pénzt átadja, egyúttal megköszöni a pizzát, amit még nem kapott meg. Én megköszönöm a pénzt, és odaadom a visszajárót, amit ő megköszön – vagy azt mondja, hogy tartsak meg valamennyit, amit én köszönetnyilvánítással nyugtázok. Ezután már tényleg nincs más hátra, mint átadni a pizzát, azt a megrendelőnek megköszönni, nekem bagatellizálni a tett erőfeszítéseket, és szép napot kívánni egymásnak.

Én eleinte a józan ész és a valódi cselekvések száma alapján szükségesnek ítélt minimális modorossággal intéztem az ilyen ügyeket, de ma már előfordul, hogy szinte magam számára is észrevétlenül sodródom a véget érni nem akaró udvariassági spirálba.

Van az udvariaskodásnak egy olyan területe is, amit viszont kimondottam élvezek. Ha például kienged valaki az alárendelt utcából – és ez itt igen sűrűn megtörténik –, azt én természetesen vészvillogással, vagy kézjellel köszönöm meg. Na de egy itteni ezt nem hagyja ennyiben, hanem ő is jelzi, hogy vette a köszönetnyilvánításomat, és szintén int. Ezen a vidéken egyébként a felfelé tartott hüvelykujjal egymás szemébe nézés és bólintás az egyezményes jel, amit először úgy éltem meg, hogy a babakocsit toló figura meghatódott az előzékenységemtől, mert még soha ilyen kedves nem volt vele senki. De aztán kiderült, hogy így tesz mindenki. Ettől még a kedvenc mozdulatom lett.

Ha valaki egy ilyen autós elengedéses helyzetben nem köszöni meg a megköszönést, azt vagy otrombaságnak vélik, vagy azt gondolják, hogy talán nem látta a jelzést, és újra próbálkoznak. Az egész jelenet akkor is lejátszódik, ha azért kell elengedni valakit, mert annak a sávja szabad, az enyém meg tele van parkoló autókkal. Megállok, ő eljön mellettem, megköszöni, én meg intek, hogy ne hülyéskedj, ez a legkevesebb.

Vannak azonban arra utaló jelek, hogy az egész tökéletesen üres formaság, egyszerű rituálé. Például egy tetszőleges állásinterjú tetszőleges résztvevője az esemény közben és utána könnyen azt gondolhatja, hogy csodálatosan ment minden, el voltak ájulva a stílusától, az elősorolt szakmai tapasztalatától és a humorától, és a többiek meghallgatása csak formaság csupán arra a kis időre, amíg vele nem közlik a jó hírt. Csak aztán a jó hír közlése elmarad, és vagy nem történik semmi, vagy sajnálkozó levelet kap az ember.

Egyes elutasító formalevelek alján olyan beillesztett szöveg van, ami könnyeket csalhat a rutintalan ember szemébe. Olyanokat írnak, hogy most ez ugyan nem sikerült, de látják ám, hogy itt egy igen-igen magasan képzett emberrel, egy tehetséggel állnak szemben, aki annyira potens a munkaerő-piacon, hogy a legokosabb, ha azonnal hívja a levelet küldő fejvadászt, hogy rögtön találjanak egy másik lehetőséget, mert hogy az ember sikerre van ítélve, az biztos. Még hozzáteszik, hogy ha nem hívnánk őket, akkor pár pillanattal később ők maguk fognak jelentkezni. Na ez viszont soha a büdös életben nem történik meg, sőt, ha egy kezdő felhívja őket, lényegesen kevesebb udvariaskodás kíséretében jelzik neki, hogy aktuálisan nincs semmi érdekes, de csak tartsa nyitva a szemét, aztán jelentkezzen megint bátran, ha úgy érzi, talált valami érdekeset.

Hasonló kontrasztot érzek az edzőterem egyik alkalmazottjával kapcsolatban is. A pult mögött olyan kedvesen mosolyog, úgy árad a szeméből a melegség, hogy szinte rá sem lehet ismerni, amikor vendégként jelenik meg a futópadon, és hűvös undorral nem néz azokra, akikkel negyven perce még majdnem összeölelkezett.

Kicsit magamat is megleptem, amikor végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából jól van ez így. Hiába látom, hogy az egész csak szokás kérdése, és az emberek különösebb meggyőződés nélkül, mint rutint űzik az udvariaskodást, akkor is jobb a hangulatom tőle. Még az után az állásinterjú után is, amiről tudom, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már intettek az adminisztrátornak, hogy akkor mehet a levél, ami úgy kezdődik, hogy Dear …, I regret to inform you…

Mindenható

Egy munkafázis végzése közben olyan nehézségbe ütköztem, hogy hirtelen haragomban a Mindenható nemi szervére hivatkoztam. Mongol kollégám a nonverbális jelekből felismerte, hogy jelentőségteljes közlés fültanúja volt, és rákérdezett, hogy mit mondtam.

Amikor hevenyészett fordítást adtam, elkerekedtek a szemei, majd – kissé behúzott nyakkal – csillapíthatatlanul röhögött vagy egy percig. Ráismertem erre a nevetésére. Akkor szokott így vihogni, ha pl. más autójára piszkít egy sirály.

Amikor szóhoz jutott, azt mondta, hogy Isten fentről mindent lát, és ez aligha tetszett neki. Erre föl felhívtam a figyelmét, hogy ebben az esetben nálam nagyobb bajba csak éppen ő keveredhet, aki ilyen csúnyán nevetett ezen az otrombaságon.

Erre úgy nevetett, mint aki pontosan ismeri a paragrafust, ami szerint ő ebben a konkrét esetben nem büntethető. Ismételten hangsúlyozta viszont az én felelősségemet. Egy kicsit később azért felnézett az égre az álmennyezeten keresztül, és pár szóban összegezte, hogy ő inkább rajtam nevet, nem azon, amit mondtam, sőt, attól tulajdonképpen elhatárolja magát.

John

John az egyik angol kollégám. Durvaarcú, és testi sértésért ült. Helyi akcentusa annyira erős, hogy hónapok alatt is alig-alig sikerült javítanom a megértésén. Ha nagyon ismételgeti, amit mond, megkérem, hogy most ezt mondja el olyan lassan, ahogy csak bírja. Ilyenkor végül megértem, de magától soha nem jut eszébe ez a trükk.

Reggeltől délutánig egy kisbusszal fuvaroz mozgássérült gyerekeket. Azt mondja, ez jó érzéssel tölti el. Szabadidejében meg autókat vesz és ad el. Ez engem tölt el rossz érzéssel. Tipikusan az a figura, akitől nem szabad használtautót venni.

Nemrég Amszterdamban járt. Azt mondta, kokain túrára megy, öblösen röhögött, és széles mozdulatokkal, kitágult orrlyukakkal demonstrálta, mit és hogyan fog csinálni. Nem javaslom a kokaint. Elég élénk vagy így is – mondtam neki. A haverjaival és az apjával mentek. Megkérdeztem, hogy hány éves az apja. Hetvenhárom. És neki is ugyanez lesz a program? – kérdeztem egy kicsit meglepődve.

John arca ekkor egészen megváltozott. A szeme a távolba révedt, és olyan szeretettel teli mosoly ömlött szét az arcán, amire korábbi ismereteim alapján képtelennek gondoltam. Á – mondta, és a hangja is lágy, bársonyos lett – apu nem. Nem is mondott többet, csak még mosolygott egy darabig.

Ettől a pillanattól kezdve kedvelem valamennyire. Valamennyire, mert végül is alig értem, a viccei pedig alapvetően nem szórakoztatnak, mert túl egyszerűek. Egy kicsit ő is hasonlóképpen lehet velem, mert úgy érzem, nem igazán értékeli a tréfáimat.

Tegnapelőtt éppen az ablakot kellett pucolnunk, amikor megérkezett a délutáni műszakjára. Amikor nincs futárnak való munka, kapunk helyette mást, csak tétlenek ne legyünk. Azt nem viselik. Inkább dolgozzunk valami értelmetlent, feleslegest vagy kontraproduktívat. Mint például az ablak megpucolása papírkendőkkel és egy spray-vel úgy, hogy délelőtt ugyanez már lejátszódott.

Megérkezett tehát John, fogott egy papírkendőt, és nézni kezdte, hogy melyik rész nincs még kész. Mondtam neki, hogy itt már nincs mit tenni, találnia kell valami mást. Amit ezután a fentiekre utalva mondtam, azt mindenki értette rajta kívül. Azt mondtam, hogy a lényeg, hogy csinálj valamit. Például itt ez a szemetes konténer. Told hátra a raktárba, aztán hozd vissza.

Johnnak felszaladt mindkét szemöldöke, vett egy mély levegőt, és elindult felém. Amikor fölém magasodott, azt kérdezte, hogy nem gondolom-e, hogy ő túl nagydarab nekem. Szerencsére a végén kicsit elmosolyodott, így én is, de azért ütőtávon kívülre léptem. John meg fogta a konténert, és elindult vele hátrafelé. Hogy hozzon helyette egy üreset.

Érvelési stratégiák

Itt sok alkalmam nyílik arról gondolkodni, hogy hogyan befolyásolják az emberek gondolkodását és cselekedeteit. Régóta van egy olyan érzésem, hogy itt már lemondtak arról, hogy az ember (mint olyan) gondolkodó, és ezáltal észérvekkel befolyásolható lény lenne. Kezdem a végén.

A napokban egy olyan utcában jártam, ami mellett sokszor elmentem már, de be még nem hajtottam. Dolgomat végezve szépen megfordultam, hogy arrafelé menjek vissza, amerről jöttem. Közben, egy parkoló autók miatti útszűkület előtt egy taxis villogott szemből, hogy elenged. A kereszteződéshez érve egy rendőrautó állta el az utat, a benne ülők meg kézzel-lábbal jelezték, hogy kommunikálni szeretnének velem.

Kicsit közelebb hajtottam az utca végéhez, és alászedtem a kormányt, hogy lássuk egymást. Letekertem az ablakot. Két rendőrnő ült a kocsiban. Az egyikük azt kérdezte, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy egy egyirányú utcában igyekszem a tilos irány felé. Mondtam, hogy nem, nem voltam tisztában a dologgal egészen mostanáig. Megköszöntem a tippet, és megfordultam.

A rendőrök jöttek utánam, úgyhogy félreálltam, ők meg mellém. Kérdezték, hogy itt lakom-e a környéken. Nem, a folyó másik oldalán. Akkor mit csinálok itt? Dolgozom, pizzát hordok. Van biztosításom erre a kocsira? Persze. Kié a kocsi? Az enyém.Micsoda? Nem céges? Á, dehogy. Szóval maga hivatásos sofőr? Erre a beugratós kérdésre csak felhúztam a vállaimat, és mindezt egy kelletlen, de nem szemtelen fintorral toldottam meg, hogy „most erre ugyan mit mondhatnék, hogy ne jöjjek ki belőle hülyén?”.

A kis beszélgetésünk azzal zárult, hogy azt tanácsolták, hogy borzasztóan figyeljek oda az ilyesmire, mert… És már vártam, hogy a rám nem számító jóhiszemű autósokkal való találkozásom bánattal teli lehet, meg hasonlók, de az érvelés nem így folytatódott. Hanem úgy, hogy azért figyeljek, mert ha nem pont velük találkozom, akkor ebből bizony pontok ajándékozása, meg pénzbírság lehet. Tehát meg sem próbáltak azzal érvelni, hogy amit csináltam, az veszélyes: szerintük elég, ha annyit tudok, hogy bünti lesz, ha nem szedem össze magam.

Ekkor jutott eszembe, amit már korábban is meg akartam írni. Ebben az országban kiemelt probléma az ivászat, illetve az általa okozott károk. Az egyik részterület természetesen az ittas vezetés. Rádiókampányokban hívják fel az emberek figyelmét, hogy részegen vezetni nem jó ötlet. Általában egy fiatal férfi kissé megtört hangját halljuk, ahogy meséli, hogy csak bedobott két sört, és biztos volt benne, hogy minden rendben lesz, hiszen csak két saroknyira megy, de hát a dolgok nem mentek rendben egyáltalán.

Nálunk egy ilyen kampány-rádiójáték úgy folytatódhatna, hogy a bűnös a megnövekedett reakcióidő miatt a kisnyugdíjas és kisóvodás szövetségek egyesülő üléséről hazafelé tartók egy nagyobbacska csoportjába hajtott a zebrán, de már megbánta, vagy hogy ha részegen nem vállalja túl magát egy beláthatatlan kanyarban, a barátnőjének még mindig két lába lenne, és ő maga sem ülne tolókocsiban.

Na itt nem bonyolítják a dolgokat a követhetetlenségig. A mesélő – verziótól függően – úgy folytatja a történetét, hogy ekkor azonban megállítottak a rendőrök, és megszondáztattak. Kiderült, hogy ittam, úgyhogy bevittek, és csak másnap reggel engedtek ki. Iszonyúan bánom, amit csináltam, mert, a.) még anyámék címén vagyok bejelentve, és így őket is értesítették, b.) a munkahelyemen megtudták, és elvesztettem az állásomat, c.) elvették a jogsimat, d.) a barátnőm elhagyott, mert végképp felelőtlennek bizonyultam.

Egyfelől valószínűnek tartom, hogy ezt a megelőzési módszert (aminek a hatékonytalanságáról egyébként meg vagyok győződve), kutatások előzték meg, miszerint csak a büntetéstől való félelemnek van visszatartó ereje, másfelől végtelenül kiábrándító, hogy egy komplett országot kezelnek középsúlyos értelmi fogyatékosként, akikre kár érveket pazarolni, inkább arra kell őket célratörően megtanítani, hogy mely cselekedetekért dicsérik meg őket, és melyekért verik el a kezüket.

A kedélyállapot javításának módszereiről

Az egyik helyre tartva, ahova nem túl sűrűn járok, elvétettem egy lejárót, ezért mennem kellett egy kört, hogy újra helyzetbe hozzam magam. Kis késéssel megérkeztem a helyszínre, és beütöttem a számot a kaputelefonba. Ez is olyan hely, ahol akkor működik a berregő, ha az apartman tulajdonosának van vezetékes telefonja. Ennek volt.

Ahogy felvette a telefont, többször meg kellett erősítenem, hogy a főkapunál vagyok (ezért is tudunk most beszélni). Abban maradtunk, hogy beenged, és hosszasan magyarázott arról, hogy majd hogy menjek körbe az épület mentén, és hogy üssem be újra az ő számát.

Bementem, és hamarosan rájöttem, hogy minden, amit mondott, egytől egyig hasznavehetetlen baromság volt. Nem volt ott már több kapucsengő, amit nyomogathattam volna, volt viszont északi, déli, keleti és nyugati szárny. Persze nem az égtájak szerint elrendezve, hanem csak szépen „sorban”, hogy észak, nyugat, kelet, dél. Ha azt elárulja, hogy ezek közül melyikben bújik meg, sokat segített volna.

Rövid bolyongás után a telefonomhoz nyúltam. A figura természetesen fent hagyta a sajátját, miközben elindult lefelé. Éppen visszafelé baktattam, amikor megláttam, hogy a főkapuhoz legközelebbi „szárnyból” lép ki, és engem kémlel. Amikor (elég sokára) rájött, hogy azért látszom pizzafutárnak, mert az is vagyok, nagyon lassan elindult felém.

Ahogy egymás mellé értünk, bohókás mosollyal, és megingathatatlan nyugalommal mondta, hogy bonyolult egy hely, nem? Udvariasan bólintottam, és nem hoztam a tudomására, hogy én – teljes bizonyossággal – őt tartom idiótának. Az már messzebbről is látszott, hogy az évek alatt jókora túlsúlyt szedett fel, de az csak közelről, hogy annak minden dekáját valószínűleg eleve is vidám kedélye további javítására fordította.

Ahogy nyitottam a táskát, csillogott a szeme, összedörzsölte puha tenyereit, és szinte kéjes mosollyal mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit lát, ez az egész pont olyan, amilyennek az orvosa rendelte. Majd többszörös köszönetnyilvánítás után még négy font borravalót is a kezembe csúsztatott. Hogy haragudjak így rá?

Angol nyelvlecke kezdő pizzafutároknak

A kapucsengők általában nem működnek. Be van ragadva a gombjuk, nem jut el a delej a lakásig, csak akkor működne, ha a lakásban lenne vezetékes telefon, vagy van valami egyéb trükk (kettős keresztet vagy csillagot kell nyomni a második számjegy után, stb).

Az egyik ilyen helyre kifejezetten élesen emlékszem, mert mindig a portásnak kell kopognom, aki aztán méla undorral, a verbális és a nonvebális kommunikációt is elhanyagolva nyitja ki nekem az ajtót.

Mostanra már meguntam a dolgot, és miután átadtam a pizzát új tulajdonosának, a következő célratörő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– How does this buzzer work? / Hogy működik ez a kapucsengő?

– It doesn’t. / Sehogy.

Rendőr

Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.

Éjszakai közlekedők

Tegnap éjjel az egyik osztott, többsávos úton egy róka a járdán várta meg, amíg az előttem haladó kocsi elmegy mellette, majd a városi közlekedésben jártasak ütemérzékével határozottan, de nem sietősen átment előttem. A szájában egy jókora patkányt tartott.

Tudsz úszni?

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

Apropó 30%

A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.


A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.