Már régen kinéztem magamnak egy bizonyos fajta papucsot. Azt a fajtát, aminek az őse rendes bebújós volt, de annyit jártak vele mecsetbe, hogy letaposták a sarkát. Ha valaki imádkozni megy az erre legalkalmasabb helyre, ahol a lábbelit mindenképpen le kell vennie, akkor hülye lenne mást felvenni, mint papucsot. Persze vannak ilyenek: ők hosszasan kötik a cipőfűzőjüket.

Az idők során úgy alakították ezeket a papucsokat, hogy igazi bebújósként már meg sem állták volna a helyüket, hanem arra optimalizálták őket, hogy a sarok alatt legyen egy kényelmes, puha betét.

Találtam is ilyen példányokat, de sajnos annyira durván eldolgozottak voltak, hogy a nyomába sem értek annak az iráni példánynak, ami az én vágyakozásomat évekkel ezelőtt felkorbácsolta. Durva szélek és gyűrődések nyomták a talpamat.

Így aztán tovább kellett lépnem a papucs törzsfejlődésének egy újabb állomására, ahol a legyűrt sarkat már csak jelzik. Ez is kényelmes persze, de mivel tudom, hogy lehetne igazi letaposott sarka is, nem vagyok maradéktalanul elégedett. Azért jól néz ki, és melegebb egy szokványos, nyitott papucsnál. A színe pedig tökéletes. Volt még citromsárgában is.

Talán kevésbé kontrasztosan, de nekünk, magyaroknak is ismerős jelenség, hogy a Todra szorosban lévő szállodánk tulajdonosa, akit osztatlan tisztelet övezett a helyiek körében, párhuzamosan Franciaországban volt pincér egy pizzériában. Az ott megkeresett pénz egy kisebb részéből megélt, amit meg félrerakott belőle, abból vett egy hotelnek való épületet, berendezte, személyzetet vett fel bele, és csodálatosan él belőle.

Egyfelől kellemes, természeténél fogva kedves és közvetlen ember volt, akivel jól el lehetett beszélgetni, másfelől viszont az első generációs tőkefelhalmozók küldetéstudatos, eltökélten célorinetált törekvése sugárzott opálosan a szeméből. És előbb-utóbb a szavaiból is.

Egyik este Chefchaouenbenben lődörögtünk éppen, amikor egy hamamba (fürdőbe) igyekvő srác szóba elegyedett velünk, és néhány kedves szó után konkrétan elárulta, hogy a családjának pár sarokra van egy aranyos kis boltja tele szőnyegekkel. Nem volt kedvünk bemenni sem, nem hogy vásárolni, de gyengék voltunk, és hagytuk magunkat odakísérni. Persze megállapodtunk, hogy épp csak benézünk, semmi gond, ha nem vásárolunk.

Tényleg jó kis bolt volt, a tulajdonos pedig egy kedves, intelligens berber úr. Elbeszélgettünk vele arról, hogy a város honnan kapta a nevét (a két szarvnak látszó hegyről, amik a város felett trónolnak), hogy miért cukrozzák meg annyira a teát (hogy legyen energiájuk futkározni a hegyen). Aztán persze szóba került, hogy mi mindent árulnak. Abban maradtunk, hogy nekünk egyáltalán semmi nem kell, illetve hogy ők tisztában vannak azzal, hogy szegény országból jövünk, nem mint az angolok például.

Mivel tényleg nem volt kedvem semmit venni, nyugodt voltam. Ennél jobb alap ugyanis el sem képzelhető az alkuhoz. Elkezdett szőnyegeket mutogatni. Rögtön az első megtetszett. Kérdés nélkül mondta, hogy – ha jól emlékszem – 380DH-ba kerül. Persze csak nekünk: egy angolnak ezret mondana – tette hozzá. Mondtam, hogy ez nagyvonalú ajánlat, és tényleg szép a szőnyeg, a gond nem is ezzel van, hanem hogy nekem gyakorlatilag nincs is pénzem. Azt majd megbeszéljük – mondta – és rakosgatta ki a szőnyegeket. Eleve a vékonyabb, olcsóbb típusokat engedtem csak, ne fáradjon a nagy perzsa szerűekkel.

Miután kipakolt egy vagy negyven centi magas stócot, azt mondta, hogy most egyesével felemeli, én pedig mondjam, hogy “soha” vagy hogy “talán”. Ezeket a szavakat persze elárulta berberül, én pedig a rövidtávú memóriámból (ami most ebben a tekintetben nem áll a rendelkezésemre) tört berberséggel ismételgettem, hogy soha, soha, soha… Kb. nyolc után kissé bosszúsan megkérdezte, hogy mindegyikre ezt fogom-e mondani. Természetesen nem – válaszoltam, majd mentünk tovább: soha, soha… A legalsó kettőnél, a férfi érezhető megkönnyebbülésére, azt mondtam, hogy talán. Közben az is kiderült, hogy egy-egy ilyen szőnyeg férfiak és nők együttes, sok-sok napi munkája; ráadásul úgy, hogy a nők csak nappal tudnak dolgozni, mert a minták készítése súlyos teher a szemnek. A férfiak éjjel is szőnek. Az ily fáradságosan elkészült árut aztán viszontagságos körülmények között hozzák le a hegyről (tehát nem a szomszéd utcában lévő szövőszékről). A felhalmozott árukészlet – ha a fenti metódus helytálló – nagyjából harminc férfi és huszonegy nő teljes nettó életének minden pillanatát maradéktalanul kitöltötte.

Itt volt az ideje az árról beszélni. Kényelmesen ültünk csodaszép szőnyegek között, nem siettünk sehova, egy-egy tea gőzölgött a kezünkben, én pedig tudtam, hogy ha szőnyeg nélkül kell hazamennem, egy kicsit sem fog érdekelni. Ezzel a boldog nyugalommal ismételtem meg, hogy én igazán nem is mondanék árat, mert nincs is annyim, mint amit még én is elismernék, hogy megér (ez a trükk Fodié amúgy). De persze csak kicsikart egy számot belőlem. Ezt én úgy kalkuláltam ki, hogy azt vettem, mennyi lehet az, amit már a hülyének is megér (150DH), majd az így kapott összegből lecsíptem a harmadát (=100DH). A kalkulációban segítségemre volt, hogy a többiek komoly alkuk során már vettek ágyterítőket 200 felett, illetve 180 környékén. Ebben több anyag van, akkor ennyit megérhet.

Amikor meghallotta az ajánlatomat, nagyon elkeseredett. Azzal vádolt, hogy viccelek, vagy hovatovább gúnyt űzök belőle. Biztosítottam róla, hogy nem így van, erről beszéltem az előbb: nem nagyon van pénzem. Ő még mindig 200 körüli összegről beszélt, amire csak sajnálkozva széttártam a karom. Hogy ne eresszem hosszú lére: végül a 130 érintésével, és Fodi újabb ötletével, hogy ő még kölcsön tudja adni az utolsó ötvenesét, amit így hozzácsapunk az én utolsó százasomhoz, végül 150-ben állapodtunk meg. Szerencsére volt nálam – a többitől külön – egy kopottas százas bankó. Fodi beleadott egy ötvenest, és nyélbeütöttük az üzletet.

Amikor azt kérdezte, hogy elégedett vagyok-e, őszintén válaszoltam igennel. Ő is elégedettnek tűnt egyébként, ami kicsit azért nyugtalanító, de amikor azt kérte, hogy akkor legalább népszerűsítsem a hazámban az üzletét, megnyugodtam kissé. Meg hát akárhogy nézem, nekem ez a faliszőnyeg megért 3000 Ft-ot.

A marokkóiak elég sok európaival találkoztak már ahhoz, hogy ne feltétlenül kedveljék őket, és részben ezért(?) ne keveredjenek velük amolyan meghatóan kézenfekvő emberi kapcsolatba. Mégis innen származik az egyik legkellemesebb kultúra-közi élményem.

A Todra szorosban éppen az aznapra tervezett legmagasabb pontra értünk, amikor összetalálkoztunk egy helyi pásztorral, a fiával, a kutyájukkal és a távolban az általuk őrzött juhnyájjal. Kölcsönösen, nonverbálisan kifejeztük egymás iránti szimpátiánkat, a pásztor pedig maguk mellé invitált minket. Letelepedtünk hát melléjük, és – elsősorban a kissrácnak – felajánlottunk egy-két zacskó kekszet. Örömmel elfogadták, és – ettől függetlenül is – teával kínáltak minket.

Ez úgy készül, hogy egy kis teafőzőbe annyi vizet tesznek, ami mondjuk két egydecis pohárra elég, alátesznek és meggyújtanak se több, se kevesebb száraz kórófélét, mint ami ennek a felforralásához kell, majd a kész főzetet – a teafüvön kívül – karnyújtásnyi távolságban lévő, fűszeres illatú, kissé kesernyés aromájú növénnyel bolondítják meg, és derekasan megcukrozzák. A poharat körbeadják; mindenkinek csak egy óvatos korty jut, de ez semmit nem ront a hangulaton. Legalábbis esetünkben így alakult a ceremónia. Az viszont az egész országra jellemző, hogy a teát meglehetős magasságból csorgatják a pohárba, majd visszaöntik, és ezt megismétlik párszor. Kevergetés helyett így oldják fel a cukrot.

A helyzet érdekessége az volt, hogy ezek az emberek semmi olyan nyelvet nem beszéltek, amit mi, és persze fordítva. Végülis az egyetlen szó, ami párszor elhangzott a pásztor részéről, valahogy úgy hangzott, hogy “Ítgyie”. A helyzetek alapján, amelyekben felmerült, ez olyasmit jelenthet, hogy: Bodri, vagy kutya, vagy gyere ide, vagy menj innen, vagy na mi van, vagy minden rendben.

Beszélgetni tehát egyáltalán nem tudtunk, de mégis tökéletesen elégedett volt mindenki. A kellemes érzés, ahogy ültünk a napsütésben a hegy tetején, kedves emberek társaságában, olyan magától értetődő volt, hogy kár is lett volna szavakkal kísérletezni: nem megmagyarázni kellett, hanem megélni.

Elbúcsúztunk, és – egy kör leírásának szándékával – elindultunk hazafelé. Közben egyszer elhalványodott az ösvény, de a közelben egy sátrat vettünk észre, így elhatároztuk, hogy a biztonság kedvéért megkérdezzük a lakóit, hogy merre jutunk vissza. Már messziről integettek nekünk, hogy menjünk oda. Még mindig nem volt világos számunkra, hogy nem akarnak mást tőlünk, mint megkínálni minket teával.

Leültünk náluk is, az asszony a férjével azonos módszerrel és rutinnal teát készített, de ezúttal, fényűző módon, mindenkinek saját pohara volt, és ittunk vagy három kört. A család egy anyából és három gyerekből állt. A legidősebb egy lány volt, és tizenéves lehetett, a középső egy három körüli fiú, a legkisebb pedig még talán járni sem tudó lurkó. Ez utóbbit Fodi megajándékozta egy, az útra hozott bádog kulacsért cserélt medállal (a többiek nyakában már volt hasonló, sőt a kedvezményezettében is), amit nagy örömmel fogadtak el. Szerintünk a korábbi és e vendéglátóink egy család lehettek.

Végül megmutatták az utat hazafelé. Ezekben a pillanatokban, a gyönyörű tájat szemlélve, és az iménti találkozások hatása alatt, azt éreztem, hogy mégiscsak ez az eddigi legjobb utazásom. Egyébként minden utazásnál vannak ilyen, az aktuális túrára vonatkozó érzések. Ez a pláne az egészben. Meg másik hat-nyolc dolog persze, de most nem azokról van szó.

Marokkóban hétköznapi látvány, hogy a kősivatagban kisebb-nagyobb területek nagyjából méteres, de mindenképpen könnyen átmászható magasságú kő- vagy téglafallal vannak körülvéve. A falakon belül sokszor nincs semmi. Ez egyébként nem különbözik attól, ami a falakon kívül van.

Ez alapján annyi mindenképpen gyanítható, hogy a magántulajdon nem marginális kategória az országban. Kellemes meglepetés volt – nemcsak Marokkó vonatkozásában, hanem tulajdonképpen a világgal kapcsolatban is –, hogy buszutaink során egy idő után úgy megbíztunk a helyiekben, hogy a pihenők alkalmával (amikor messze eltávolodtunk a busztól, árusok, le- és felszállók jöttek-mentek) az ülésen hagyott táskával (benne fényképezőgéppel, telefonnal, ruhákkal) jeleztük, hogy a hely foglalt. Egész ott tartózkodásunk alatt egyszer sem fordult elő, hogy bárkit azon kaptunk volna, hogy akár csak vágyik a tulajdonunkra, nemhogy még tett is volna bármit, aminek a folytatása lopás lehetett volna.

Nálunk szokványos eljárás, hogy egy övezetben már évek óta állnak a sok-tízmilliós házak, de a környező utcákat csak itinerrel és mélységmérővel lehet bejárni, olyan állapotban van az utcák helye. Marokkóban mintha pont fordítva lenne. Rengeteg helyen láttunk olyan építkezési területeket, hogy járdaszegélyekkel jelölik ki a telkek határait, majd az egészet behálózzák az utcákkal. A tulajdonképpeni építkezés csak ezután következik.

Az más kérdés, hogy a házak akármilyen készültségi fokban lehetnek lakottak és lakatlanok, illetve attól függetlenül, hogy élnek-e bennük, bármelyik pillanatban leállhat, vagy tovább haladhat az építkezés.

Egy kis sivatagi túra részeként utaztunk dromedárokon. Ez a helyváltoztatásnak rövid távon kellemetlen, hosszú távon rendkívül kellemetlen módja. Mivel járás közben az azonos oldalon lévő, letéve kiterebélyesedő lábaikat emelik nagyjából egyszerre, sajátos, felülnézetből “U” alakú mozgást, míg oldalnézetből fel-le biccentéseket végeznek. Ennek folyományaként oldalra és előre is le akar esni az ember: folyamatosan kapaszkodni kell. Lejtőn lefelé kifejezetten erősen.

Mivel a dromedárok eredeti tervei között nyilván nem szerepelt, hogy embereket fognak a hátukon utaztatni, a fent vázolt körülmények ellenére megalapozottan állíthatjuk, hogy mégis aranyos állatokról van szó. Szőrük ugyanis tömött, ha nem is selymes, de mindenképpen kellemes tapintású – még az oldalukon is, nemhogy a fejtetőn, vagy a fülek tövénél. A karavánt alkotó példányok jó része hagyta is magát megsimogatni.

Amikor nem fájt a valagam és/vagy nem zsibbadt a lábam, elismeréssel adóztam a hatékonyságuk előtt. A domborzati viszonyokra alapvetően fittyet hányva, de azért a lejtők kínálta lendületet mindig kihasználva bandukoltak egymástól azonos távolságra, azonos sebességgel. Az első percben is érezni lehetett, hogy ezt – emberi léptékkel mérve – akármilyen hosszú időn keresztül tudják produkálni.

Nemtörődömségük odáig terjedt, hogy a legcsúnyább emelkedőn felfelé is zavartalanul ürítettek. És ugyanígy tettek gyakorlatilag bármilyen helyzetben. Tökmindegy volt nekik, hogy éppen mennek, állnak, vagy fekszenek. Azaz a menetelés annyira kézenfekvő, hétköznapi tevékenység volt a számukra, hogy az anyagcserével kapcsolatos ügyek intézése nem hogy valami speciális testhelyzet felvételével, de (direkt figyeltem) az arckifejezés legparányibb változásával sem járt.

Csodálatos ajándék az élet annak a rendőrnek, aki II. Hasszán, marokkói király parádés autóját egy más közlekedőktől mentes helyzetben irányítva, hőssé tud válni.