Ez AC/DC

Az elején írom le, hogy ne menjen el feleslegesen idő: Aki teheti, szerezze be a jegyét a legközelebbi AC/DC koncertre, és induljon el akár gyalog.

A valóságnak megfelelő dolgok mellett egy csomó hülyeséget is írnak mindenfelé az AC/DC-ről, arról hogy mi és hogyan történt Brian Johnsonnal, de most ezekre nem szeretnék kitérni, hanem csak pár körülményt említenék meg, mielőtt rátérek a lényegre.

Sokan temetik az AC/DC-t Brian Johnson (remélhetőleg, de sajnos nem igazán valószínűen ideiglenes) kilépésével. Azt mondják, hogy így ez már nem ugyanaz (lesz). És tényleg nem, de hogy ez mit jelent, az más kérdés. Mondják még azt is, hogy Malcolm Young nélkül sem az igazi, meg főleg azt a valódi tartalom nélküli szólamot sütik el sokan, hogy már csak egy eredeti tag van, és akkor ebből végképp az következik, hogy ez már nem is AC/DC.

Angus Young az eredeti tag, Stevie együtt volt gyerek az unokatestvéreivel, ’88-ban helyettesítette Malcolmot a Blow Up Your Video turnén, és a legújabb lemezen is ő pengeti a ritmusgitárt. Aki arra a lemezre (Rock Or Bust) odafigyelt, az hallhatta, hogy Stevie kicsit piszkosabban játszik, de amúgy igen-igen korrekt munkát végez, a groove-on teljes egészében rajta van. Chris Slade dobolt náluk a Razors Edge albumon, és az azt követő turnén, Cliff Williams basszista meg úgy nem eredeti tag, hogy ’78 óta van velük megszakítás nélkül.

Ehhez jön, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy ha le kell valakit cserélni az AC/DC-ben, akkor addig keresnek, amíg olyat nem találnak, aki meg tudja csinálni, amit kell. Nekem is meglepő, de Axl Rose is ilyen.

Tudom, hogy az ismert világegyetem legnagyobb parasztbalerinájaként vált ismertté, és a hangja is furcsa Bon Scott és/vagy Brian Johnson helyett, de a tegnapi koncert alapján mégis azt kell mondanom, le a kalappal. Jó ötlet, hogy nem az előző énekesek klónját keresték, Brian sem volt Bon klón. Ahogy az eddigi koncertekről készült videókat néztem Axl Rose-zal, először nem örültem, aztán a javulás jeleit véltem felfedezni, és ezen a tegnapi koncerten már kurva jó volt.

Kialakult a saját viszonya a dalokhoz, nem csak eldarálta őket, hanem átégette magán. A Bon Scott dalok jobban feküdtek neki, de a Brian Johnson számoknál is abszolút jól teljesített, némelyikben szinte tökéletesen. De a legjobb kezdő meglepetés az volt, hogy felkelt, és járt.

Aki ezt az öt embert tegnap hallotta, és húzza a száját, hogy hát ez így nem az igazi, az jó eséllyel sznob, vagy valami egyéb mentális zavarral küzd. Olyan feszes, beleállós rock’n’rollt csaptak két órán át, hogy nem lehetett nem elemelkedni a földtől. Axl csak néha ült vissza a trónjára, a ritmus szekció halálpontosan és tiszta erőből adta Angus alá, a hatodik perctől ömlött róluk a víz, az arcukról sütött a teljes erőbedobás szinte fájdalma, és a dolog meghálálta magát.

Angus felakadt szemekkel, a halhatatlanság éteri állapotában gitározott, és duck walkingolt, meg rohant, meg pörögött a hátán, meg mindent, ami egy tisztességes extázissal jár. Mindezt úgy, hogy hatvanegy éves, és láncdohányos. Kevéssé ismert tény, hogy minden duck walkja alatt megbolondul egy tüdőgyógyász valahol a világon, amikor megpróbálja fejben összerakni, hogy ez a biológia törvényei hatálya alatt hogy létezhet.

Szóval visszatérve az elejére: ez tényszerűen AC/DC. Ugyanaz a transzcendencia. Ezt onnan lehet tudni, hogy lehet hallani. Lehet spekulálni, szolgálati éveket számolni, rokoni fokozatokat rangsorolni, de ezek öten úgy zenéltek együtt, hogy azt azonnal lehetett volna bakelitre karcolni, és mehetett volna a boltokba.

Ha ott voltál, és egyetértesz az itt olvasottakkal, itt tudsz lájkolni a facebookon. Minden egyéb esetben meg itt.

Bayern 3 Band, mint cseppben a tenger

Elég sok illúzió él a magyarok fejében Nyugat-Európáról. Nekem – Angliában élve – sikerült ezek számát radikálisan csökkentenem – elismerve, hogy számos dolog egyszerűen tényleg jobb és/vagy jobban működik, mint nálunk.

Lehet, hogy a németeket bálványozó angolok beszélték tele a fejemet, és ezért lepődtem meg egy jelenségen Németországban, amit Magyarországon teljesen természetesnek vennék, miközben súlyosan felháborítana – de hát Magyarországon ez a kettő kéz a kézben jár…

Voltam egy koncerten Münchenben, ami jól meg volt szervezve, satöbbi, tehát semmi németekkel kapcsolatos illúzió nem dőlt volna romba, hacsak nem lett volna az első előzenekar.

Az ilyeneknek iszonyú nehéz dolguk van (velem feltétlenül), mert az emberek a fő attrakciót várják, ezért nem kimondottan befogadó állapotban hallgatják az adott együttest. Ehhez képest zeneileg meglepően jók voltak, illetve ez végül is nem kellene, hogy meglepetés legyen. A hangszeresek értettek a hangszerükhöz, jól és élvezettel játszottak covereket, az énekes pedig kimondottan profi volt, tudott erőt beleadni mélyen és magasan egyaránt.

Volt viszont egy kakukktojás. Először az tűnt fel, hogy van egy figura, aki félig a háttérben lég-basszusgitározik, meg macsónak szánt módon beleáll a riffekbe, és ennyi. Épp kérdeztem a többieket, hogy ez meg ki a f, amikor sajnos kiderült, hogy egyfajta énekes. Az a fajta, akinek a hangja a dó-ré-mi skálát öleli fel, de a két szélén már a középen gyenge hangereje is lekonyul. Ez az ember minden második-harmadik számnál lehetőséget kapott, hogy ő énekeljen olyan számokat, ahol legalább egyszer volt egy olyan rész, amit normál körülmények között a táncdalénekes rendesen rekedten megnyom és/vagy egy oktávval magasabban énekel, hogy az ember lúdbőrözni kezd, de itt csak az ehhez tartozó arckifejezés manifesztálódott, maga a hang nem.

A figurának ezek után a tényszerűen kudarcos részek után mintha kombinált tesztoszteron és endorfin tolulása lett volna, olyan elégedettség ömlött az arcáról és a mozdulataiból. Egészen szürreális volt. Az első „hangos” megnyilvánulása után pár körrel be is mutatták, és ugyan nem figyeltem, de valami olyasmi esett le, hogy a fickó a bajor rádiónál valami vezető.

Azaz kellően sikerorientált, céltudatos, arcátlan és önkritika híján való ahhoz, hogy simán bekerüljön egy csapatba, ahol mindenki más konkrétan zenész. Azóta megnéztem az együttes facebook oldalát, és kiderült, hogy a többiek is javarészt mind vezetők a Bayern 3 rádiónál, aminek nem örülök, de végül is tényleg tudtak zenélni, úgyhogy mondjuk, hogy bocsánatos bűn, hogy kicsit halmozni kezdik a nekik „járó” előnyöket, de az, hogy egy globális szintű, agyeldobós, zenetörténelmi állócsillag koncertje elé fértek be, így is súlyosan otromba aránytévesztés, és biztos vagyok benne, hogy a háttérben egyedül az üzleti érdekérvényesítő képesség állt, nem a zenei kompetencia.

A második előzenekarral (Vintage Trouble) semmi ilyen gond nem volt, nekik egyszerűen szar volt a zenéjük, nevetségesen modoros a ruhájuk, az énekes meg az a kaliberű ripacs volt, akit – ha korrektek akarunk lenni – már bezárva kéne tartani. Mondjuk a gitáros is.

Adok én neked csokis fánkot

Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet.

A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.

Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.

Ezek a boldog, szép napok

Én szeretem az abszurdot, úgyhogy Gary Barlow Let me go című száma rögtön belopta magát a szívembe. Hát még amikor megláttam a videoklipjét.

A dal egy szakításról szól. Pontosabban arról, hogy a táncdalénekes minden örömet meglelt az adott lánnyal, ami elképzelhető, úgyhogy menne is tovább, ha nem gond. Ezt ő úgy fogalmazza meg a dalszövegben, hogy biztos, hogy majd megadja más, amit én nem tudtam, meg hogy te attól leszel igazán boldog, ha én szabadon szárnyalok.

A klip rendezője úgy döntött, hogy Gary Barlow érzelmei felől közelíti meg a dolgot, és nem a dalszövegből, vagy ne adj’ isten a nő nézőpontjából indul ki. A klipben Barlow annyira fel van dobva, hogy az USA-ba utazik, majd vásárol magának egy pianínót, áttolja pár úton, meg kereszteződésen, és üzembe helyezi egy utca kellős közepén.

Itt aztán a helyi lakosság bekapcsolódásával olyan népünnepélyt rendeznek Barlow megszabadulása alkalmából, hogy én ilyet csak a fúziós erőmű éles indítása, és/vagy az emberiség energiaproblémájának végleges megoldása esetén találnék arányosnak. Gyerekek rohannak oda, más zenészek kerülnek elő hangszereikkel, és árad, és árad a boldogság, a muzsika és a tánc.

Művészi szempontból, és a világmindenség egyensúlyának megőrzése miatt életbevágónak tartom, hogy szülessen egy olyan videoklip-verzió, ahol a szövegből indulnak ki, és a rendező savas esőt, komor színeket és a sírásba belefásult, reményvesztett embereket ábrázol – miközben a vidám hangulatú dal természetesen csorbítatlanul kígyózik elő a hangszórókból.

What Does the Fox Say

Egy anyuka ült be a kislányával a hátsó ülésre. Telefonját teste részeként kezelte; nem engedte el, lehetőleg a szemét sem vette le róla. Hozzám is úgy beszélt, hogy közben a képernyőt matatta.

Mivel nálam nem szól a rádió, hamar zenéket kezdett keresni, majd hirtelen felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy szeretem-e a What does the fox sayt. Mondom, sose hallottam még, de feltűnt már, hogy mindenki ezt emlegeti.

Semmi gond, mondta a nő, és már rá is keresett. Miközben a kislánya közelebb húzódott a képernyőhöz (úgy láttam, anya és gyermeke közvetlenül nem kommunikálnak), felvezette, hogy ő rengetegszer hallotta már. Olyan fülbemászó. Hát jó, gondoltam, essünk túl rajta, de erős félelmet éreztem, hogy szar lesz. Tudom, előítéletes voltam.

Felcsendült hát a dal, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden megvolt benne, ami egy hang- és/vagy dallamsort a szó rossz értelmében olcsóvá, ripacskodóvá és üressé tesz. Fárasztó volt, nem vicces, nem jó – semmilyen szempontból.

Azon kezdtem emészteni magam, hogy miért kell, hogy idiótából legyen ennyivel több, mint értelmes emberből. Hogy lehet az, hogy miután ötször végigpörögtem minden kereskedelmi rádióadón úgy, hogy semmi értéket hordozót nem hallottam, a hatodik pörgetésnél egy betelefonáló hangjába botlok, aki éppen egy orgazmus-lottófőnyeremény kombót él át, és a boldogságtól ordítva köszöni meg a műsorvezetőknek, hogy órákon át a kedvenceit játszották.

Pár héttel később megtudtam, hogy a What does the fox say éppen nekik készült – csak nem pont úgy, ahogy ők szerették volna. Az derült ki ugyanis, hogy a szám egy kísérlet. A kísérlet során akarattal hoztak létre egy objektíve vállalhatatlan, felszínes, sablonos, idióta dalt, amit aztán szervezetten ajnározni, vírusmarketingelni kezdtek.

Az eredmény több, mint háromszáznegyven-millió megtekintés a youtube-on, globális hisztéria, agyonmosott agyak milliói a szárítón. Tehát még egyszer, kicsit másképp: a kísérlet arról szólt, hogy az emberek megesznek-e kétszázötven deka szart műanyag tányérról, ha azt mondják nekik, hogy az pénzistennek tetsző, azaz trendi. És meg.

Justin Bieber

A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.

A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.

A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.

Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.

Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.

Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.

Sven Väth – The Sands

Ma reggel Sven Väth egy élő előadását hallgattam munkába menet. Már éppen kezdett megjelenni lelki szemeim előtt egy, az univerzum végtelene felé törő űrrakéta, ahogy sorba dobálja le magáról a feleslegessé váló fokozatokat, amikor hirtelen világossá vált, hogy ez nem erről szól.

Egy késő huszonéves srác koncentrációt és adrenalin tolulást kifejező képe jelent meg előttem. Hosszú, egyenes aszfaltcsíkon hajszolta mélykék, háromszáznégy lóerős autóját, a fokozatokat nem vesztette, hanem éppen egymásra licitálta, a fordulatszámmérő mutatója rendre pattant vissza kilencezerről, hogy aztán megint odáig hágjon.

Gyorsan elérte a hegy lábát, és nekiesett a szerpentinnek, a hátrahagyott táj tükörképe ritmusra csúszott oldalt hátra a fénylő karosszérián, a csipogó dallam ellenére se a fák, se a hegyek, se a völgyek nem tudtak megkapaszkodni rajta, ahogy felzabálta az elé lökött kacskaringós aszfaltcsíkot.

Aztán egyszer csak egy, a kérlelhetetlen ütem közé befelezett dob mély ütésére egy kis piros autó csúszott be a visszapillantó látóterébe oldalvást, a felniről majd lefoszló virsli gumikkal. Egy, a nyolcvanas években gyártott Talbot volt, egy hetvenéves ember vezette. Hosszúkás, sárgás fogait összeszorította, szikár arcán rágóizmok ideges rostjai vibráltak, szürke kalapja alól fehér haj világlott ki kissé. Úgy fogta a kormányt, mint egy betörni való musztáng sörényét, talpa majd kiszakadt kétoldalt a cipőjéből, úgy nyomta a gázt.

Nem értem hogyan, nincs is rá magyarázat, de az idős úr egyre csak lopta a távolságot, és ott loholt, ott lihegett a suhanc nyakában, a gumija sikoltott, a sárvédőn átrohadt lyuk süvített, a kocsi fara szitált a kanyarokban, de aztán mindig kirángatta magát a maga orránál fogva, ahogy ordítva szedte maga alá a kék által épp eldobott aszfaltcsíkot.

Így mentek perceken át, a piros a kék nyomában, a srác hátrapillantgatva, nyelve hegyét kidugva, az öreg meg összeszorított foggal, tűzzel a szemében, hörgés és sivítás énekeltek kánont, a fényes kékről épp az imént lecsúszott árnyak pattantak le a matt pirosról, a kék által lélegzetét épp visszakapó aszfalt mellkasára a piros ült egy pillanat múlva, hogy aztán hátrahagyja bénultan.

Így vívtak egymás ellen és együtt, aztán a fiatal, mint aki megérkezett, kisodratta magát a hegy másik oldalán egy fogadó mellé, az öreg pedig csóvált egyet a fején, és jobb karját messze oldalra kilendítve csettintett egyet, mondott is valamit, amit nem értettem, elvette a gázt, a Talbot meg harsogva szívta tele a tüdejét. A srác a fogadóra nézett, aztán az öreg után, aztán megint a fogadóra és megint a távolban ponttá szűkülni készülő piros autóra, és beletaposott a gázba.

Enya

Sikerült meghatároznom Enya zenéjének pontos műfaját: romantoheroikus pop.

Eurovíziós Dalfesztivál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Gyerekkoromban nem volt ugyan érdemi rálátásom a nemzetközi zenei életre, de hamar szemet szúrt, hogy míg a világ normálisabb részén alkotó zenészek már évtizedek óta teljes átéléssel gitárokat döfnek a lábdobok közepébe, össze-vissza rohangálnak a színpadon, és a rövidtávon elképzelhető legélvezetesebb módokon pusztítják magukat, addig nálunk Máté Péterek búslakodnak zongorakíséretre SZTK keretes szemüvegben és élre vasalt pantallóban.

A kortárs magyar zenéről most is azt gondolom, hogy egyetlen műfajban sem alkot olyat, amit ne lenne alapos okunk lehajtott fejjel szégyellni, de perspektivikusan az szomorít el igazán, hogy ez a fajta kínosság komplett kontinensünktől sem idegen.

Ami az Eurovíziós Dalfesztiválokon folyik, jól példázza azt a sztereotip, de alighanem igaz kijelentést, miszerint a XIX. század Európáé, a XX. Amerikáé volt, a XXI. pedig Ázsiáé (lesz). Megnéztem a ruhákat, belehallgattam a zenékbe. Dögszagú csillámlás árad az egészből. Ezereuros csillogó kosztümben tündöklő hölgyek és urak énekelnek az elesettek helyzete felett érzett szomorúságuktól áthatva olyan stílusban, ami még a ’80-as évek NDK revüinek életszerűtlenségét is felülmúlja, noha egyértelműen látszik rajtuk, hogy jó dolgukban egy mexikói fegyveres rablást is nemzetközi folklórtalálkozónak néznének pár boldog másodpercig.

AC/DC – Just a Good Rock’n’Roll Band

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Hadd legyek én hétszáznegyvenharmadik, aki ír valamit a tegnapi AC/DC koncertről. Vallásos élmény volt. Engem egészen elképeszt az, hogy olyan emberek, akik bő harminc éve masszívan sztárok, ilyen természetességgel tudnak megmaradni normális embernek. Furcsa ezt leírni, mert már miért ne tudnának, mi abban a pláne? Nem tudom én sem pontosan (azért vannak tippjeim persze), de hát a sztárok 98,3%-a alól mégiscsak kicsúszik a talaj új életük első hetében.

Az AC/DC meg a kilencre kiírt koncertet elkezdte kilenckor, és rendesen végigment a két órán. Phil Rudd egy CNC esztergályos arckifejezésével dobolta végig a koncertet, szájában permanensen cigit tartva, de Malcolm Young (ritmusgitár) és Cliff Williams (basszusgitár) a tőlük megszokott és nekem nagyon szimpatikus szorgalommal gitároztak.

Brian Johnson hipp-hopp behevítette magát, látszott, hogy énekelni szeret legjobban a világon. Ahogy kapcsolatot teremtett a közönséggel, abból megint csak az látszott, hogy kedves, jóravaló, nyitott természete be van vésve, aligha fog már torzulni.

Szóval Brian Johnson egészen magával tudja ragadni az embert, öröm látni, hogy élvezi, lehetetlen nem vele tartani, de amit Angus Young csinál, az valami egészen döbbenetes. Az az ember úgy gitározik, hogy én semmit nem tudok olyan természetesen, annyira magától értetődően, annyira belülről adni, hogy hasonlatként állíthatnám. Transzba esik, és mintha csak az egyik végtagja lenne, azt csinál a gitárjával, amit akar. Az arcáról tisztán leolvasható, hogy a külvilághoz csak annyira és akkor kapcsolódik, hogy ne essen le a színpadról, illetve összekacsintson a közönséggel. És ez utóbbi esetben nem azt lehet kiolvasni a tekintetéből, hogy ugye de kurva jól gitározok, hanem hogy ugye de kurva jó a rock’n’roll.

Nem vagyok naprakész az életrajzukkal kapcsolatban, de koruk szerint bátran lehetnek már nagyszülők. Hát feszesen ki kell tartanom a heti két futás meg úszás mellett, hogy ennyi idős koromra ilyen kondiban legyek, mint ők. Extázisban végigrohanni két órát, és közben úgy zenélni, ahogy az albumról szól… Ezt egyébként nem is értem. Más csapatok a koncertjeiken valamiféle emlékeztetőit játsszák a lemezeiknek, az AC/DC meg ugyanazt tudja élőben is, amit a CD-n is hallhatunk.

Szóval kimagaslóan szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam őket ’91-ben és most is. Nekem a tehetség és a szerénység ilyen kombinációja rendkívül szimpatikus. Ha kicsit belelovalom magam, meg is tudom könnyezni. Ők meg úgy vannak vele, hogy egyszer, amikor az AC/DC már rég halálbiztosan, tintával volt benne a rocktörténelem könyvének első lapján, egy riporter alákérdezett Angus Youngnak, hogy mit gondol, hogy fogja az utókor jegyezni az AC/DC-t, Angus csak megrántotta a vállát, és azt mondta: „Just a good rock’n’roll band. Nothing more. And nothing less”.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: