Bája van annak, amikor kezdődik valami, amikor még nem lehet tudni, hogy mik lesznek pontosan a szabályok és/vagy a korlátok. Albániában épp ez a helyzet. Olyan aranyos koppintásokat lehet látni, mint a képen látható mobilbolt-hálózat logója. Tudom, hogy elfogult vagyok, de szerintem ez nem az a rosszhiszemű, olcsó trükk, mint az Adibas cipőé, hanem a vágy kifejeződése arra, hogy minél előbb olyan profin menjenek a dolgok, mint a nagyoknál.

Az Albániában töltött első napok után határozott javulást mutatott az ország, de azért volt egy olyan érzésünk, hogy nem biztos, hogy egészen le kell mennünk délre. Az országból már vettünk mintát, rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna, lehet, hogy a csúcson kellene abbahagyni.

A legfőbb ellenérv az volt, hogy biztos, tapasztalati tudásunk van róla, hogy Montenegróban és Horvátországban gyönyörű a tenger, míg Albániában – azon kívül, hogy szemetes – homokos is, ami ugyan kedvez a mezítláb habok közé rohanásnak, de látványnak nem lélegzetelállító.

Utunk dél felé folytatása mellett pedig végül is részben hasonló okok szóltak: az ország eddig határozott javulást mutatott, és rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna. Úgy döntöttünk, hogy lemegyünk.

Én szeretem a magas hegyeket, lenyűgöznek. Ennél jobban már csak a tengert szeretem. Ha kék, ha tiszta, ha mély, ha nem lehet látni a végét. Délen már a Jón tenger hullámzik. A könyv azt írta, hogy szép. A gyakorlatban lélegzetelállító hegyen kellett átmenni, majd leereszkedni, hogy oda jussunk. Többször meg kellett állnunk, annyira elképesztően jól nézett ki. Messziről a sekély part menti víz trópusi hatást keltett, olyan éles türkiz színben ragyogott, hogy csak hunyorogva lehetett ránézni.

Egy olyan helyen álltunk meg, ahova – az úttól, illetve lakott településektől való nagy távolsága miatt – csak kocsival lehetett levergődni bunkerek között és kőzuhatagon át. Egyértelműen és vastagon megérte. Még akkor is megérte volna, hogy fürdünk egy órát, aztán tizenkettőt vezetünk az ellenkező irányba.

Én még nem voltam Görögországban; azt mondják, ott ilyen a tenger. Hófehér kövek ragyognak át a kristálytiszta vízen, döbbenetesek a színek, paradicsomi az érzés.

Dél felé tartottunk az autópályán, amikor elkezdett lemenni a Nap. Nem volt nálunk készpénz, és tartottunk tőle, hogy nem fogunk tudni kártyával fizetni, illetve azt sem tudtuk, hogy pontosan mi is fog következni, milyen is lesz a hely, ahol majd este kikötünk, úgyhogy megálltunk egy shoppal és kerthelyiséggel megkoronázott benzinkútnál, hogy együnk.

Kártyát nem fogadtak el, úgyhogy a nálam lévő pénzérmével vettem egy üveg vizet, és úgy döntöttünk, hogy megkajálunk a hűtőtáskából. Ezzel kapcsolatban a rendszerváltás előtti Nyugat-Európába látogató magyarok jutottak eszembe, akik a lökhárítóra ülve ették a szendvicset a parkolóban, ugyanis a hely és aközött, amire készültünk disszonancia feszült.

Bent, a légkondicionált helyiségben tisztaság, a falon plazmatévé, a szintén patyolat és dizájn mellékhelyiségben fotocellás öblítés és (ahogy minden más WC-ben Albániában) feltöltött folyékony-szappan tartó. Kint, a térköves kerthelyiség végében kis sziklakertszerű kézmosó folyamatosan csobogó vízzel, kevéssel mögötte füves, kis fás terület.

Ebben a környezetben, az árnyékolók alá laposan beterülő meleg fényben vettük elő a hűtőtáskát, a bicskát, a töltött szőlőlevél konzervet, az olajbogyót, a tejet, a kolbászt, a kenyeret, a sajtot. Alighogy kipakoltunk, megjelent bentről egy valószínűtlenül vörös hajú figura vakító fehér ingben és fekete pantallóban. Határozott léptekkel felénk tartott. Ahogy odaért, tiszta üvegpoharakat tett le elénk, és olyan kedves jóakarattal mosolygott ránk, ahogy az – nem győzöm hangsúlyozni – mifelénk elképzelhetetlen.

Az albán közlekedés érdekes kevercse az európainak és a fejlődő világbelinek. Említettem már, hogy az autózást alapvetően, és ha csak tehetik, Mercedesekkel gyakorolják. A klasszikusnak számító W123-asoktól kezdve mindegyikből van egészen a legújabbakig.

Talán a kritikán aluli utak emléke él élénken az emlékezetükben, de valószínűtlenül lassan hajtanak. Országúton nem ritka harminc-negyven, de az autópályákon is erős többséget alkotnak a hatvannal araszolók. Egyszerűen nem sietnek. Akkor sem, ha négyszáz lóerős kocsiban ülnek.

Mi, ha autópályát láttunk, reflexből gyorsítottunk, mert most kell menni rendesen, amikor lehet. Sokára láttuk be, hogy egyrészt szinte mindig lehet menni, másrészt nincsenek távolságok. Így a szokásos forgatókönyv az volt, hogy százharmincról lassítva csodálkoztunk rá egy-egy helységtáblára, hogy már ott járunk.

A százharmincat nem véletlenül írom. Azt tapasztaltuk, hogy ennél gyorsabban azért nem lehet menni, mert előfordulhat, hogy egy lágy ívű kanyarban a kocsija mögött négy méterrel letett kis bójával jelzi a rendőr, hogy a belső sávban pihen, vagy hogy kölyök róka nagyságú kő hever az úton, vagy egyszer csak körforgalom vagy keresztbe araszoló jármű, vagy a korláton átmászó sokszoknyás asszonyok törik meg a monoton haladást.

A rendőrök sebességet is mérnek. Alighanem. Többször néztem farkasszemet az állványon figyelő mérőműszerükkel vesztett helyzetből, feleslegesen kirakott negyvenes táblánál százról. De érthetetlen módon soha nem állítottak meg. Feltételezem, hogy az albán és a magyar közúti szabálysértési adatbázisok nincsenek összekötve, és elhagyva a helyszínt nyugodt lehetek.

Az albánok annyira magától értetődően állnak meg a piros lámpánál, hogy az ember szinte beleásít, de a körforgalmakban azért előjön vadabb énjük, és igazi harmadik világbéli szokásokat vesznek fel: arra mennek, amerre hely van, csak előre néznek, hátulról dudálnak, és általában győz a gyorsabb, ügyesebb, erőszakosabb. Most volt először, hogy a volán mögött ért ilyen helyzet.

A néhányadik alkalomnál elhatároztam, hogy átengedem magam a flow élménynek. A kocsi orrát két másik közé, nagyjából irányba állítottam, és folyamatosan mentem előre, dudáltgattam, korrigáltam ha kellett, és nyugodt eltökéltségemmel egyértelmű jelét adtam, hogy én senki kedvéért nem állok meg. Úgy mentem át a körforgalmon – anélkül, hogy a legkisebb fennakadást okoztam volna –, mint a higany az emésztőcsatornán. Csodálatos érzés volt. A körforgalomig konokul mögöttem jövő magyar autót soha többet nem láttuk.

Tirana feltétlenül megér egy napot, de el tudom képzelni, hogy érdemes lehet tovább is maradni, jobban megismerni, felvenni a tempóját.

Amikor megérkeztünk, olyan benyomásunk volt, mintha Érdre vagy Diósdra futnánk be, csak sokkal több szmoggal. Alacsony házak két sorban a kétszer két sávos út két oldalán, középen végig elválasztó beton csík, ahol az átkelő gyalogosok pihentek meg félúton. Aztán, mikor a táblák szerint Tirana már visszafelé volt, megfordultunk, kanyarogtunk egy kicsit, és végül betaláltunk a városba.

Eléggé a központban tettük le a kocsit, és onnan gyalogosan mentünk tovább. A legközelebbre eső nagy út a Lana folyót kísérte mindkét oldalán. A folyó maga a szabad szemmel láthatóság határán van, viszont a partján (a betonvájat fölött) fű zöldell, és fák is vannak. Nem rossz látvány.

Mivel Albániában a rendszerváltáskori ötszázról ötszázezerre nőtt az autók száma, sajnos jobbára füst és büdös van, de az igazat megvallva itthon jöttem rá, hogy csak azért kapcsolom be ritkábban a belső keringetést a kocsimban, mert nem járok autóval nappal a városban. Van különbség, nem mondom, de nekünk is vastagon van min gondolkodnunk.

Az autók többsége Mercedes. Sok fejlődő országban ez a jólét szimbóluma, meg elhiszem, hogy a régi 123-asok soha nem adják fel, de amit az albánok éreznek a Mercedes iránt, az már fékevesztett, lángba borult, égig érő szerelem.

Azt azért lehet látni, hogy Tirana nem mindig volt szép hely. A rengeteg beton épületet például úgy dobják fel, hogy befestik őket mindenféle színűekre. Ez állítólag valami kortárs művész csoport ötlete volt, de éppenséggel bárkinek is eszébe juthatott volna. Egyszerű ötlet, és működik. Talán az lehet a művészek érdeme, hogy az egy felületen, vagy egymás közelében felhasznált színek jól mutatnak együtt.

Vannak éttermek, ahol nem gond jó, és a hazaihoz képest olcsó kajához jutni, legyen az bárány, csirke, kagyló, hal vagy rák. Kisebb nagyobb parkok is vannak, amik között bezártat is láttunk. Ezekben még óriási lehetőség van, kíváncsi vagyok, fognak-e kezdeni velük valamit.

Számomra tanulságos volt (még ha nehezen is tudnám meghatározni, hogy végül is mi volt a tanulság maga), hogy láthattam a szórakozó, kávéházi negyedet. A városnak ez a része eredetileg a pártelit lakhelye volt, a B osztályú állampolgárokat nem engedték be. Ha mégis bejutottak volna, egy tisztességesen, szépen megépített házakból álló negyedet láttak volna, ami viszont híján van minden esztelen túlzásnak. Tény, hogy iszonyú kontraszt lehetett a nép és vezérei lakáskörülményeiben, de érdekes, hogy nem eszement nagyzolást, hanem mértéktartó polgári környezetet láttunk. Most ez a negyed az, ahol a fiatalok szórakoznak, kávéházak teraszain iszogatnak, beszélgetnek, stb.

Az emberek az egész városban európaiaknak tűnnek a szó bármelyik értelmében. Normálisan öltözöttek, nyelveket beszélnek, teszik a dolgukat.

Először a tejeskávét forszíroztam, vagy legalább tejszínhabbal felütött eszpresszót, de aztán gyanús lett, hogy az albán kávé nagyon zamatos, úgyhogy a sima vagy maximum kis tejszínnel megbolondított kávékra álltam át. Nem voltak olyan elképesztően zamatosak, mint Marokkóban, de azért nagyon finomak voltak. A hozzájuk kapott cukros tasakok legalább dupla annyira meg voltak tömve, mint ahogy nálunk szokás. Egy darabig az övtáskámba pakoltam a fel nem használt darabokat, majd négy-öt után rájöttem, hogy tulajdonképpen nem használunk cukrot semmihez.

Ami viszont nem a második legfinomabb, hanem üzembiztosan a legcsodálatosabb volt a maga nemében, az a soha, sehol el nem hibázott, sűrű, áthatóan illatozó, kanalaznivaló forró csoki. Itthon ’92-ben ettem utoljára majdnem ilyet a Csaba utcai olasz fagyizóban. Albániában lehetetlen elkerülni.

Montenegróból már jócskán sötétedés után értünk át (Muriqannál) Albániába. Az első élmények mindenben megerősítették a legrosszabb sztereotípiákat. Gyalázatos állapotú úton zötykölődtünk, a szmogon és az út porán szóródott az autók fénye – mert közvilágítás nem nagyon volt. Az átkelés után rögtön egy kis hídon találtuk magunkat, amin aszfalt helyett romos deszkák billegtek, itt-ott tekintélyes folytonossági hiányokkal.

Mentünk a térkép szerint előre a töksötétben, első ködlámpát kapcsoltam, hogy a kátyúkat jobban lássam. Nem voltak különösen nagyok, vagy mélyek, de összességében igen rázós felületet adtak, úgyhogy lassítottam, és végül negyven alatt találtam meg azt a sebességet, amit még jó érzéssel tartani lehetett.

Nemsokára befutottunk Shengjinbe, a neve ellenére nem kínai, alapvetően egy utcás településre. Itt már rendben volt az aszfalt, volt közvilágítás, hotelek, éjjel is nyitva tartó üzletek, bankautomata. Az egyikből vettünk is fel pénzt, aztán elmentünk a falu végére: az útnak egy kis kiöblösödő aszfaltkör volt a vége. Találtunk ott egy szállodát, előkerítettük a tulajdonosokat.

Két szobát is megnéztünk, de egyik sem volt valami takaros. Húsz és huszonöt euróra sikerült lealkudnunk az árukat, de annyit se szívesen fizettünk volna értük, úgyhogy tovább álltunk. Végigjártuk a szállodák nagy részét, és kellemetlen tapasztalatokat gyűjtöttünk.

A tulajok alaposan végigmértek bennünket, kalkulálgatták, hogy vajon mennyit lehet kérni tőlünk, aztán mondtak egy olyan számot, amennyit szerintünk nem lehetett kérni. Simán elmentek ötven-hatvan euróig is hármunknak egy szobára, egy éjszakára. Csak igen csekély mértékben mutatkoztak alkuképesnek. Amikor az egyiküktől kérdeztük, hogy mit szólna mondjuk harminc euróhoz, lesajnálóan mosolygott ránk, és szó nélkül isten veletekkelt intett a kezével. Mi is ugyanígy tettünk.

Ott találtuk magunkat a település egyetlen utcáján. Előttünk szállodák és lakóházak, azok mögött a tenger, körülöttünk szemetet guberáló tehenek, és lézengő albánok. Kénytelen-kelletlen visszamentünk az első helyre, mint a messze legolcsóbbra, és kivettük a húszeurós szobát. Megkaptuk a kulcsot, bár az ajtó nem volt zárható. Fizetni előre kellett. Megkérdeztem, hogy lekben is bonyolíthatjuk-e a tranzakciót. A srác úgy nézett rám, mintha prosztata masszázst kértem volna haditechnikai börzén, de mivel már elég fáradt voltam ahhoz, hogy ingerlékennyé váljak, emelt hangon emlékeztettem rá, hogy a lek a törvényes fizetőeszközük, úgyhogy ehhez mérten legyen meglepve. A srácnak be is ugrott a dolog, de azért csak eurót fogadott el.

Hajnalra a tenger felől kellemesen hűvös szellő nyargalt a házak közé, de a szobában makacsul tartotta magát a harminc fok fölötti hőség. A beton magába szívta, hiába ment a ventilátor egész éjjel. Talán négy-ötórányi bukott alvási kísérletsorozat után, hatig bírtuk, és felkeltünk.

A tehenek már ébren voltak, és kellemes meglepetésünkre az árusok is. Fillérekért ittunk egy-egy kitűnő feketét, vettünk vizet és gyümölcslevet, aztán lesétáltunk a homokos tengerpartra. Tele volt mocsokkal, és szállodával. Eszméletlen sok építkezés folyt. Húzták föl egymás mellé az újabb és újabb hoteleket, és amikor kezdett fogyni a hely a sorban, akkor megkezdték a következőt, a korábbi előtt. Tehát már most vannak olyan szállodák, amiket tengerre néző szobák tucatjaival álmodtak meg, de e helyett az itt megszállók majd kezet foghatnak az eléjük húzott épület hátsó ablakaiban könyöklőkkel.

Mindent összevetve Jordánia jutott eszembe, ahol már tudják, mennyit ér a pénz, és akarják is piszkosul, de hogy hogy kell szolgáltatni, azt nem sejtik. Kellemetlen párosítás. Az albánok később többszörösen bebizonyosodott kedvességéből itt csak mutatóba láttunk az élelmiszer árusnál, ahol a vizet és a gyümölcslevet vettük.

Az egész hely jó példa arra, hogy mi történik, amikor kitör a fékezetlen vadkapitalizmus, és a mohóság, a pénzéhség elsöpör minden józan megfontolást. Ezt a helyet már most, mielőtt érdemben megcsinálták volna, alapvetően tönkrevágták az egymás elé zsúfolt szállodákkal, azzal, hogy később vagy sétánynak vagy strandnak lesz csak hely.

Ha valaki településfejlesztési és gazdaság- illetve társadalomtörténeti rémtörténetet akar látni, jó helyen jár, amúgy semmi dolga errefelé. Mi eldöntöttük, hogy lezuhanyzunk és eljövünk. Csak hát nem volt víznyomás. Levittem a kocsiba a törölközőket, meg a szappant, satöbbit (semmi ilyesmi nem tartozott a szobához). Aztán megjött a nyomás, úgyhogy vissza az egész, lezuhanyoztunk, leadtuk a kulcsot, és szebb élmények felé vettük az utunkat.

Mielőtt továbbmennék konkrét albániai élményekkel, engedek egy sürgető érzésemnek. Valahogy úgy érzem, hogy idejekorán szólnom kell, nem tudom kivárni, hogy csak a végén vagy valahol közben elbújtatva derüljön ki, hogy Albánia – már – nem az a hely, amit általában gondolni szokás róla.

Albánia egész Európában az elmaradottság, a betonbunkerek, a feliratos öngyújtóval elcsavarható fejű lányok, az áruhiány és az emberi mérce szerint minősíthetetlen utak országaként él a köztudatban.

Na, az az Albánia, amit mi láttunk, nem ilyen. Először is: az emberek olyan kedvesek, ahogy Európában az nem megtapasztalható. Ezt nem csak a mosolyukból szűrtük le, hanem abból, hogy tényleg segítettek nekünk mindig, amikor kértük.

Ugyanis ha odamész egy albán fiatalhoz, majdnem biztos, hogy beszél angolul. Ha ő nem, akkor a mellette álló, ha ő sem (de ez már pechszériának számít), akkor kerítenek valakit, aki már beszél angolul, vagy egyikőjükről kiderül, hogy tud olaszul.

Ahhoz képest, amin keresztülmentek… Nem. Abszolút értékben is teljesen normális, kedves, értelmes emberek lakják Albániát. Az öltözködésük nem hogy nem tér el a magyar átlagtól, de az idősebb hölgyek összehasonlíthatatlanul igényesebben, takarosabban ruházkodnak, mint itteni társaik.

Tirana kimondottan jó hely. Parkok, szökőkutak, vendégektől telt kávéházak, éttermek tarkítják. A puffadtra tömött autónkon egyértelműen látszott, hogy gyakorlatilag minden cuccunk benne van, de – miután egy kedves idegen kereső üzemmódunkat látva egy felőlünk fedésben lévő, még szabad parkolóhelyre irányított minket – egész nap ott állhatott anélkül, hogy bántódása esett volna.

Háromszor vagy négyszer is tévedtünk olyan útra, ahol annak állapota miatt csak harminccal lehetett menni, de ez hipp-hopp a múlté lesz. Az egész országban rohamtempóban épülnek az autópályák, lassan csak a térképen feketével jelzettek maradnak kátyúsnak, de úgy látom, nem sokáig. Ahol még nincs autópálya illetve tüköraszfalt, ott az út mentén már látszanak a munkálatok.

A tankolástól azért mindezt látva is tartottam, ezért komolyabbnak látszó kútnál vettem gázolajat, de ebben is kellemesen csalódtam: pont úgy ment és pont annyit evett a kocsi, mint ha itthon hajtottuk volna.

Summa summárum: Albániai utunk során kedves emberekkel találkoztunk, lélegzetelállítóan szép tájakat láttunk és jókat ettünk – az itthoni vagy különösen a horvát és montenegrói árak szűk harmadáért.

Albániában az első strandélményünkkor arra lettünk figyelmesek, hogy elég sok a többszörösen, csúnyán leégett, több rétegben hámló ember. Mellettünk egy, már rákvörös embert kenegettek valami napozás előttinek tűnő krémmel, a homokon pedig fel-alá sétáltak a fürdőzők (elsősorban fiatal srácok), akiken tisztán látszott, hogy az idén először legalább egy jó hónapja égtek le, és ha csak tehették, rádobtak még egy-egy lapáttal. Arra gyanakszom, hogy az ottani médiában nem téma az UV-B jelentés, meg a bőrrák, és sokan talán azt hiszik, hogy nyáron normális dolog, ha az ember úgy érzi magát, és úgy is néz ki, mint akit elkezdtek megnyúzni.