Tulajdonképpen legalább egy évet elvesztegettem, mire eszembe jutott, hogy Justin Guitar nem csak kezdő tanfolyamot tett fel a honlapjára (amit ugye tulajdonképpen „elvégeztem”), hanem haladót is. Az első lecke pont azzal kezdődik, ahol a múltkor a végén kvázi feladtam. Ott akkor ezt F akkordnak hívták, és rohadt nehéz lefogni, mert a komplett húrsort le kell szorítani a mutatóujjal, majd a másik négyet is pozícionálni kell.

Ennek a tanfolyamnak az elején ugyanezt E barre chordnak hívják, és ugyanolyan rohadt nehéz. Rettenetesen lassan, de elkezdtem haladni vele, majd (nagyobb) részben lustaságból, (kisebb) részben azt remélve, hogy ez majd segít elmélyíteni a tanultakat, tartottam egy kis szünetet. Nem segített. Visszaestem a start mezőre.

Érdekes innen látni, hogy amit korábban primitív megoldásnak gondoltam, azaz, hogy az ember ugyanazt a lefogást csúsztatgatja a nyakon, a valóságban mesze nem olyan primitív: maga a kéztartás is kihívásos, aztán a csúsztatásnál ugye egyre kisebb helyre kell bezsúfolni az ujjakat, stb.

Addig, hogy az eddig taposott ösvényről se térjek le, igyekszem új dallamokat kitalálni, a régieket pedig egyre jobban játszani, kiegészíteni, dalképesebbé tenni. Van egy régi kedvenc riffem, amiből egyszerűen nem tudom kihozni azt a potenciált, ami szerintem benne van. Gyanús, hogy mind közül ehhez kéne leginkább pár zenésztárs, pl. dobos, meg basszusgitáros, akikkel közösen jönne ki az a groove és él egyszerre, amit szeretnék hallani.

Most egy kicsit előrébb léptem, vagy legalábbis egy szál gitáron így talán jobban kiadja magát. Ez volt eredetileg, és itt tart most. (Az eredeti után volt még vagy két jobban játszott verzió, de most koncentráljunk a remélhetőleg hallható kontrasztra).

Lassan három éve lesz, hogy nekiálltam gitározni. Noha nem tartok sehol, mégis folyamatosnak érzem a fejlődést. Olyanokon kapom magam, hogy kezdek igényesebb lenni, nem fogadom el, hogy úgysem tudom rendesen eljátszani, hanem ha nem megy, elemeire bontom, megfigyelem, hogy mit csinálok, mi az oka például egy átfogáskor jelentkező nem kívánt szünetnek, és igyekszem javítani rajta.

Mindeközben azt veszem észre, hogy egyre pontosabban játszom, a korábban elképzelhetetlen precizitás, hogy például egy pendítésnél csak két bizonyos húr szóljon, a következőnél meg három, egyre többször, és egyre megbízhatóbban sikerül. Vagy az akkordok felbontásával készülő dallamoknál egyre több riffben és egyre jobban tudom külön irányítani az ujjaimat, és a magam számára meglepően hamar eljutok oda, hogy a megfelelő mozdulatokat már nem előzi meg gondolkodás vagy tetten érhető szándék, hanem azok mennek maguktól.

Azt is érzem, hogy sikerül egyre beljebb hatolnom a dallamon kívül eső világba, azaz kezdek ráérezni, hogy hogyan használhatom az ütemet, jobban elférek közöttük, tudok játszani azzal, hogy a rendelkezésre álló térben hova mit pendítek, talán a dinamikám is cizelláltabb és kontrolláltabb lett, és egyre többször érzem, hogy húzása van annak, amit kitalálok és játszom.

Ja, közben vettem egy komolyabb akusztikus gitárt is, de a régit is pengetem, meg persze az elektromost is. Ez utóbbinál lassan el kell jönnie az időnek, amikor bemerészkedek a pedálok és effektek világába, de röviden az a helyzet, hogy csak azt tudom, hogy ezt minimalista módon szeretném tenni, mert azt vettem észre, hogy a különböző riffeknek más és más hangzás tesz jót ugyan, de a főszerepet mégis magának a játéknak hagynám. (Most mindössze a pickupokkal variálok). Hogy kompresszor pedál kéne vagy valami multifunkciós, nem tudom, hiába olvastam róla, hiába hallgattam demókat, és vélem érteni, hogy melyik effekt mit csinál, valahogy abszolút nem áll össze a kép, az olvasottakat és hallottakat nem tudom fejben alkalmazni a saját zenémre.

Mindenesetre itt, meg itt, meg itt tartok (ez a legújabb, eddig a kedvencem), és jelen pillanatban életszerűtlennek tűnik, hogy belátható időn belül lekattanjak a gitár(ok)ról.

Most kezdem belülről átégetve megérteni, hogy a dallam csak egy dolog, és hogy a zene milyen lesz, az legalább akkora – ha nem nagyobb – mértékben függ attól, hogy milyen a ritmus, az egyes hangok kitartása, a pendítés jellege és ereje, és még ezerháromszáz másik apró dolog.

Sorban veszem elő a lagymatagabb régi riffjeimet, és a kitartott űröket feltöltöm. Az eredmény a groove meglepően intenzív növekedése. Új dallamok is jutnak eszembe, sőt, olyan is előfordult már nem kétszer, hogy egy-egy begyakorlott riffet felfokozott állapotban konkrétan ész nélkül, tisztán érzésből variáltam át, játék közben. A legkevesebb, amit erre mondhatok, hogy boldoggá tesz.

Ugyanide tartozik, hogy játszottam azt a klasszikus blues riffet, aminél zavarni szokott, hogy a magas hangoknak túl nagy tér jut. Lassan átúsztam egy olyan játékmódba, ahol a legvékonyabbat már nem pendítem, és tetszett, amit hallottam, kezdtem belelkesülni, és egyre keményebben pendítni, ami egyre súlyosabb testet adott a riffnek, majd ezen behergeltem magam, és még keményebben játszottam egészen addig, amíg már újra úgy éreztem (és megint csak nem gondolkodtam egy pillanatot sem), hogy jöjjenek a teljes pendítések, és az ekkora már brutálisan kemény mély riff a magasak visszajövetelével olyan élt kapott, hogy… Szóval kurva jó volt, vagy legalábbis én így éreztem.

Szóval fog menni ez az érzésből, gondolkodás nélkül játszás, de még mindig rengeteg a teendőm a dolog finomabbik végén. Hátha végre cselekvésre szánom magam, és áthúroztatom az akusztikust, ott talán jobban rá tudok fordulni a finoman játszós utcára.

Megvan a száz riffem, ráadásul az utóbbi napokban kitaláltam vagy hármat. Ahogy játszom őket (a régebbieket is), kétfelé válnak energia szempontból. Van pár, ami legalábbis engem bepörget, és ha játszom egy darabig, kis túlzással transzba esem, és nem tudom nem ütni a ritmust a lábammal. Optimista forgatókönyv szerint ezekből lehetne igazán jó számokat írni.

Ennek, a reményeim szerint a fenti kategóriába tartozó a riffnek a kitalálása közben pedig megint rájöttem valami triviálisra, ami elképesztő, hogy nem volt azonnal nyilvánvaló, de mostantól igyekszem majd jobban résen lenni. Az történt, hogy az első futam(?), egy G akkord lefogásából táplálkozik, de abból csak a három legvékonyabb húrt használom. Lefogtam a G-t, pendítettem a hármat, aztán át A-ra. Jól ment, nem volt semmi gond, de aztán egy idő után rájöttem, hogy tökfölöslegesen strapálom magam az átfogással, amikor szó szerint kisujjal is megoldható a kis E húr lefogása.

Hátha innen virágzik majd ki valami kreatív húr- és ujjhasználat, ami az első tyúklépést jelentheti a virtuozitás fényes, a végtelenbe tartó ösvényén.

Amíg legújabban azon dolgozom, hogy kicsit koherensebbé varázsoljam azokat a riffjeimet, amikben az egyhúros pendítéseket akkordokkal kombinálom (azaz a kéthúros pendítések felé tapogatózom), addig is konokul gyakorlom a régieket, és időnként előfordul, hogy el is jutok valahova.

Írtam már, hogy a legtöbbször türelmetlen vagyok, és egy-egy riffet már akkor felveszek, amikor 1.) még nem forrta ki magát és 2.) amikor még nem játszom jól. Ebben az esetben mindkét tényező fennáll, itt viszont úgy érzem, hogy a kiforrottság azért haladt előre.

Arra is rájöttem, hogy sokszor nincs értelme egy dallamötletet csepegtetni, azaz minden körben hozzáadni egy-egy újabb részletet, azt feltételezve, hogy így milyen szépen bomlik ki a dallam, hanem oda kell tenni mindent, ami van, mert így alkot egy szerves egészet. Vagy részt.

Ennek, az itt másodiknak linkelt dallamnak az esetében ez pont nem igaz, de újabban szoktam találni egy többé-kevésbé épkézláb végződést is. Innen kéne tudnom elrugaszkodni és ráérezni valami ívre vagy koncepcióra, ami lassan elindít a dalban gondolkodás felé a szimpla riff alapúságról.

Úgy néz ki, hogy ezt a gitározást „csak” csinálni kell, és az ember akkor is fejlődik, amikor nem gondolja. A szokásos akkordmeneteim játszása mellett megint elkalandoztam olyan riffek felé, ahol individuális húrokat is játékba hozok a dallam részeként. Úgy vettem észre egyébként, hogy ezek jobban hangzanak az akusztikus gitáron.

Az elektromoson egy nehézségből indulva vittem be pár találatot. A hangolásnál mindig is gondom volt, hogy a G-t egyszerűen nem akarta rendesen hallani a hangolóketyere, úgyhogy az jutott eszembe, hogy a B húron fogom le az ötödik bundot, és úgy hangolom be a G-t, majd az alapján, amit hallottam, beugrott, hogy itt a negyedik húrt kell lefogni. Így már pontosabban tudtam hangolni, de nem örültem neki, hogy a G-t így sem pontosan G-nek hallja a hangoló, ráadásul az egész hangolási mizéria onnan indult, hogy az A-t hamisnak hallottam, míg minden más akkord szépen tisztán szólt – az én fülemnek. Márpedig ilyen elvileg nem történhetne.

Mindezek hatására fogtam a telefonomra letöltött hangolót, és behangoltam a gitárt azzal. Ez azt jelentette, hogy minden feljebb csúszott majdnem egy oktávval. Valamelyik hangoló nyilván nem a standard köré szerveződik, de akárhogy is, ez a hangolás sokkal jobban tetszik, jobban illik a gitár karakteréhez, ércesebb lett a hangja.

E fölött érzett örömömben, ahogy játszogattam mindenfélét, újra felmerült bennem az igény a powerchordok pengetésére, és nem várt kellemes meglepetés ért. Ezúttal hanyagoltam az E és A húrokat, hanem rövid kísérletezés után a D, G és B húrokon kezdtem el próbálkozni, és végre tetszett a hangzás ereje és teltsége.

A három húrt úgy fogtam le, ahogy az A akkordot szoktam, ami két nehézséget is okozott. Az egyik az volt, hogy a többi húrt nem szabad pendítenem, vagy némítanom kell, és ez ezzel a lefogással elég fogós feladatnak tűnt, úgyhogy az előbbit választottam, és meglepve tapasztaltam, hogy elég nagy találati aránnyal meg tudom csinálni, hogy csak a szóban forgó három húrokat pendítem. A másik gond az volt, hogy a nyakon a magasabb régiók felé haladva egyre kevesebb hely maradt az általam alkalmazott lefogáshoz. Fenntartásaimat leküzdve áttértem hát az ujjperces lefogásra, azaz „fekvő” ujjbeggyel fogtam le a D, G és B húrokat, míg az E-t érintéssel némítottam. És a dolog működött.

Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam egy olyan powerchord mezsgyét, ahol szívesen játszom, aminek szeretem a hangzását. Itt aztán fokozottan könnyű belefutni jó dallamokba, erős riffekbe, úgyhogy azt hiszem, sokat fogok itt kísérletezni a közeljövőben.

Mindezek mellett újrapróbáltam pár régebbi riffet (pl. a Play Ballt), és azok is jobban mennek, és jobban is hangzanak az új hangolással. A zárójelben említettnél például konkrétan eltűnt az első hang fakósága a többihez képest, és most már organikus egészet alkot az őt követőkkel, így egy súlyos hátráltató tényező küszöbölődött ki, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy a riffet folyékonyabbá tegyem.

Amúgy az élek magtartása melletti folyékonyabbá tételen minden más esetben is dolgozom, és nem is megy rosszul; ha ezt sikerül beégetnem a játékomba, az egyértelmű és észrevehető szintlépés lesz.

Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben kevés új riff jutott az eszembe, viszont sok régit játszom, és időnként valahogy megvilágosodtam, hogy egyiket vagy másikat hogy is kéne játszani, hogy jobb legyen, vagy akár egészen átalakuljon.

Mindemellett van egy másik, jó ideje tartó folyamat is. Már nem elégszem meg „egyszerű” riffekkel (jó, de igen), hanem valami levezetést, lezárást is akarok adni nekik, vagy akár egy kicsit még jobban megbolondítani, ne adj’ isten olyan jellemzőkkel felruházni, mintha egy konkrét dal gitár menete lenne. Eközben egyre élesebb fülem van arra, hogy mi melyik gitáron, illetve milyen hangszedő állással szól jobban, de az semmi: sikerült ráéreznem a hangnemre, mint olyanra.

Erről ugye azt olvastam, hogy ez sokszor a kezdőhang, meg amihez visszatérünk, vagy ami a leggyakrabban játszott, de legfőképp: ezt tulajdonképpen tudja, érzi az ember. Hát én el nem tudtam képzelni, hogy ezt érezni lehet, és de. Ahogy kikeresgéltem az egyes riffekhez a jó lezárást, és az elkezdett egy mintázatot mutatni, akkor esett le, hogy hiszen ezt olvastam is, hogy oda esik jól visszatérni a riff vagy dal végén. És azóta érzem.

Szóval fogtam pár régebbi számomat, és újrajátszottam őket kicsit kiegészítve, kicsit feldobva, megcizellálva. Itt az egyik, és itt a másik.

Majd mikor ezzel megvoltam – egy régi dallamtöredékemtől saját magamat megihletve – mégis eszembe jutott egy új dallam, és most már nem nyugodtam addig, amíg meg nem találtam a lezárását. Találtam is valamit, de azt éreztem, hogy az utolsó hang nem teljesen az igazi, de a környezők meg már abszolút nem odavalók. Ekkor jutott eszembe, hogy ugyanazt az A hangot az E húron fogom megpendíteni az A helyett, és a dolog – hiába ugyanaz a hang, a hangzás mégis más – a helyére került. Ezt hallva egy újabb hangot is betoldottam, és így jutottam valamihez, aminek már dallama és vége is van, noha eleje még tulajdonképpen nincs.