D-vel előre mentünk az Auranghabad környéki erőd legmagasabb pontjára. Á kis késéssel követett minket, és útközben helyi fiatalokkal elegyedett szóba. Ahogy meglátták, rögtön kérdés nélkül újságolták neki, hogy a barátai (mi, a másik két fehérember) már fent vannak, és ők maguk is visszafordultak a kilátó felé, hogy elkísérjék hozzánk.

El voltak ragadtatva, hogy egy messzi országból származó emberrel találkozhattak, és beszélhettek vele. Megkínálták cigarettával, de nem egészen kézenfekvő módon. A kínáló maga ugyanis nem rendelkezett a felkínált finomsággal, így egyik barátjának intett, hogy adjon a sajátjából, tüzet pedig a harmadik szereplő szolgáltatott. Á meglepetésére közülük egyik sem gyújtott rá. Ennek az is lehetett az oka, hogy mint később kiderült, a cigarettát sok helyen szálanként veszik, nem dobozzal. Más a nagyságrend.

Mi már elindultunk lefelé, amikor találkoztunk. A srácok már messziről nevettek, mutatták Á-nak, hogy megtaláltak minket, itt vannak a barátai. Mindegyikükkel kezet fogtunk, váltottunk pár szót az országaink szépségéről, és átfutottuk, hogy ki mivel foglalkozik. Olyan boldogok voltak, mintha egy családegyesítésben sikerült volna oroszlánrészt vállalniuk.

Ha kevésbé cicomás helyre utazik az ember, üzemmódot vált; én legalábbis így vagyok vele. Lélekben felkészülök rá, hogy a zuhanyzás nem feltétlenül örömteli felfrissülés, hanem a kosz célratörő eltávolítása a szükséges helyekről, a székelés nem sajtószemlével fűszerezett szieszta, hanem az anyagcsere folyamat záróakkordja, az alvás nem édes álom, hanem nyúlszerű félalfa állapot, vagy két-három ilyen után ájulásszerű ultimátum a szervezet részéről.

Eddigi utazásaim során arra jutottam, hogy a WC-ket három alapvető osztályba lehet sorolni kialakításuk és természetesen a mögöttük meghúzódó filozófia alapján: angol WC, tappancsos WC, és a kettő nászából született köztes megoldás. Ennek az írásnak nem célja, hogy az elsőként felsorolt működését bemutassa, ezért rögtön rátérek a másodikra. Ez egy, a föld szintjén beépített fajansz eszköz, ami áll egy hátrafelé enyhén lejtő vájatból, a végében egy lyukkal, két oldalt pedig a lábak elhelyezésére szolgáló lábnyomokkal. A lábakat a nyomokra kell pozícionálni, majd mélyen beguggolni és túlesni a gyakorlaton. A vizelést sajnos irányítani kell: éles szögben, és semmiképpen sem haspréssel kell kiengedni, mert az alacsony pozíció miatt könnyen vizelettel szennyezhetjük lábunkat, lábbelinket és környezetünket. Az indiai környezeten ez egyébként nem feltétlenül látszik. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen WC-nek is vannak előnyei. Nem kell deszkához érni, ahol egészen különleges bőrbetegségeket tudnánk összeszedni, illetve akár slaggal is takarítható. Ezen kívül az ember alapvetően guggolva végezné a dolgát, ha nem létezne az angol WC, talán még anatómiailag és fiziológiailag is korrektebb megoldás, mint újságot olvasva, ücsörögve székelni.

Aki az egyiket megszokta, először rendkívül furcsának találja a másikat. Mi finnyásan firtatjuk, hogy hova kerül az aktus közben pl. a nadrág, és ha nem jó helyre, akkor mi kerül bele. Aki pedig a guggolós módszert sajátította el elsőként, annak furcsa felülni egy fajanszra: nem akarja vezetni, nem akar várakozni, egyszerűen szarna egyet és menne tovább. Szerencsére van megoldás. Hozzáállás kérdése, hogy azt gondoljuk-e róla, hogy mindkét félnek jó, vagy azt, hogy nem jó egyiknek sem. A megtestesült kompromisszum javarészt olyan, mint egy angol WC, de a csésze az oldalán tappancsokká szélesedik, hogy ülni is lehessen rajta és rá is lehessen kuporodni. Végülis egyedül a tériszonyosok miatt van talán egy kicsit több elégedetlen, mint elégedett. Igaz, az angolpártiak pedig a lehajtható deszka ellenére is húzódozhatnak attól, hogy oda üljenek, ahol más az utcai csukájában tapiskolt.

Mivel a WC papír nem örvend osztatlan népszerűségnek, vagy akár 100%-os ismertségnek, az indiaiak törlés helyett mosással zárják a szeánszot. Éppen ezért szállásaink mindegyikében egy helyiségben volt a toalett és a zuhanyzó. Ez utóbbi áll egy fixen a falra rögzített zuhanyrózsából, amiből olyan nyomással jön a változtathatatlan hőmérsékletű, egyébként nagyjából pont jó víz, hogy alatta röpködve egy pillangónak sem esne bántódása. Hónaljat például úgy lehet mosni, hogy felemelt kezünktől az al-, majd felkarunkon át csorgatjuk a vizet egészen a célterülethez illesztett másik kezünkig, melyből csészét formálunk. Ha kellő mennyiségű víz összejön, már löttyinthetünk is egyet. A büszke kezdők hasonló módszerrel próbálják megmosni a korábbi bekezdésben érintett testtájaikat is, de a beletörődött profik elzárják a vizet a zuhanyból, és egy comblövéses orangután kecsességével az alacsonyabban elhelyezett fali csap alá tolatnak, és mindent elkövetnek, hogy testük legmagasabban lévő pontja az ánuszuk legyen. A külső nemi szervek, de főleg a hajlatok megtisztításához, ha nem akarunk térdelni, laza csípőízületre van szükség. Ha szemből közelítünk. Részeredményt hátulról is el lehet érni, de abban már tényleg semmi elegancia nincs.

Az Ajanta barlangok meglátogatása napjának estéjén elhatároztuk, hogy nem hagyjuk ki a poor man’s Taj Mahal (gúny)névre keresztelt épületegyüttes megtekintését sem. Ez az Auranghabad szomszédságában lévő épület arról híres, hogy pontos mása a híres Taj Mahalnak, azzal a különbséggel, hogy szerényebb anyagokból és kisebb méretben építették meg.

Mind az öten egy riksába ültünk: egy elöl a vezető mellett, hárman hátul az ülésen, L pedig ölben. A motor egész jól bírta az emelkedőket, de a rugózásban nem maradt tartalék, azt ülőgumókkal és farokcsonttal pótoltuk. Megérkezésünk előtt a sofőr elmesélte az épület eredetije építőjének híres történetét, akiről a munkálatok befejezése után gondoskodtak, hogy soha többet hasonlóan szépet – vagy akármit – ne tudjon építeni. Megállapodtunk, hogy a parkolóban várja visszatértünket.

Olvastuk a Lonely Planetben, hogy az épületegyüttest meg lehet közelíteni hátulról is, ahonnan szintén elég jó rálátás nyílik, mégha a kertbe bemenni nem is feltétlenül lehet, pontosabban szabályosan semmiképp. Magyarok lévén kézenfekvő volt, hogy ezt az ingyenes opciót választjuk. Elindultunk a kert bal oldalán, és végigsétáltunk azon a kis utcán, ahol putri jellegű viskókat, önfeledten játszó, koszos gyerekeket, a dolgukra siető motorosokat, a szabad mozgáshoz való jogukat érvényesítő disznókat és tyúkokat láttunk. A kerítés végénél kis dzsindzsáson vágtunk keresztül. Itt nagyjából egyértelművé vált, hogy nem lehet többet látni, mint szemből, de kétségtelenül a hátsó részt lehet megfigyelni.

Épp a fenti tanulságot vontuk le, amikor a sofőr – a helyiek tájékoztatása alapján, meg mert csak mi öten voltunk turisták a környéken – ránktalált, és lélekszakdva rohant utánunk olyan tekintettel, mint a gondoskodó osztályfőnök, aki észrevette, hogy kedvenc diákja éppen otromba hibát vét a matematika érettségi tétel kidolgozása közben. Elmondta, hogy innen nem sokat láthatunk, hanem pontosan azért vitt minket a főbejárathoz, és mellesleg a pénztárhoz, hogy ott bejuthassunk és alaposan megnézhessünk mindent. Visszakullogtunk vele a riksáig, ő levitt minket a kiindulási pontra, és az életképtelenségünkön csodálkozva, szájbarágósan, de kedvesen megmutatta a bejáratot, és a pénztárat. Kifizettük az egyébként vállalható ötszáz forintos fejenkénti belépőt. Ha ezt korábban megtesszük, még szürkület előtt bejutottunk volna és szebb fényképeket tudtunk volna készíteni.

Hazahoztam egy történetet Indiából – egy újságcikk formájában. Hat gimnazistát rajtakaptak, hogy egy vasárnapon az iskola egyik termében pornót néznek. A cikk arról nem szól, hogy kitől kapták a tippet, de azonnal rajtuk ütöttek, letartóztatták őket, és elkobozták az írást olvasva rettenetes mennyiségnek hangzó, de valójában közismerten hat darabot jelentő, fél tucat CD-t. Gondolom a srácok optimalizálták az erőforrásaikat és mindenki bedobott egyet a közösbe.

Másnap reggel iskolatársak, zömében lányok mentek a rendőrség elé, és azt állították, hogy pornófilmet nézni nem olyan nagy durranás, hogy ezért le kellene csukni az elkövetőket. Álláspontjukat annyira mindenre elszántan képviselték, hogy a rendőrség jobbnak látta a fiúkat azonnal elengedni – egy-egy figyelmeztetéssel. A cikkből nem derül ki, hogy e sikerükön felbuzdulva-e, de a lányok megpróbálták visszaszerezni az adathordozókat is. Ehhez a randalírozás módszerét választották. A rendőrök erősítést kértek és végül szolid nádvessző rohammal és vaktöltényekkel oszlatták fel a csajokat. Nem tudom, most hol lehetnek a CD-k…

Egyiptomban is felfigyeltem már arra, hogy férfipárok zavartalanul sétálnak kézenfogva, akár úgy is, hogy egymás kisujjába kapaszkodnak. Indiában is sok ilyen párt láttunk. A legkisebb feltűnést sem keltették: nem bámulta meg őket senki, nem kísérték őket rosszalló pillantások. Az alvóvonaton velünk utazó goai egyetemisták között láttunk például olyat, hogy ketten ültek egy fekvőhelyen úgy, hogy az egyik lábuk nyújtva volt, és a másik combtövén pihent, a másikat pedig felhúzott térddel tartották. Egyikük, csak úgy időtöltésként, a másik vádlijával játszadozott: cirógatta, gyúrogatta. Mindeközben gyengéd érzelmek jelét nem adták, illetve nem tűntek melegnek (sőt egy lengén öltözött csajokat is felvonultató magazint adogattak kézről kézre). Nyilván a népsűrűségből következően is egyszerűen mások a korlátaik, máshol húzódik az intim szférájuk határa. A látottak alapján kb. a behatolásnál.

Amikor arról gondolkodtam, hogy mi az a legfontosabb különbség, ami olyan mássá teszi pl. Indiát a mi kultúránkhoz képest, akkor arra jutottam, hogy biztosan fontos tényező, hogy nem törnek olyan elszántan a hatékonyságra, mint mi. Nem elsőszámú szempont, hogy valami gyorsan, vagy pontosan, vagy éppen úgy működjön, ahogy a felhasználónak a legjobb. Ez konkrétan úgy nyilvánul meg, hogy nem szólnak, hogy az étlap 70%-a épp nem kapható, hanem egyesével kell kitalálni, hogy az pont van-e. Vagy nem csoportosítják a ruhákat gyakorlatilag semmilyen szempont szerint, így csak véletlenül lehet megtalálni a jó méretű és egyúttal nekünk tetsző színű darabot. Vagy mindenért külön mennek el és nem gyűjtik össze a feladataikat, amiket egy helyen elvégezhetnének, stb., stb…

Lássuk, hogy működik ez nálunk. Még az ünnepek előtt hallottam a rádióban, hogy a boltok általában zárva fognak tartani, csak a benzinkutak, meg talán az egyébként is éjjel-nappal működő üzletek lesznek nyitva. Erre a tájékoztatásra alapozva elmentem tankolni. A kiszemelt kút nyitva is volt, jópáran voltak is ott. Az oldalanként dupla töltőállásokból egynél-egynél kis műanyag bója jelezte, hogy ott épp nincs benzin. Kicsit később kiderült, hogy nem azt jelezte, hogy annál az állásnál nincs, hanem hogy sehol nincs. Lehetett ablakot mosni, porszívózni, guminyomást mérni, négyszeres áron rágót és marcipán golyót venni, csak üzemanyaghoz jutni nem lehetett. És ez csak akkor derült ki egyértelműen, amikor nem jött a gázolaj a csőből. Mert még a számláló is alapállásban volt, és sem azon, sem a kút bejáratánál nem volt egy írólapnyi cédula sem, hogy „Tájékoztatjuk különösen kíváncsi vendégeinket, hogy üzemanyagot nem forgalmazunk”.

Nem baj, van remény, mert arra is van példa, amikor előre gondolkodnak. Például, ha nem működik a bankkártya leolvasó rendszerük, azt arculatos, saját lábán álló kistáblára írják ki, nehogy véletlenül olyan kellemetlen helyzetbe kerüljön a vevő, hogy nem tudja kifizetni nekik, ami jár. De azért még majd gondolkodom, hogy mi lehet az igazi különbség India és Magyarország között…

Az indiaiak – amennyire láttuk – jellemzően nem tartanak állatokat kedvencként. Legalábbis közel nem olyan mértékben, mint ahogy az nyugaton szokás. Egyszerűen együtt élnek velük, illetve inkább mellettük. A kutyák, a patkányok és a csótányok mellett. Nem gondozzák őket – ami az utóbbi két állat esetében, európai szemmel bocsánatos bűnnek számít – de nem is ártanak nekik.

Így pl. a mókusoknak és a nálunk híresen óvatos varjaknak sincs aggódnivalójuk, ha egy ember akár egy méterre megközelíti őket. Érdekes ilyen szemmel megfigyelni, hogy nálunk mekkora távolságot tartanak az állatok az emberektől.

Sok finomat ettünk Indiában – igazán lepukkant helyeken is. Mindenhol pincérek segítették a választást, illetve értelemszerűen ők hozták ki a megrendelt italokat, ételeket. Kis túlzással felállítható az a fordított arányosság, hogy ránézésre minél kétségbeejtőbb volt az étterem, annál finomabb volt az étel, és annál kedvesebb a személyzet. Ahol a legkevésbé számítottak ránk, lesték minden szavunkat, meghatódtak, ha megdicsértük a thalit, örömmel nézték, ahogy eszünk.

Az egyik helyen, ahol talán a legfinomabbat ettük, és egészen biztosan a legkedvesebb kiszolgálásban volt részünk, a szomszéd asztalon, az egyik vendégnél valami kis csipegetni valót láttunk meg. Megkértük az épp előttünk elsétáló srácot, hogy hozzon nekünk olyat. Mivel mi nem tudtuk, hogy mi az, ő meg nem tudott angolul… Illetve ezegyszer ugye hiába is tudott volna. Mutogattunk tehát, de nem elég fókuszáltan, mert mindent megmozgatott az asztalon, amit látott: a vizet, a szalvétát, a szója szószt, stb. Mi mindig jeleztük, hogy nem arra gondoltunk. Végül sikerült lokalizálni a céltárgyat. Arcán az eddigi lázas igyekezet nyomait az áradó boldogságé váltotta fel, és felénk nyújtotta a kis tálat. A tulajdonosa nem tiltakozott ugyan, sőt, előzőleg, a srácot segítve, ő is kínálgatta az asztaláról a kancsót, meg a többit, mi mégis lejeleltük, hogy nem pont az övét akarjuk, hanem egy ehhez hasonlót, amit nekünk hoznak, és nem mástól veszik el. A csipegetni való hirtelen sütött, apró rákok közössége volt. Európai szemmel nem néztek ki jól. Inkább rovarokra emlékeztettek, és nem tenger gyümölcseire asszociáltunk. Megkóstolva a rántott ráktól elvárható ízt éreztük. Jó volt.

A pincérekkel akkor sem volt egyszerűbb kommunikálni, ha az angol nyelvtudás jeleit mutatták. De az alapprobléma mégsem nyelvi jellegű volt. Az első lépés általában az volt, hogy odaadták az étlapot, amit mi gondosan, csoportosan áttanulmányoztunk. Azért csoportosan, hogy nehogy ugyanazt rendeljük. Így növeltük a kipróbált ételek számát, és csökkentettük a rossz választás egy főre eső kockázatát – ugyanis mindegyikőnk evett mindenki más kajájából is. Ezután a homályos részletek tisztázása következett – általában kudarccal zárva, azaz nem tudtuk meg, hogy mit takar a név, így megrendeltük vakon. Ahogy kimondtuk, hogy mire esett a választásunk, gyakran kiderült, hogy az pont nincs. Aztán a következőről. És még háromról. Volt olyan, hogy kiderült, hogy a harmincöt elemű étlapból hét érvényes találatot lehetett bevinni, de mégsem volt olyan pillanata a folyamatnak, amikor a pincér praktikusnak látta volna elárulni, hogy melyik az a hét, amiről érdemes álmodoznunk.

Hogy a végül érvényesen kiválasztott étel felszolgálása helyett, vagy legalábbis azt megelőzően mi történt, az megérdemel egy külön bekezdésbe (ezt olvashatjátok most) foglalt konkrét esetleírást. A pincér visszajött, hogy

– Sajnos nincs kis rák (angolul prawn – nem tudom, mik ezek magyarul) a rizshez, most akkor mi legyen?

– A nagyobb fajta rák (angolul crabs – hát ennek sem tudom a nevét magyarul) van?

– Van.

– Akkor olyannal kérem.

– Nagyobb fajta rákkal?

– Igen, azzal.

– Mit?

– ??? Rizst, ahogy megbeszéltük, csak azt mondom, hogy jó lesz a másik fajta rákkal is.

– Van ilyen nagyobb fajta rákunk, tésztával, rizzsel, lencsés, illetve currys szószban, chapatival, vagy…

– !!! Nem, köszönöm. Akkor kérek egy sült rizst, a nagyobb fajta rákkal.

– Rendben, tehát egy sült rizs, a nagyobb fajta rákkal.

– Pontosan!

Az ilyen otrombábbnak számító hullámhossz-eltolódásokon kívül, általában az apró finomságokban tudtunk még nehezen megegyezni. Ha valami extrát kértünk, hogy ne túl csípősen, vagy ebből a szószból többet hozzon, vagy sok cukorral, vagy tej nélkül… Nem szokott sikerülni. Azért nem adtuk fel, és mindig elmondtuk, aztán elmondtuk újra, hogy pontosan mit szeretnénk, de persze olyan is volt, hogy beletörődtünk a vágy 70%-os kielégítésébe. Keralán, az utunk vége felé, D a már begyakorolt, szuggesztív tekintettel a pincér agyába hatolva kérte, hogy ezúttal a forró gyömbéres limonádét nagyon sok mézzel hozza. A pincér kisvártatva meg is jelent a gőzölgő pohárral, aminek az alján jelentéktelen mennyiségű méz szomorkodott. Tudtuk, hogy ez lesz, mindig ez van! Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és mondani akartuk, hogy dehát könyörgöm, sok, érted? sok! mézzel kértük! De egy huncut mosolyba és egy kacsintásba ütközött a tekintetünk. – Mindjárt hozom a mézet – mondta, és tényleg adott egy kisebb tálkányit, még mindig mulatva a tréfáján. Aztán együtt röhögtünk.