Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Tamás rutinosan került minden helyzetet, amiben úgynevezett jó tanulónak tűnhetett volna. Jó oka volt rá: az osztályunkban megmosolyogták az ilyenfajta tévelygést. Ezért is kaptuk fel a fejünket, amikor az eddig megbízhatónak ismert srác konokul állította, hogy neki tetszett Az ember tragédiája. Gondoltam, akkor én is adok neki egy esélyt.

 

A kaotikus, hol időmértékes, hol ütemhangsúlyos, nem igazán rímekbe szedett verses forma láttán csak Tamásba vetett hitem lendített túl kezdeti kétségbeesésemen, és mégiscsak elkezdtem olvasni a drámát.

 

Nem túl nagy élvezettel – de még nem is régóta – haladtam a rövid sorok mentén, amikor először feltűnt, könnyen lehet, hogy valami érdekesbe botlottam. Isten kétségtelenül letett valamit az asztalra azzal, hogy – igen szűk határidő szorításában – megalkotta a Földet, de hamar kiderült, hogy művével annyira elégedett, hogy az első slágerük után kaszáló kezdő sztárok önelégültsége hatalmasodik el rajta. E kevéssé szerencsés hozzáállása alá talpnyaló angyalok hada adta a lovat.

 

Csak egy kivétel akadt: Lucifer. Kellemesen meglepve vettem észre, hogy a teremtéssel illetve Isten szerepével kapcsolatos felvetései sokkal inkább jogosnak, mint az Ördögtől valónak tűnnek. Isten is érezte a lelke mélyén, hogy nem minden érdem, nem minden jog az övé, így végül kiegyeztek abban, hogy Lucifer is kap egy kis játékteret. 

 

 

Élt is vele, és kapásból belerángatta a mentálisan lefojtott Ádámot és Évát abba a kalandba, amiről a mai napig is képtelenség eldönteni, hogy jó ötlet volt-e (igen). Újabb kellemes meglepetésemre a zavar csak fokozódott azzal, hogy Lucifer lényegesen árnyaltabb személyiségnek mutatkozott, mint azt a hivatalos kommunikáció alapján az ember gondolta volna. Kétségtelenül volt abban rosszhiszeműség, ahogy a történelmi korokon át vezető álombéli útjukon a kudarcok felé forgatta Ádám fejét, de még ennél is erősebben éreztem benne az éleslátást. Lucifer cinikus volt, de többnyire igazat beszélt. Isten művét, a saját képére teremtett embert mutatta meg. És volt egy kis gond a képpel.

 

Az utazás során Madách sorra vette a jelentősebb történelmi korokat, eseményeket, és a hozzájuk kapcsolható eszményeket. Ádám eleinte lelkesedett, Lucifer pedig ellenpontozott. Nagyon tetszett, hogy a vitáik során elhangzó érvek igényesek, korrektek voltak. Nem tukmálták a minden kétséget kizáró megoldást – bár a tanár-tanuló viszony persze aszimmetrikussá tette Ádám és Lucifer viszonyát, amit azonban a szerző ügyesen tompított azzal, hogy időről időre más és más viszonyrendszerbe helyezte a két szereplőt.

 

Madách a hetedik, konstantinápolyi színben győzött meg véglegesen arról, hogy ez a mű témájában, és főleg a feldolgozás módjában világszínvonalú alkotás. Például Lucifer alábbi megjegyzése révén:

 

„Hiú törekvés. Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében;

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén, –

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.”

 

Ez az az éleslátás, az a bölcsesség, ami miatt nem csak a verselést bocsátottam meg, de még azért se haragudtam volna, ha a szavakból kimaradtak volna a mássalhangzók. A kiegyezés előtti sértődött, passzív Magyarországon ilyen magasról tekinteni a világra az én szememben az élet vizének felfedezésével összemérhető jelentőségű teljesítmény.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ugyanekkor a jövőbe, pláne pedig az űrbe látogatni szintén egészen elképesztő, korát és környezetét messze túlszárnyaló szerzőre vall.

 

És ha már a világnál tartunk. Gimnazistaként nem esett le nekem az igazi jelentősége a dolognak, de a friss szele érezhetően meglegyintett annak, amit évekkel később olvastam Faludy Györgytől a Pokolbéli víg napjaim-ban. Azt, hogy a számunkra, magyarok számára csodálatos, felkavaró művek döntő többsége csak a Faludy által „magyar glóbusznak” hívott univerzumon belül értelmezhető. Azaz a helyi viszonyok és történelem ismerete nélkül üresek, érdektelenek a világ többi része számára.

 

Az ember tragédiája nem ilyen (ezt Faludy is konkrétan említi). Tartalmas felvetései, mindkét oldalról korrekt érvelései, a téma maga, a konfliktusok, a vívódások jellege mind olyan, ami el kell, hogy jusson minden gondolkodó ember agyáig, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa.

 

Az én tizenéves agyamra meghatározó módon megtermékenyítően hatott, és bárkinek a világon őszinte jószándékkal ajánlom, hogy mélyedjen el benne, és gondolkozzon a világ dolgai felől. Egy jó (ezt úgy is értem, hogy az eredeti magyar szövegnél jobb) fordítás lehengerlő élvezetté kell, hogy tegye az olvasását. Előre bocsátva, hogy a véleményem erősen esetleges ebben az ügyben, azt gondolom, hogy például George Szirtes emelt a nyelvi színvonalon, amikor angolra ültette át Az ember tragédiáját.

 

Mi talán akkor jártunk volna a legjobban, ha – Madách kérésére – Arany János nem csak véleményezi és konkrét javaslatokkal egészíti ki a művet, hanem tovább megy, és teljesen át is fogalmazza. A szállóigévé vált idézetek így is tőle származnak. Én azt gondolom, hogy érdekes kísérlet lenne újraírni.

Egyszer egy író (sajnos nem emlékszem, ki) úgy vallott magáról, hogy megpróbált olyan egyszerű mondatokat írni, mint Hemingway, de próbálkozásainak eredményei végül csak szar mondatok lettek. Remélem, később rájött, hogy a megoldás egyszerűen annyi, hogy Hemingway mondatai is szarok. Híres jéghegy-elve – miszerint csak a legszükségesebbet írja le, az üzenet pedig a felszín alatt hömpölyög –, ha valaha működött egyáltalán, azt csak olvasói elszántságának és fantáziájának köszönheti.

 

Az öreg halász és a tenger sem kiemelkedő alkotás. Szavai és mondatai végtelenül szikárak, és annyira köznapiak, hogy épp szándékolt céljukat nem érik el, azaz nem utalnak a mögöttük megbúvó drámára. Hemingway – enyhén szólva – nem követ el mindent, hogy olvasóját a mélyebb megértés, a katartikusabb összefüggések kutatására indítsa. Szavai egyszerűen annyik, amennyinek első ránézésre látszanak. Persze bárkinek elkalandozhatnak a gondolatai, asszociálhat az életét végiggürcölő nagyapjára, vagy bármire, de azt nem az írónak köszönheti.

 

 

Pedig a téma igazán súlyos, nagyon mély értelmezések felé csábító. Adva van egy öregember, aki pechszériája csúcsán vészt jósló lendülettel vág neki egyedül a tengernek, hogy behozzon minden elmaradást, és kifogja élete legnagyobb halát. Már az alaphelyzet is a halál árnyékától terhes.

 

De ez csak kihasználatlan lehetőség marad. A legbosszantóbbak azok a súlyosan életszerűtlen, illetve tárgyi tévedésen alapuló részletek, amiket talán jól megírni sem lett volna nagyobb fáradság, mint rosszul.

 

Sajnos hiteltelenné teszi az írót, hogy öregember hőse egyetlen palack édesvízzel vág neki a küldetésnek, négy napot és éjszakát tölt úgy a tengeren, hogy nincs mivel védekeznie a perzselő nap és a dermesztő éjszaka ellen. Amikor az óriási hal rákap a horgára, szüntelen élethalál harc kezdődik, melynek során a halász megfeszített erővel tartja a kötelet, aminek a másik végét sokmázsás ellenfele húzza napokon át. Kezei és háta kisebesednek, – természetesen – erős fájdalmai vannak. Mindeközben nem okoz neki komoly gondot, hogy ha éppen egy uzsonnára szánt halat kell kifognia. Ilyenkor az eddig megvetett lábbal, negyvenöt fokban megdőlt testtel tartott óriást egyszerűen bal talpával a kötélre lépve tartja féken. Az sem probléma, hogy összesen pár órát alszik, és a kötelet ezalatt is keményen tartja, majd a kialvatlanságból fakadó dekoncentráltságot egyszerű elhatározással hessegeti el magától még azelőtt, hogy az érdemben akadályozná küldetése teljesítésében, vagy ne adj’ isten, még talán hallucinálni is kezdene, ahogy az minden normális embertől elvárható lenne. Közben még olyan kiáltóan felesleges dolgokra is pazarolja energiáját, mint megtalálni, kivágni és a vízbe dobni egy delfin „kopoltyúját”, hogy aztán végül mégse egyen a tengeri emlősből, hiszen van hal is. Azt már tényleg én szégyellem megemlíteni, hogy a kaland utolsó napján az aggastyánnak még van ereje és ügyessége arra, hogy a kését erősen az evezőhöz kötözze, és azzal jó pár cápa – igaz, porcos – koponyáját átüsse.

 

De akkor mi szól amellett, hogy ez a könyv gyerekek kezébe kerüljön?! Megpróbálom kimagyarázni: a fent említettek jó része. Ez a könyv nem üti meg egy irodalmi alkotás színvonalát, de nagy segítséget nyújthat az olvasás megszerettetésében. Hiszen olyan egyszerű szavakkal, olyan rövid és világos mondatokkal operál, amit a gyerekek is könnyedén megértenek. Van benne küzdelem, dráma, bele lehet merülni a történetbe, használni lehet a fantáziát, azaz megtörténik a csoda, és a betűkből élmény, mese lesz. A főhős által átélt gyötrelmek sekélyes ábrázolása amekkora hiba a felnőtt olvasók rovására, akkora szívesség a gyerekek felé: így legalább nem kell vizet fakasztaniuk az állólámpa szárából, ahogy rémálmukban evezőlapátként markolják a cápák elleni harcban. A könyv ráadásul nem kínzóan hosszú, és kedves gesztus Hemingwaytől, hogy nem a főhős halálával végződik.

 

Én végül is csak egy dolgot tartok elengedhetetlennek. Mondják meg a végén a gyerekeknek, hogy a delfinnek nincs kopoltyúja annak ellenére sem, hogy úgy sok minden lényegesen egyszerűbb lenni neki. A többi életszerűtlenséggel meg úgy vagyok, hogy sokszor a Tommal és Jerryvel megtörténtek is a hihetőség határát feszegetik.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nem vagyok – minden határon túl – haragtartó ember. A dagályos népnyelven író, halálvágyat ébresztő Móricz Zsigmondnak is nagyjából megbocsátottam már, mire a gimnáziumban a Tragédia című novelláját kellett olvasnunk. De e miatt az írása miatt szinte meg is kedveltem.

 

A novella csak pár oldalnyi. Benne a szavak, mondatok olyan egyszerűek, mint az ék. Közéjük ereszkedve mégis olyan tágas kilátás nyílik a kisember korokat átívelő lényére, a gazdagabbakhoz való viszonyára, a világban elfoglalt és elfoglalni vélt helyére, hogy az ember nem győz csodálkozni, hogy a történet annyira gömbölyű, hogy se be nem mélyed, se ki nem türemkedik sehol. Minden benne van, és semmiből nincs több mint kellene.

 

A fent említetteken kívül talán az ragadott meg benne leginkább annak idején (egyébként ma is), hogy olyan finoman, tolakodó tukmálás nélkül csempészi a motívumokat az olvasó agyába. Például a főhős neve az egyik leggyakoribb vezetéknév és az egyik leggyakoribb keresztnév együttese, azzal a kis kiegészítéssel, hogy viselője számára túlzás lenne, ha még egy extra „s” betűt is kapott volna hozzá. Azzal már annyival jelentékenyebb lenne, hogy már meg sem érdemelné.

 

Elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy a sorsa által üldözött, objektíve is reménytelenségre ítélt szerencsétlen – szöges ellentétben azzal, amit egy hátrányos helyzetű hőstől várnánk – amúgy nem jó ember. Sorsát nem méltósággal viseli, nincs jóindulattal embertársai felé, sőt. Veri a feleségét, más kárát áhítozza, egyáltalán: a nélkülözés, az abszolút és relatív szegénység felemésztette a lelkét. Lehet, hogy akármilyen kitűnő úriember is lehetett volna belőle, ha szerencsésebb körülmények közé születik, de valószínűbb, hogy nem.

 

Nagy terve (melyre vészjósló módon, vasakaratú koplalással készül), hogy kieszi Sarudyt a vagyonából, a szánalmasnak és a groteszknek mesteri elegye. A szinte láthatatlanul halovány remény pislákoló lángja a tizedik kanál levesnél alszik ki. Még jóval a túrós csusza, a lencse és a töltött káposzta előtt. 

 

 

A heroikus küzdelmet Kis teljes magányban harcolja végig: Senki nem tud róla, hogy egyáltalán küzdelem folyik, hogy micsoda nemes bosszúra készül a sikeresség és a sikertelenség ellen egyszerre. Ami azt illeti, azt se veszi észre senki, hogy egyáltalán ott van. Elismerésre méltó fegyvertény, hogy a férfi egyáltalán eljut a töltött káposztáig, de a vizezett főzelékekhez szokott szervezete idegen testként azonosítja az úgynevezett húst, és az még a torkán megakad.

 

Eredeti célját vesztett, dühös bosszúvágya arra sarkallja, hogy csak azért is legyőzze legalább azt a rohadt darab húst, de hát nem megy. A földön kapálózva, de egy hang nélkül, észrevétlenül fullad meg.

 

Mi értelme volt ennek? Kik voltak ebben a történetben a jók meg a rosszak? Miért vált ilyenné Kis János? Mikor vált ilyenné? Mit kellett volna másképp csinálnia? Tudta volna másképp csinálni? Móricz a válaszokat – szerencsére – nem adja az olvasó szájába. Majd az irodalomórán megpróbálnak kideríteni valamennyit belőlük.

Nekem valami miatt nem voltak gyerekkoromban különböző magazinjaim, meg képregényújságaim. A Hahoták tartalmát is kölcsönpéldányokból dolgoztam fel. Egyedül a Kockásnak voltam elkötelezett vásárlója. Sok szereplőjét kedveltem, de Pifnek biztos helye volt a dobogón.

Pif karaktere alighanem aktívan alakította a kutyákról alkotott nézeteimet, illetve fordítva is: saját tapasztalataimból kiindulva kicsit sem lepett meg, hogy eb létére ilyen eszes, talpraesett. Máig bennem él az érzés, amit akkor éreztem, amikor valami új találmánnyal, gépezettel állt elő: szerettem volna én is alkotni valamit, ami jó valami kihívó probléma megoldására, és működik. Rengeteget dédelgettem ehhez hasonló gondolatokat – bár a konkrét megvalósítás egyelőre várat magára.

Pif állandó partnerének, Herkulesnek a figurája is finomra hangolt alkotás volt. A bagzó kandúrok idegtépő hangjára fékezhetetlen (de hivatalból üldözendő) éneklési vágyával, konfliktus kereső attitűdjére pedig verekedéseivel, illetve az arcán állandó dizájnelemként megjelenő ragtapaszával utaltak a szerzők. A munkához való viszonya is életszerűnek tűnt: nem szeretett, és érdemben nem is tudott dolgozni. Pif ebben a tekintetben is éppen az ellentéte volt.

Különösen hálás voltam azért, hogy közös kalandjaik jelentős része űrexpedíciókban öltött testet, melyek elméleti és technikai hátterét Szépalmási professzorral teremtették meg, és Krapulax ellen kellett megvédeniük.

A mindenkori gonosz – ahogy azt nyolc évesen el is vártam – mentes volt a jó tulajdonságoktól, de nem volt hülye. Világuralmi törekvései soha nem voltak eleve halálra ítéltek: érvényes próbálkozásokat hajtott végre, és a szükségképpen bekövetkező kudarc ellenére is lehetett tudni, hogy hibáiból tanulva fog visszatérni a következő havi számban.

Egyetlen hiányérzetem maradt csak kedvenc kutyahősöm kapcsán: tengernyi önmagáért beszélő kvalitása is kevés volt ahhoz, hogy rájuk alapozva meggyőzzem szüleimet, őrültség lenne tovább élni kutya nélkül. (Évekkel később ez a probléma egyébként egészen más körülmények között, de megoldódott).

 

Ha egy diák – önszántából vagy kényszer hatására – elolvassa V.A. Obrucsev – Utazás Plutoniába című ifjúsági regényét, előfordulhat, hogy rákap a könyvekre, extrém esetben még a tanuláshoz is megjöhet a kedve. Amennyire tudom, szinte minden gyerek szereti a misztikus, izgalmas, pergő történeteket. Obrucsevé pont ilyen, megspékelve azzal, hogy a felnőttekre jellemző, ölni tudó unalmasság nélkül, az óvatlan, de ezúttal szerencsés fiatal olvasók számára szinte észrevétlenül csepegtet egy jó csomó természettudományos, és egy kis közgazdasági ismeretet.

A történet néhány tudósról és egy expedícióról szól. Az I. Világháború kitörését megelőző évben egy gazdag orosz expedíciót szervez az Északi-sark környékére, mert oka van feltételezni, hogy ott egy még felfedezetlen területet találhat. Csapatát geológus, meteorológus, botanikus és zoológus szakemberek alkotják. A csapat összeszedi a küldetéshez szükséges eszközöket, és hajóra száll, hogy az Északi-sark felé vegye az útját. A szerző – és ez a könyv egészére jellemző – nem fárasztja fiatal olvasóit terjengős leírásokkal, az út hosszát inkább csak jelzi, de az oldalak falása közben nem kell ugyanazt az unalmat elszenvednünk, mint az utazóknak.

Hamar meg is érkeznek az expedíció kezdőpontját képező Nansen-földre, csak előtte még megmentenek egy hajótörött szerencsevadászt, aki elég tapasztalt ahhoz, hogy bevegyék a küldetésbe. Az út további részében a szponzor – rokkantsága miatt – nem tud részt venni, így a szimpatikus, a tudósok szoba jellegére rácáfoló utazók egy szűkebb csoportja kezdi meg a tényleges küldetést.

Megint nem kell sokat várnunk, és az események gyorsulni kezdenek. Az önszántukból olvasó diákok szemöldöke felszalad, amint arról olvasnak, hogy a fizika törvényei uralmukat veszteni látszanak. A kényszerített olvasók arcán a remény mosolya lebben át: hátha kiderül, hogy amit tanulni kellene, az nincs is úgy, viszont hogy hogyan is van akkor, az nem derül ki egyhamar. Ahogy haladnak előre a tudósok, elsősorban a légnyomás adatok, illetve a víz forráspontjának alakulása képeszti el őket. Ők csak mennek előre a kutyaszánnal, de már viszonylag hamar azzal kell szembesülniük, hogy a víz 120 meg 125 fokon forr. Mintha egy hegyről mennének le, noha látják, hogy nem ez a helyzet, ráadásul a tengerszint alatti 5.000 méteres mélység tulajdonképpen értelmezhetetlen.

Hamarosan kiderül, hogy valamiféle óriási üreg belseje, végső soron pedig a Föld gyomra felé haladnak, így nem a fizika törvényei omlanak össze, hanem az ismert világról alkotott elképzelések. De amikor a rossz tanulók elillanni látnák a csalfa reményt, egyszer csak mamutokba botlanak a főhősök. Nem a jégben konzerválódott múmiákra, hanem élő, hús-vér állatokra. Ezen a ponton bocsássuk meg a szerzőnek, hogy 1951-ben megírt szereplői  – a korrekt eljárásnak tekinthető fényképezés mellett – sikeres, célzott puskalövéseket is leadnak az agyaras jószágokra.

Kisvártatva találnak még gyapjas orrszarvút, és egyik meglepetésből a másikba esve, nagy tempóban haladnak tovább, újabb és újabb kihaltnak hitt állatokat felfedezve. Dolgukat könnyíti, hogy folyamatosan nappal van, de nem a Föld tengelyének Naphoz viszonyított dőlése miatt, hanem mert ennek az óriási üregnek egy ősi kozmikus ütközésből származó saját kis “Napja” van. Vöröses izzása miatt Plutónak nevezik el, mit sem törődve azzal, hogy később ezt a nevet egy égitest fogja megkapni. (A szerző azért képbe rázza olvasóit ezzel kapcsolatban is, ahogy számos más tényt is lábjegyzetben magyaráz).

Az események lassítás nélkül pörögnek tovább, és hamarosan kiderül, hogy ahogy egyre beljebb jutnak az új terülten, úgy jutnak egyre régebbre az időben is. A növényzet és az állatvilág is folyamatosan e szerint változik: eljutnak a dinoszauruszokig és az egy méteres hangyákig. Minden fajjal akad kalandjuk bőven, a természettel maguknak kell megbirkózniuk, alapvetően saját leleményességükre és a soha nem látott környezet erőforrásaira kell hagyatkozniuk. Hogy ne csak a flóráról és a faunáról legyen szó, asszisztálnak két különböző vulkán kitöréséhez, ömlő láva elől menekülnek, stb.

Kellemes meglepetés, hogy a visszafelé útra is marad izgalom. Mivel a télies környezet megszűnt, sőt trópusivá alakult az út során, az utazók megszabadultak melegebb ruhadarabjaiktól, amiknek viszont hasznát vették volna, amikor újra a téli zónába értek. Mivel azonban orosz emberekről van szó, az ingujjban átvészelt fagypont körüli hőmérséklet inkább csak kellemetlenség, mint baj.

Az ősemberekkel való kalandos találkozás számomra a legizgalmasabb rész volt, de nem a slusszpoén. Elődeinket ötletesen, hitelesnek tűnően írja le a szerző. Az egyedüli homályos pont számomra az volt, hogy a hordában a nőké volt a vezető szerep az alávetett férfiak fölött, melyhez alapvetően nagyobb testükből merítették a fedezetet. A szerepek is felcserélődtek az általunk alapértelmezettnek gondolthoz képest: a nők vadásztak, és a férfiak őrizték a tábort. (Az okokat – gondolom – Obrucsev pszichoszexuális fejlődésének vargabetűiben kell keresni).

A hajóhoz visszaérve rengeteg zsákmányt és bizonyítékot pakolnak ki, és osztoznak az örömben, hogy megbízójuk teóriája helyesnek bizonyult. Pár hónapot vesztegelniük kell az őket fogságban tartó jég miatt, de aztán elindulhatnak, hogy hamarosan feltartóztassa őket az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hadihajója. Közben kitört ugyanis az I. világháború.

A véget nem mondanám egyértelmű happy endnek, de az az érzés fogalmazódik meg az olvasóban, hogy van valahol egy felfedezett, de újra elfelejtett világ. Amit újra fel lehet kutatni. Vagy valamit.