Pacsi

Döme az egyik rendes évi oltását olyan szakszerűen kapta meg a hátába, a bőre alá, hogy idővel egy kis púp nőtt a helyén. Aztán még tovább növekedett, és a bezáródott oltóanyag(?) kemény, zölddió nagyságú duzzanattá feszítette a kis púpot. Úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban robbanhat.

Kitérképeztük, hogy hol rendel a nem emlékszem már, ki által ajánlott, jobb hírű állatorvos. Kocsiba ültünk, és elvittük Dömét megmutatni, illetve rendbehozatni. Ha jól sejtem, kutyákat nem műtenek csak úgy ambuláns módon. Dömét is hamar elaltatták, szépen körbeborotválták a duzzanatot, aztán felvágták, kitisztították és összevarrták. Ha már elaltatták, elvégeztek rajta egy rutin kilométer-szervizt is: fogkövetlenítették, levágták a karmait, kitisztították a fülét. Mi a váróban töltöttük el ezt a kb. 40-50 percet. Még teljesen kába volt, amikor kihozták. Azt mondták, hogy ez még egy jó óráig fog tartani, aztán szép lassan összeszedi magát. Csak arra kell figyelnünk, hogy a megszokott helyén találja magát és legyen víz a közelében. Méretes eb lévén egy pokrócba fektettük, és a sarkait összefogva szállítottuk haza.

Telt múlt az idő, de az eszmélését a legjobb indulattal is csak olyan tessék-lássék módon abszolválta. Odamentem a helyére, megdögönyözni egy kicsit, de nem igazán sikerült a megszokott baráti légkört kialakítani, csak feküdt unott arccal és szuszogott. Szuszogott, pedig fújtatni, lihegni, vagy álmacsón morogni szokott. Szóval furcsa volt. Már ilyen szemmel megnézve feltűnt, hogy úgy dagad a horpasza, mint egy falási roham után lévő kölyökoroszlánnak. Tapintásra kemény volt, és a felfújódás szinte látható ütemben súlyosbodni kezdett.

Azonnal hívtuk az orvost, és pár célratörő mondattal elmondtuk, hogy mi a helyzet. Azonnal be kellett vinni. Döme becsukta a szemét, már nem szuszogott. Kocsiba vágtuk magunkat, és a kresz szabályokat az irányelvek szintjén kezelve, nagy tempóval, az ideális íveken autózva visszavittük.

Most jól jött, hogy a térképezős részt eggyel korábban letudtuk. Ahogy beértünk, egyből bevittük belső helységbe, ahol egy csövet dugtak le a torkán, aminek a hatására olyan hang jött ki belőle, mintha egy gumimatracot engedtek volna le. A diagnózis: gyomorcsavarodás. (A gyomor egyszer, vagy többször megfordul a hossztengelye körül és elzáródik mind a nyelőcső, mind a bél irányába. A keletkező gázok nem tudnak ürülni, a gyomor felpuffad, és végül elnyomja a tüdőt, ami rövid időn belül fulladást okoz). Egyrészt semmi több késlekedés nem fért volna bele az időbe, hanem az utolsó pillanatokban voltunk, másrészt szerencse volt az is, hogy a csövet eléggé le lehetett dugni, azaz ezt a kis nyomáscsökkentést el lehetett végezni rajta. Ez persze csak pillanatokra oldotta meg a problémát, azonnal műteni kellett. Rögtön el is altatták, és nekiálltak. Ez már ottalvós kalandnak számított. Abban maradtunk, hogy másnap délután mehetünk érte.

Másnap a megbeszéltnél kicsit korábban érkeztünk, mert gondoltuk, hogy a tegnapi izgalom, az idegen helyen ébredés, a kellemetlen szagok mind stresszelni fogják Dömét. Ahogy beléptünk, az orvos olyan boldogsággal üdvözölt minket, ami alapesetben maximum a messiás első helyettesének járna. Mondta, hogy minden a legnagyobb rendben van (egy jól bevált amerikai módszer szerint a gyomrot a hasfalhoz varrták, így az eset nem ismétlődhet meg), és azonnal vihetjük is a kutyát. Ahogy a belső helységbe léptünk, közepes káoszt láttunk, az epicentrumban Dömével. Az őt – állítólag órák óta – körülrajongó, gyakorlaton lévő egyetemista csajok teljesen el voltak varázsolva a vidám kölyökképétől, a selymes szőrétől, a kedvesen bumfordi közvetlenségétől, a(z egyébként soha nem tanított) pacsiktól: a kapacitásuk bő 70%-át rá áldozták, következésképp a munkavégzés teljesen ellehetetlenült. Ahogy kivezettük, mindenki személyesen búcsúzott el tőle, még a „főorvos” is szeretettel mosolygott utána, ahogy megtörölte verejtékező homlokát. Úgy nézett ki, hogy még szükség lesz 12-17 percre, és / vagy egy lecsengető kávészünetre, mire a dolgok visszaállnak a rendes kerékvágásba.