Életcél

Amikor a Föld élőlényeinek fejlettségéről, illetve arról gondolkodnak az emberek, hogy melyik vitte többre, melyiké a nagyobb pontértékű evolúciós teljesítmény, részben túl bonyolultan fogják meg a jelenséget, részben meghatározó jelentőségű dolgok mellett sétálnak el.

Ma a molylepkék esetén keresztül jöttem rá valamire. Több, mint egy éve vannak a lakásomban – hol többen, hogy kevesebben –, de soha nem sikerült behatárolnom a fészküket. Néztem a ruhák között, a fűszereknél, a száraztésztáknál, a lisztben, a kamra eldugott sarkaiban, de semmi gyanúsat nem láttam. Aztán ma felbontottam egy egy-két hónapja vásárolt héjas, pörkölt földimogyoró csomagot. Közben vettem észre, hogy belül, a csomagolás átlátszó részén fészkelődik egy példány. Lehet, hogy többen is vannak.

Tehát ez a rovar hónapokig eléldegélhet azon a törmeléken, amit egy ilyen csomagban talál az ép héjas mogyorón kívül, illetve az oxigén mennyisége sem szűk keresztmetszet számára. Ha az ember, méreteinek megfelelő arányban felnagyítva, hasonló környezetbe kerülne, akkor legnagyobb valószínűséggel megfulladna, majd szomjan, utána éhen halna. Ha egy szerencsés mutáció folytán a levegő, a víz, vagy a táplálék valamelyikének hiányát jól tűrné, akkor csak e három tényező, mint legvalószínűbb halálok sorrendje változna. Ha pedig ezeket mind kibírná, akkor az elméje bomlana meg.

A molylepke – jelenlegi ismereteink szerint – nem tűz komoly, absztrakt célokat maga elé az életben, egyszerűen élni akar. És ezt jól csinálja. (A teljes fajra vetítve ezen a tényen az sem változtat, hogy most módszeresen ki fogom irtani az összeset ebben a zacskóban).

De ez nem minden. Akkor lesz igazán okunk az evolúcióról újra, de ezúttal már sokkal alaposabban elgondolkodni, ha kiderül, hogy nem a hanyag gyártás-, illetve csomagolástechnológia miatt keveredtek ezek az állatok a mogyoró közé, hanem tudatosan, generációk óta alkalmazzák a trójai faló módszert.