Ferinek csak tizenegyre kellett átérnie a másik épületbe, ahonnan öt hónapja helyezték át. Délelőttre nem tett semmilyen programot, hogy a készülődésnek szentelhesse magát. Nem a megbeszélésre akart a lehető leglelkiismeretesebben felkészülni, hanem emlékeibe merült, visszagondolt a régi, szép, békebeli időkre.
Szándékosan korábban indult a kelleténél, és az utat gyalog tette meg. Az épületet ugyan a főbejáratnál közelítette meg, de nem ment be rögtön, hanem egy ráérős kört tett az ismerős ablakok alatt, némelyiknél elidőzve egy kicsit, és az adott szeglethez fűződő emlékeinek megfelelően hol nosztalgikusan elmosolyodott, hol egy visszafogott hős arckifejezését öltötte magára. Visszaérve a főbejárathoz, olyan lendületesen lépett be rajta, mintha egyenesen az utcáról jött volna. Arca komoly, hivatalos volt. A portásnak felmutatta belépőkártyáját, aki zavartan mosolyogva legyintett: – Ugyan, hagyd már, Feri, ne hülyéskedj!
Feri erre barátságosan bólintott egyet a portás felé, de kártyáját csakazértis nyomatékosan felé tartotta: rendnek kell lennie. A belső udvarra nyíló üvegajtónál meglátta Gyulát. Gyula szürke pantallót viselt, szintén szürke, de a nadrág színénél egy árnyalatnyival világosabb cipővel. Felül egy barna, V nyakú kardigán volt rajta, kicsit megcsavarodva. Vagy talán csak jobban kinyúlt a bal zsebe, ahol textil zsebkendőjét, és zömében felesleges kulcsokat magában foglaló kulcscsomóját tartotta.
Nagy szavak és széles gesztusok nélkül üdvözölték egymást, látszott rajtuk, hogy jó ismerősök, és számos közös emléket őriznek – a régi időkből. Összhangjuk annyira átható volt, hogy Feri sötét öltönyének és Gyula ruházatának erős jellegbeli eltérését gyakorlatilag teljesen kioltotta.
– Szevasz – mondta Feri határozott, de azért halk és barátságos hangon.
– Szevasz – hangzott a válasz.
– Na, mi újság felétek? – kérdezte Feri olyan cinkos tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy mi a helyzet, csak épp a lehetőséget kínálja fel a másiknak, hogy elmondhassa, amit egyébként már mind a ketten tudnak. Gyula viszonozta a cinkos mosolyt, és pár másodperc, és egy rövid, a sóhaj és a nevetés keverékeként leírható hang kibocsátása után csak legyintett egyet.
– Á, ne is kérdezd… – mondta, és arca elkomorodott, maga elé bámult, és lassan bólintott párat, csak úgy magának, mint aki nyugtázza, hogy a dolgok egyre rosszabbul alakulnak. – És nálatok? – kérdezte fáradt szemeit Ferire emelve. Feri kis sértettséggel a hangjában elnevette magát, aztán ő is elkomorodott, karba tette a kezét, megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott.
– Csak a szokásos, gondolhatod.
Mindketten felnéztek, egyenesen és mélyen egymás szemébe, keserű mosolyt váltottak, és mintha csak egy előre megbeszélt koreográfiát adnának elő, egyszerre három lassút bólintottak egymásra, majd talán negyed szótagnyi eltéréssel mondták:
– Hát ez van, öregem.
Erre aztán felnevettek, vállba veregették egymást, és mindenki ment a saját dolgára. Útközben behelyettesítették saját gondolataikat a másik mosolyába, sóhajába, legyintésébe…
egypercesek 