Érdektelen, de nem szomorú hangulatban teltek a napok a kórházban. Még a kulcscsonttörésem sem bosszantott igazán; nem gondoltam bele, hogy milyen kellemetlen lesz lemondani az egyik karom használatáról, pedig volt már pár hasonló élményem. Az amnéziám tett nemtörődömmé: a mai napig sem emlékszem az esést megelőző fél órára és az utána következő párra.
Hárman voltuk a szobában, ahova az első éjszaka után áttelepítettek. Egy hatvan körüli úr volt az egyik szobatársam, akiről semmi különöset nem tudok mondani. A másik egy kifogástalan, régimódi úriemberből lett, kedves bácsi volt. Mindig korrektül tájékoztatta aktuális állapotáról a nővéreket, meg az orvosokat, mindent megtett, amit tanácsoltak neki. Nekem gyakran elmondta, hogy óriási szerencséje, hogy világ életében aktív életet élt, mert ennek köszönheti, hogy pókjárásban ki tudott menni a telefonig, miután elcsúszott a fürdőszobában.
Talán a második napon jutott először eszembe, hogy nem is gondolkodtam még azon, hogy mimindent ránt magával az amnézia. Tudtam ki vagyok, kik a rokonaim, a barátaim. Tudtam, hogy hol vagyok. A fejemben maradt a régmúlt, sőt, a közelmúlt is, meg amit általában megtudtam eddig a világról.
Ott akadtam el, hogy milyen évet írunk. Erre a magamnak feltett kérdésre sehogy sem tudtam rávágni a választ. Egyébként nem is annyira maga az információ izgatott, sokkal inkább az, hogy ki tudom-e okoskodni. Két úton indultam el. Felidéztem magamban azokat a pillanatokat, amikor valamilyen hivatalos nyomtatvány aljára oda kellett írnom a dátumot. A 2000 egyértelműen benne volt a kezem emlékezetében. Élveztem kötni a kettest a nullához. Ugyanezt éreztem a következő három évvel kapcsolatban is. A 2004-ben egy kicsit bizonytalanabb voltam, a 2005-ben méginkább, de kizárni sem tudtam.
A másik megközelítés azon alapult, hogy a születési évem változatlanul ismert volt előttem. Ha tehát tudom, hogy hány éves vagyok, akkor megvan az évszám is. Jó. Akkor hány éves is vagyok?… De erre a kérdésre sem tudtam válaszolni. Ekkor azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon betöltöttem-e már a harmincat. (Azt sejtettem, hogy valahol a környékén lehetek). Először úgy éreztem, hogy harminc még nyilván nem lehetek, az biztos bevésődött volna. De aztán belémhasított, hogy talán mégis éppen belekezdtem már a harmadik X-be. Szóval akkor 2005-nek kell lennie. Komoly pénzt azért még mindig nem mertem volna feltenni a hipotézisemre.
Másnap, amikor az apám és a bátyám meglátogattak, rákérdeztem. Tényleg 2005. volt. Arra gondoltam, hogy a boldogsághoz semmi szükség nincs az adott év ismeretére, illetve az idő múlásának felismerésére…
egypercesek 