Várok

A zsúfolt kifőzde egyik kis asztalánál két férfi ebédelt. Az egyik farmert, egy semmilyen tulajdonsága alapján meg nem ragadható pulóvert és alig észrevehetően szakadt tornacipőt viselt. A másik minden formai követelménynek eleget tevő, de szomorúan szürke öltönyt vett magára. Az előbbi körömpörköltet evett. Levágott egy se csontot, se porcot nem tartalmazó kis darabkát a körömből, majd lassú, ráérős mozdulatokkal egy gondosan kiválasztott krumpliszemet gördített a szaftba. A villájával szétpasszírozta, várt egy kicsit, hogy megszívja magát, alányúlt és megfordította. A késével ráterelte a körömfalatot a szétnyomott krumplira, és hirtelen mozdulattal bekapta a kis kompozíciót. Ahogy becsukta a száját, ugyanígy tett a szemével is, és alaposan, élvezettel körbeterelgette szájában a falatot. Aztán egyszercsak, mint aki éppen rájött, hogy nem időmilliomos, összeráncolta homlokát, gyorsított ütemben lenyelte a falatot, és az utolsó pillanatban szemét is kinyitva, szomszédja felé fordult.

– Mondja csak, elő szokott magával fordulni, hogy mond valamit, vagy éppen reagál valamire, és a környezetében csak döbbent arcokat lát, és senki nem érti, hogy mire gondol, mit gondol egyáltalán, vagy mit akar? Ismerős az érzés, hogy nincs egy hullámhosszon a többséggel?

Az öltönyös olyan arccal, mint akit egy, az emberek döntő hányada számára kibogozhatatlan kérdés kapcsán, szakértőként szólaltatnak meg, csendesen letette evőeszközeit, és kimérten válaszolta:

– Nem, kérem. Én jól megértem és megértetem magam az emberekkel.

– Akkor üljön át egy másik asztalhoz. – mondta a tornacipős halk, de határozott hangon. Évek óta várok valakit… Egy normális embert…