Két éve vettem az ágyamba egy szivacsot. Egy kis boltba mentem, kifejezett ajánlás alapján. A kis pincehelységben egy, az egyik szemére vak, a másikra csőlátó, és egy másik, gyakorlatilag siket néni fogadott. Mindketten erősen fölötte lehettek már a nyolcvannak. Az ember azt gondolná, hogy legalábbis körülményes velük együttműködni, de nem így történt. Kitűnően működtek együtt (egymással és velem), még tanácsot is adtak, és a számlát is hipp-hopp megírták. A tanácsuk egyébként az volt, hogy jól gondoljam meg, hogy tényleg ilyen kemény szivacsot akarok-e. Megnyugtattam őket, hogy pontosan felmértem már a piacot, és nyugodtan mondhatom, hogy nekem ilyen kemény szivacs kell: a derekamnak ez esik jól, meg nem szeretek süppedni. Az éles próba után, illetve annak folyományaként, vettem rá egy ún. fekvőbetétet, amivel kiegészítve már tényleg nem volt olyan elviselhetetlenül kemény, mint ahogy előre pontosan megmondták nekem.
Ma ugyanebbe a boltba mentem három, az ajtókhoz, a küszöb helyére szánt szivacsért. Bementem a boltba, és ahogy a lottó ötösre vágyom, úgy került a szemem elé az elképzeléseimnek tökéletesen megfelelő példányok sora. A két néni viszont hiányzott az üzletből. A helyükön egyetlen, egyébként szintén szimpatikus, kedves, idős úr dolgozik.
egypercesek 