Az általános iskola alsó tagozatában rengeteg deviáns, sokszorosan bukott osztálytársam volt. Több közülük intézetben végezte – például a társasházuk felgyújtásának életkorát meghazudtolóan hatékony kísérlete miatt, vagy egyszerű iskolakerüléssel kombinált, a város különböző pontjain végrehajtott csibészségekért.
Egyik órán egyiküket – százhetedszer – azon kapták, hogy nem azzal foglalkozik, amiről szó van. Egy telerajzolt papír volt nála. Kivették a kezéből, és nem emlékszem már hogyan, de szóba került, hogy ki készítette ezeket a tehetségről árulkodó kisállatokat, emberfigurákat. A srác azt állította, hogy ő volt. – Úgy érted, hogy átrajzoltad egy képregényből, ugye Laci?! – kérdezte a tanár. – Nem. Én rajzoltam őket. – Ha ilyen jól rajzolsz, kisfiam, akkor biztos most is meg tudod ismételni! – és egy papírt tett elé.
Laci fogta a ceruzáját, és ösztönös, kiforrott, bár még nem lendületes vonalakkal egy tökéletes kis nyulat kanyarított a fehér lapra. Nekünk nagyon tetszett a jelenet, a tanár pedig erősen elképedt. Becsületére legyen mondva, hogy azonnal elismerte a tévedését, és megerősítette, hogy Laci egyértelmű rajztehetség. – Nem lenne kedved rajzszakkörre járni? – kérdezte, és igenlő bólogatást kapott válaszul. Szólt a rajzszakkör vezetőjének, hogy jön majd ez a fiú, és hogy milyen tehetséges, törődjön vele, karolja fel, ez az ő nagy esélye.
Laci el is ment az első foglalkozásra, ahol osztatlan lelkesedést váltott ki a többiekből, és a szakkör vezetőjéből is. Beszélt vele, hogy érdemes lenne ezzel komolyan foglalkozni, mert istenadta tehetség, ráadásul ezzel bebizonyíthatja, hogy ő is a legjobb valamiben, sikeres lehet, stb. Laci a második foglalkozást már kihagyta. Sőt, soha többet nem ment el, pár hónap múlva pedig intézetbe került.
egypercesek 