Yvette néninek és Ivan bácsinak a héten volt az ötvenedik házassági évfordulója. Nem tudni, igaz-e, de én mindenesetre már több különböző forrásból is ugyanazt a történetet hallottam arról, hogyan dőlt el közöttük minden végérvényesen.
Egy langyos tavaszi estén, a parkban andalogtak kézenfogva, majd néhány kilométer gyaloglás után leültek egy padra nevetgélni, csevegni, mélyen egymás szemébe nézni. Ivan elérkezettnek látta az időt az első csókra. Lassan Yvette felé hajolt, enyhén csücsörített, és behunyta szemét. Yvette is behunyta, de aztán – a mai napig sem tudni, hogy megijedt-e, vagy csak incselkedni akart – mégis kinyitotta, és légies könnyedséggel, bár dobogó szívvel felállt, és lesütött szemmel, kipirult arccal bámulta a fák árnyékát a holdfényben.
De hirtelen csonthangú csattanásra kapta vissza a tekintetét. Ivan ugyanis, mivel szintén felindult állapotban volt, és már csak szíve dobogásának zajától sem hallhatta a filigrán Yvette elhúzódásának neszét, egyre csak közeledett az elképzelt piros ajkakhoz, de – az imént vázolt okból – el nem érhette őket. Száz szónak is egy a vége: Ivan túlhajolt a végső holtponton, és csukott szemmel esett a homlokára, a sétány sok kis kavicsa közül közel-távol a legnagyobbat eltalálva.
Yvette halkan felsikoltott, Ivanhoz szaladt, hogy felsegítse, és vérző homlokát hófehér zsebkendőjével fedje be, de ekkor valami érthetetlen történt. Ivan egészen átszellemült tekintettel, a park egészét vizuális kontroll alatt tartva, karon ragadta Yvette-et, és lerántotta a földre, majd a mellettük álló nyolcvan éves tölgy mögé húzta, és tenyerét a lány ajkára tapasztotta. – Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta halkan. – Bízz bennem. A lány ugyan alapvetően bízott Ivanban, de arra utaló jeleket, hogy semmi baj nem lesz, nem látott. Áthatolhatatlan csend borult rájuk és a parkra. Ivan feszülten figyelte a fák közét, az árnyékokat, hogy mozdul-e valami, Yvette pedig elképedve bámulta Ivant. Aztán nem történt semmi. Ivan arcán kis zavar futott át, amit gyanakvás váltott fel. Elvette kezét a lány szájáról, és bizonytalanul, halkan megkérdezte: – Milyen évet írunk? – 1954 van… – vágta rá a választ Yvette. – Akkor nincs háború? – Nincs.
Feltápászkodtak, és elindultak hazafelé. A külső útig némán sétáltak. Ivan – egyébként jogosan – úgy érezte, hogy egy kicsit részletesebben el kell magyaráznia, mi történt az elmúlt percekben: A fejütéstől azt gondolta, hogy háborús cselekmények közé csöppent menyasszonyával, akit természetesen élete árán is oltalmaznia kell. Azt már tudjuk, hogy épp nem volt háború, de az is az igazsághoz tartozik, hogy Ivan soha életében nem vett részt harci cselekményekben, de még sorkatona sem volt. (Szeretett volna ugyan az lenni, de sorozatos adminisztratív tévedések miatt egyszerűen nem hívták be soha. Rosszindulatú pletykák szerint az “adminisztratív” hibáknak közük volt ahhoz, hogy Ivan korábban huzamosabb ideig fel volt mentve a testnevelés órák látogatása alól).
Hősünk és hősnőnk azóta is elválaszthatatlanok, boldogan élnek, és egy-egy tavaszi estén édesen lúdbőrző háttal várják, hogy talán újra átélhetik a kockázat nélküli háborús romantikát.
egypercesek 