A Sport uszoda lelátóján próbáltam elhitetni magammal, hogy tulajdonképpen kényelmesen fekszem a párhuzamos deszkákon, jobboldalt rücskös betonon pihentetve a karomat, baloldalon meg lelógatva. Két – amint később kiderült, Budapesten tanuló, egy kisebb faluból jövő – lány keveredett mellém. Nagyon kitartóan beszélgettek javarészt számomra érdektelen, vagy korlátozottan értelmezhető témákról, pl. közös ismerőseik külső és belső tulajdonságairól. Egyetlen epizódra viszont élesen emlékszem a csevegésükből.
Az egyik lányt meglátogatta az apja. Hozott neki kolbászt, szalonnát, zsírt, fehérkenyeret és süteményeket – természetesen annak ellenére, hogy a csaj kifejezetten megkérte, hogy ne tegye. A lány pedig azzal kedveskedett neki, hogy elvitte nagyjából az összes barkácsáruházba, ami a magyar piacon megtalálható. A kisöreg (én legalábbis annak képzelem) tátott szájjal, gyermeki örömmel az arcán bámulta és tapogatta a sarokcsiszolókat, a dörzspapírokat, kör- és lombfűrészeket, a búvárszivattyúkat, a facsavarokat és a zárbetéteket. Órákon át. Áruházanként. Vásárolni nem vásároltak semmit, de a nézelődés és álmodozás elvitte az egész napot, apuka pedig azt a kellemes fáradságot érezhette hazafelé a vonaton, amit a Disneylandből kiájult gyerekek szoktak, csak ha ő csukta be egy-egy pillanatra a szemét, nem óriáskeréken lendült, vagy a szellemvasút figurái sorakoztak fel előtte, hanem markolatokat érzett a tenyerében, kapcsolókat az ujjbegyein, és alig várta, hogy hazaérkezve beronthasson a műhelybe, amit nyilván egy héttagú, interdiszciplináris szakember csapatnak kellene átvilágítania, hogy érdemben javaslatot tudjanak tenni annak az eszköznek a beszerzésére, ami még esetleg hiányozhat a készletből.
egypercesek 