Habitus

Az okmányirodában különleges informatikai ügyfélkiszolgálási rendszert vezettek be. Az alkalmazás óriási előrelépést jelentett az ügyfélkiszolgálásban, az informatikában általában, sőt a mesterséges intelligencia területén is.

A gépesített rendszereket leginkább személytelenségük és rugalmatlanságuk miatt szokták bírálni. Ezt az újdonságot azonban nem érhette megalapozott vád egyik tekintetben sem. Az ügyfelek elé sietett, pár kedves szót váltott velük, önfejlesztő alrendszerére támaszkodva visszakérdezett a korábban folytatott beszélgetéseik függőben maradt részleteire, pl. a kisebbik gyerek megfázásának remélhető regressziójára, vagy jelezte, hogy tippet kapott arra, hogy hol lehet állandóan magas minőségű termelői tejet kapni, noha ő maga persze nem élt vele. Az ügyfelek hamar megszokták, és bele sem gondoltak, hogy milyen pokolian nehéz volt megvalósítani, hogy észlelhető retinavizsgálat, vagy a személyi igazolvány elkérése nélkül, de mégis 100%-os biztonsággal azonosított mindenkit. Ha nem volt extrém forgalom, már a kapuban várta kedves vendégeit, és – persze az előzmények ismeretében – az egyszerűbb gondolataikat is ki tudta találni.

Minden tökéletesen működött, mindenki elégedett volt. További nem várt, de örömteli fejlemény volt, hogy a gép egyes ügyfelekkel kifejezetten jó személyes viszonyt alakított ki, sőt barátságokat is kötött. A világon(!) először(!) megvalósult a 100%-os(!) ügyfélelégedettség.

Október közepe táján azonban esni kezdtek a minőségi mutatók. A rendszer továbbra is kedves volt, barátai sem fordultak el tőle, de valami nem stimmelt. Néhány apró hibát találtak az ügyintézés visszamenőleges vizsgálatakor. Eggyel korábbi állapotokra való hivatkozásokat, csak részben illetékes ügyosztálynak továbbított kérelmeket, késedelmes kézbesítéseket. Ahogy a fejlesztők egyre mélyebbre ásták magukat az ún. logfájlokban, azt találták, hogy van valami törvényszerűség, valami tendencia abban, ahogy a dolgok nem stimmelnek. Márpedig egyre jobban nem stimmeltek.

A botrány akkor pattant ki, amikor a gép az aulában meglökött egy idős urat. Az oknyomozók egymásra néztek, és rögtön tudták, hogy az adatbázist ügyfelekre szűrve kell lekérni. Kiderült, hogy a rendszer akkurátus barát-ellenség felismerő szubrutint fejlesztett magában. A hírhedt hivatali kekecként számontartott idős úr volt az első az ellenségek listáján. A gépet felfüggesztették, és a közvetlen ügyfélkapcsolattól határozatlan időre eltiltották. A felsorolásba került további százhét ember kilétét nyolcvan évre titkosították.

Az idős úr nem tett feljelentést. Sőt. Habitusa megváltozott, rendszeresen látogatja az azóta kényszernyugdíjazott gépet a gyártó telephelyén kialakított tárolóhelyiségben, és minden nap órákon át beszélgetnek. Senki sem tudja, miről.