Adidas

Gyerekkoromban a felidézhetetlen márkájúakon kívül Tisza cipőim voltak, illetve maximum alsó kategóriás Pumák. Mindegyikükre jellemző volt, hogy a köztünk folyó mindennapos élethalál-harcnak az vetett véget, hogy végül kinőttem őket. A megvásárlás után kalapáccsal és kombinált fogóval kényszerítettem rájuk az akaratomat, tapostam őket, fociztam és kőfalra kepesztettem bennük. Megkoptak ugyan, de a gúnyos mosolyt soha nem sikerült letörölnöm az arcukról. Elpusztíthatatlanok voltak.

1991-ben vettük meg életem első Adidas cipőjét. Ez volt az első komoly lábbelim. Fehér bőr felsőrész, strapabíró, hajlékony talp, és messze nem utolsósorban a három, jól azonosítható csík az oldalán. Gyerekjáték volt bejáratni, csak a sarkán kellett egy kicsit koptatni, de a bőr valósággal megtanulta a lábam formáját, egy hét után olyan volt, mintha én növesztettem volna. Annyit hordtam, amennyit csak lehetőségem volt. Tehát mindig. Ezt már nem tudtam kinőni, és ez az én hibám volt.

Nyáron elutaztunk Romániába. Akkoriban az ország báját az infrastruktúra teljes elhagyásával igyekeztek élőn tartani. Nem nagyon voltak utak, nagyon nem volt világítás, nem volt cukor a túróspalacsintában (ordáspalacsinátban), a kenyér anyagát valami nagy sűrűségű darálékkal ütötték fel, a boltok töküresek voltak, stb. A vasúti hálózat, a várótermek és a vonatok egy kicsit sem lógtak ki a sorból.

Alapvetően Tusnádfürdőn, a kempingben volt a bázisunk. Onnan kirándultunk sokat pl. a Szent Anna tóhoz, illetve messzebbre vonattal mentünk. Az egyik alkalommal éjszaka zötykölődtünk haza. Egy vadonatúj kocsiban találtuk magunkat. Az egyébként szintén nem erős versenyző MÁV kocsikhoz képest is óriási volt a minőségi különbség. Makulátlanul tiszta, plüss huzattal ellátott süppedős ülések fogadtak minket és valahogy a permanens büdöset is ki lehetett zárni. Csak ketten jutottunk a kabinba, ezért úgy döntöttünk, lepihenünk. Mivel az egész út során örömünket leltük benne, hogy a román viszonyokat élesen bíráljuk, ezúttal kénytelenek voltunk úgy dönteni, hogy ha mégis előrelépést látunk az igényesség területén, akkor azt nem fojtjuk el csírájában, hanem segítőleg állunk hozzá. Így levettük a cipőnket, felraktuk a lábunkat, és félálomba szenderültünk.

A megérkezés hirtelen jött. Sz szólt, hogy itt vagyunk, most kell leszállni. Mindketten felültünk, magunk elé meredtünk, és én a “kurvasistenbasszameg” hangsort ismételgettem a tőlem telhető sebességgel, míg B a “mivan”-t mondta ki gyorsan háromszor fókuszálatlan szemekkel a sötétbe meredve, majd mikor a mondókámat megszakítva mondtam neki, hogy ellopták a cipőinket, ő is áttért az én szövegemre. Nem szálltunk le, hanem a tinédzserekre jellemző naivitással kerestük az elkövetőt. Persze nem találtuk, csak a magyart törő kalauz vágta az arcunkba a tényt, amitől már amúgy sem tudtunk szabadulni: “Ti voltatok a szamarak”. Meg kell mondanom, hogy nem volt könnyebb ettől a kijelentéstől, de a dühünk fokozására jól fel tudtuk használni a közlést.

Eggyel később szálltunk le végül, jókora távolságra a tusnádfürdői állomástól. Egy rövid ideig tanakodtunk, hogy a sínek mentén elinduljunk-e, de azt gondoltuk, hogy a kb. száz méterre baktató medve anyuka a két bocsával is azt tanácsolná, hogy ne, ezért az állomás várójában, egy-egy fapadon töltöttük az éjszakát. Nagyjából nyolc fok volt, mi pedig rövidgatyában és pólóban próbáltuk jól érezni magunkat. Nem sikerült. Hamar megállapodtunk a szülőknek egységesen továbbadandó hivatalos változat tartalmát illetően: a kempingben a faházunk ajtaja előtt, de a kis pad alá rejtve hagytuk a cipőket száradni. Reggelre eltűntek. Utólag belegondolva vállalhatatlan volt, hogy egy román vonaton, éjszaka levettük a márkás cipőinket, majd elaludtunk.

Az első reggeli vonattal bementünk Tusnádfürdőre. A piacra igyekvő sokszoknyás asszonyok értetlenül bámultak az arcunkba, majd a zoknis lábunkra, és így tovább, oda-vissza.

Nekem volt még két cipőm. Az egyik, egy nagyon könnyű, a terepet és a nedvességet egyáltalán nem bíró amolyan pszeudo sportcipő, a másik egy anyám nagybátyjától örökölt saválló munkavédelmi bakancs, melynek tervezésekor esztétikai és kényelmi szempontok nem játszottak szerepet. Annyit tudok még elmondani róla, hogy csak órái vannak hátra annak az emlősnek, amelyik olyan színűt fosik, mint amilyen színű az a bakancs volt.

Mindent összevetve, az hogy elvesztettem egy értékes dolgot, hogy mindez a saját hülyeségem miatt történt, és hogy utána sokkal kényelmetlenebbek voltak a mindennapok, úgy elszomorítottak, hogy Svédországban ezért már alanyi jogon pszichológust rendeltek volna ki hozzám. Még évekig kényszeresen bámultam a fehér bőr Adidas cipőket, hátha meglátom az enyémet.