Muai Thai I.

Épp nem úsztam, nem bicikliztem, illetve nem csináltam semmit, ami a szívemet és a tüdőmet edzette volna, ezért rövid tanakodás után rábólintottam M ötletére, hogy járjunk Muai Thai edzésre. Az edzéseket a régi általános iskolánkban tartották. Az első napon megjelentünk a kapu előtt, ahol már csoportban várakoztak a többiek. Köztük a rangidőst szemmel látható, sőt minden érzékkel tapintható tisztelet övezte. A küzdősportos múltjára vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy egyéb harcművészetekben nem szerzett ugyan jártasságot, de diszkóba szívesen járt mindig is. Ehhez a kijelentéséhez kedvesen, de hitelesen kacsintott, mintegy jelt adva a többieknek, hogy most szabad nevetni.

Az edző engedett be minket az épületbe. Egy ötvennégy kilós, százhatvanegynéhány centis srác volt. Mégis hiteles thai boxos volt, amennyiben kopaszra nyiratkozott, az orra a becsléseink átlaga szerint nagyjából tizenegy-tizenhárom alkalommal lehetett eltörve, és a tekintete nem az a mindenáron kompromisszumot kereső tekintet volt.

Az öltözőben megcsodálhattuk még a hátára, a két válla közé ívelt, tetovált Blood and Honour feliratot, illetve nagy mennyiségű, több színben és méretben megrendelhető edzőnadrágot kínált eladásra. Kitűnő anyagból, ezen az áron csak nekünk. Az ajánlatot udvariasan visszautasítottuk, illetve gondolkodási időt kértünk.

A számunkra első edzésen vázolta az elvi alapvetéseit, amelyekre egyáltalán nem emlékszem, de nem voltak számosak, abban biztos vagyok. Arra emlékszem, hogy elmondta, hogy ha az új fiúk közül valaki nem bírná a tempót, nyugodtan álljon ki, ne vagánykodjon, üljön le egy kicsit, esetleg paskolja hideg vízzel a tarkóját, stb. Szóval megpróbált megijeszteni minket. A bemelegítő szakaszban körbe-körbe kellett futnunk mezítláb, majd ugyanezt békajárásban, aztán csillagugrással kombinálva, közben öklön fekvőtámaszokat nyomogatva. A jellemző ismétlési szám húsz és ötven között mozgott. Ezután a bordásfalnál felülés következett. Sorbafeküdtünk kb. tizenöten, majd az első elkezdett számolni 2/sec sebességgel, és mindegyik hangosan és jól érthetően kimondott számhoz egy-egy felülést társított mindenki. Mikor az első elszámolt húszig, jött a következő és így tovább. A sor vége felé, az én hangerőm már csak korlátozottan lett volna alkalmas csatakiáltásra, de úgy-ahogy még tartottam magam.

A húsz-huszonöt perces bemelegítés után ütés-rúgás kombinációkat kezdünk el gyakorolni. Brutál (így hívták az edzőt) akkurátusan megmutatta, hogy rúgjuk térddel arcba elképzelt ellenfelünket, miközben tarkójánál fogva magunk felé rántjuk, hogy mérjünk könyökütést az orrnyergére, stb. A mozdulatsorok olyan összetettek voltak, illetve annyi elemből álltak, hogy túlcsordultak a rövidtávú memóriám kapacitásán. Aggódtam, hogy nem tudom megjegyezni, hogy mit is kell csinálni, de aztán feltűnt, hogy nem ez a legnagyobb problémám.

Azt vettem észre, hogy nem is pontosan hallom, hogy mit mond az edző, nézni meg már erőm sincs, csak arra figyelek, hogy meg tudjak állni a lábamon annak ellenére, hogy a padló dőlni kezd, a falak is közelednek. A jelek szerint épp kibírtam a bemelegítést, de több már nem volt bennem. Szédülni kezdtem, és hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy alapállásban tartsam magam. Egy kicsit kiálltam a sorból. Aztán átsétáltam a másik oldalra a padokhoz, ott izzadtam egy kicsit, de nemhogy jobban lettem volna, hanem egyre szarabbul éreztem magam. Végül összeszedtem magam annyira, hogy felmentem az öltözőbe és tényleg hideg vízzel paskoltam a tarkómat. Olyan vegetetatív szintre jutottam – életemben először –, hogy eszembe sem jutott, hogy akár szégyellhetném is magam gyenge kondícióm miatt.

Végül visszakapcsolódtam, és a tae kwon do-ból bő tizenöt évvel korábban szerzett rutinnal egész normálisan elmozogtam a hátralévő időben. Az öltözőben mondták ugyan, hogy ez jóval erősebb edzés volt a szokásosnál, de addigra már újra birtokában voltam a szégyenkezés képességének.