Jaroslav egyszer – talán négy éves lehetett – megkérdezte az apját, hogy meddig fog létezni a Föld. Az alapján az elv alapján, hogy a gyerek minden kérdésére a neki megfelelő értelmi szinten, de válaszolni kell, márpedig a milliárdos nagyságrendek befogadása még nem elvárás egy ennyi idős gyereknél, az apja azt mondta, hogy a Föld mindig létezett és mindig létezni fog. Jaroslav meglepődött a válaszon. Elképzelte, hogy akkor is létezni fog, amikor iskolába megy. Akkor is, amikor dolgozni kezd, amikor gyerekei, majd unokái születnek. Ezt még értette, de abban már bizonytalan volt, hogy hány ilyen ciklus fér bele a végtelenbe. És ki fogja ellenőrizni, hogy tényleg létezik még a Föld?
Itt elakadt. A képzeletét hívta segítségül. Becsukta a szemét és néhány méterrel a föld fölött repülni kezdett. Egy búzamezőt látott maga alatt gyorsan tovasuhanni, de ahogy az a végtelennel kapcsolatos élményektől elvárható, a mezőnek nem akart végeszakadni. Csak suhant, és hiába nézett előre, a messzi távolba, vagy még visszább, mint ahonnan felszállt, akkor is csak a búzamezőt látta. Szóval a végtelenségig mindenhol. Képtelen volt elképzelni, hogy leszáll, vagy akár csak azt, hogy le tudna szállni, ha akarna. Sőt, tényleg nem tudott leszállni. Erőszakosan kinyitotta a szemét, és felocsúdott, mintha hipnózisból szabadult volna.
Tulajdonképpen életében először szembesült azzal, hogy valami reménytelenül érthetetlen, befogadhatatlan. Nem bírta elképzelni a végtelent. Elkeseredettséget és dühöt érzett. Újra és újra megpróbálta, illetve gyakran lefekvéskor, elalvás előtt spontán elkezdett suhanni alatta a búzamező, de mindig felriadt, soha nem sikerült megérteni, átélni, vagy a végére jutni a dolognak. Soha, tehát évekkel később sem. Az élmény állandó frusztrációjává vált, de valahogy mégiscsak sikerült leigáznia, a maga szolgálatába állítania.
Jaroslav súlylökő lett. Olyan súlylökő, aki lelkiismeretesen jár az edzésekre, de nem tűnik ki társai közül. Egészen addig, amíg versenyre nem kerül sor. Ilyenkor az esetek döntő többségében képességeit meghazudtoló messzeségbe dobja a súlyt. Még mielőtt szólítanák, már az öltözőben a végtelen jár az eszében, a folyosón már csóválja a fejét, hogy nem érti, sehogy sem érti. Mikor már a közvetlenül előtte lévő dob, látni kezdi a búzamezőt, már szinte robotpilóta módjára lép a körbe, amikor szólítják. Ilyenkor már nem is érzékeli a külvilágot, csak a búzamezőt látja, még az eget sem, hogy legalább valami illúziója lehessen, hogy hol a vége a végtelennek. Nem bírja elképzelni, és újra olyan tehetetlennek érzi magát, mint négy évesen, és nem bír leszállni, és ordít egy hatalmasat és tehetetlen dühében a végtelen felé hajítja a súlyt, minden erejét beleadva. Ekkor sikerül kiszakadnia az álomból, és már csak azt látja, ahogy a bírák futnak a súly után, az edző pedig boldog hitetlenséggel csóválja a fejét, hogy egyszerűen nem bírja megérteni, hogy lehet ennyivel nagyobbat dobni, mint amekkorát máskor szokott, vagy mint amekkora az ő képességeivel elképzelhető lenne.
egypercesek 