Muai Thai II.

A második thai box edzésemre nagyjából egy hét eltolással került sor, mert az elsőn az izzadt, mezítlábas ücsörgés miatt megfáztam. A bemelegítés hasonló gyakorlatokkal telt, mint az első alkalommal, de egyrészt nem volt olyan kemény, másrészt már tudtam, hogy mire számíthatok. Mármint ami a bemelegítést illeti.

Mivel most már nem azzal kellett törődnöm, hogy állva tudjak maradni, lehetőségem volt alaposabban rácsodálkozni a muai thai filozófiájára. Pontosabban Brutál interpretációjára. A Tae kwon doban azt tapasztaltam, hogy a pontosan, gyorsan kivitelezett ütések és rúgások alkotják a technikák gerincét, amiket formagyakorlatokkal mélyítettünk el, hogy készség szinten tudjuk produkálni őket. A thai boxban – úgy tűnt – nincsenek formagyakorlatok. Ezeket mindig változó tartalmú ütés-rúgás kombinációkkal helyettesítettük. A cél és az eredmény egyébként azonos: az emberbe beivódnak a mozdulatok, kellő számú ismétlés után nagy biztonsággal azonos színvonalon és hatékonysággal lehet bántani az ellenfelet.

Már ezeknél az egyszemélyes helyzetgyakorlatoknál feltűnt, hogy az egyetlen tabu a tökönrúgás. Minden más belefér. Ez a harcművészet – főleg a gyakorlatban – nem a kreativitás-igényességében magaslik ki a többi közül, annak ellenére, hogy vannak benne olyan ötletek, amik hét-nyolc budai gimnazistának együtt sem jutnának eszébe. Én legalábbis végig valahogy azt gondoltam, hogy az nem lehet teljesen komoly, hogy úriemberek között olyan ütések és rúgások csattanhatnak, amiket itt eljátszottunk.

Képzeljük el például, hogy két úr verekszik. Az egyikük jobb lábát felemelve, törzsét kissé oldalra fordítja, majd tiszta erejéből megpróbálja vesén rúgni a másikat. Az egyik karjával egyidejűleg az ellenkező irányba lendít, hogy egyensúlyát megőrizze, a másikkal pedig fejét és törzsét védi az ellentámadástól. A másik a rúgás blokkolásával egy időben a könyökhajlatába szorítja a támadó lábát, és hirtelen közelebb lép hozzá, hogy kibillentse egyensúlyából, és/vagy megpróbálja kirúgni a támaszkodó lábát. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy ez a kis csetepaté itt nem ér véget, hanem éppenséggel ez a végszó a finálé előtt. Az egyik lábán ugráló sportoló ugyanis átfogja a másik tarkóját, és annál fogva felrántva magát, derekát is előre lendítve, azaz maximális nyomatékkal, térddel beleugrik az opponens az arcába, amennyiben erre módja van, kevésbé sikeres esetben csak a gyomorszájába.

Ehhez képest csak huncutság, amikor a fáradt ellenlábasok öklözés közben összegabalyodnak, és az egyik, kötelezően borostásra nyírt fejét a másik járomcsontjának, szemének, majd szemöldökének szorítva bújik ki. Optimális esetben az áldozat vérezni kezd, ami akadályozni fogja az éleslátásban, azaz igazi jutalomjáték lesz szigorúnak lenni vele.

Ilyen filozófiai alapvetések mentén tehát az a sikeresebb, aki mentes a költőkre és meseírókra jellemző gátlásoktól, valamint igen jól bírja a fizikai fájdalmat. Én a sok páros gyakorlástól odáig jutottam, hogy alvásnál arra kellett ügyelnem, hogy az alkarjaim külső fele, a bal sípcsontom és a jobb combom ne érintkezzen semmivel, mert valahogy nem akart felfeküdni az ágyra a sok púp.

Brutállal abban maradtunk, hogy egyelőre tingli-tanglizunk így, szépen bevéssük a mozdulatokat, gyakorlunk egymással, de tavaszig alapvetően az erősítésre fogunk koncentrálni, aztán lassan bekopcsolódunk majd a küzdelmekbe is. A hatodik edzés is ennek megfelelően alakult. De valaki hibázott. Ezért pedig büntetést érdemelt. A retorzió az úgynevezett körcombos volt: a bűnös lovaglóállásba áll, a többiek pedig szépen sorban combon rúgják. Nekem nem volt elég az addigi öt edzés, hogy jó önérdekérvényesítővé váljak. Nem rúgtam elég erősen, ezért helyet cserélhettem a sráccal. A többieknek ez alapján már sikerült dekódolniuk, hogy mit kell tenniük, de a kevésbé életrevalóak kedvéért az edző elárulta, hogy mindenki erre a sorsra jut, aki nem rúg elég nagyot. Mire nagyjából mindenki végigment rajtam, az izmom egy realtíve kis göbben állt össze valahol a combom felső harmadában. Persze mindenki jobb lábas volt, egyetlen csóka mosolygott rám sajnálóan, majd jókorát rúgott a bal lábával az én jobb combomba. Ez jólesett. Brutáltól kaptam az első korrekt combost. Ezt a térdizület fölé mérik kívülről. Hatására meglepően kis fájdalom kíséretében egyszerűen összecsuklik az ember. A sajgó izom újbóli és újbóli trancsírozásához képest ez olyan üdítő élmény volt, hogy már majdnem megköszöntem.

Mikor ezzel megvoltunk, mindenki leülhetett a körben elhelyezett padokra. Csak két küzdő félnek kellett kiállnia középre. Brutál sajnos felrúgta a köztünk lévő gentlemen’s agreementet, és kiszólított. Egy nálam kicsit nagyobb testű és nagyobb gyakorlatú sráccal kerültem össze. Szimpatikus fiú volt, az ütéseket és rúgásokat inkább csak jelezte, a pontos kivitelezésre koncentrált inkább. Amíg a homokzsákoknál láttam. Most azonban folyamatosan ütött, sőt leplezetlenül vágyott rá, hogy gyomorszájon rúghasson. Gyakorlatilag folyamatos védekezésben voltam, időnként próbáltam kontrázni, de azt meg ő védte. Rendkívül bosszantó volt. A gyorsan ismételt térdrúgásokból csak úgy tudtam szabadulni, hogy messze ellöktem magamtól; a hátán csúszott pár métert. Tudtam, hogy senki nem fogja rávetni magát, hogy “megőrültél, mit ártott neked ez a csávó?!”, de azért jól esett volna.

Az edzés végén, a lépcsőn felfelé ballagva, ahogy csökkent az adrenalin szint, arra lettem figyelmes, hogy a jobb lábszáram szúr, a bal lábam botként funkcionál, kinyújtott kezem ujjait nem tudom felfelé hajlítani, a jobb kezem gyűrűsujja pedig kb. 20 fokban lefelé fittyed. Hazabotorkáltam, és leültem végiggondolni, hogy egy rénszarvas, aki azt teszi, ami neki jó, és azt nem teszi, ami nem jó neki, mit csinálna a helyemben. Arra jutottam, hogy nem menne el több edzésre. Én se mentem.