Ha le kell írnom a külső tulajdonságaimat, semmi olyan specifikus nem jut eszembe, amit különös ismertetőjelnek nevezhetnék. Nem vagyok 255 vagy 33 kg, 137 vagy 241 cm, ingzsebemből nem könyököl ki egy magzatkoromban félig bekebelezett öcs, szemem és hajam barna… Az ilyen esetek kezelésére az embereknek megvan az a képességük, hogy – legalábbis saját rasszukon belül – gyakorlatilag végtelen számú arcot tudnak megkülönböztetni. Jó példa erre, hogy viszonylag rövid ismeretség után is 100%-os biztonsággal el tudjuk dönteni, hogy egy ikerpár melyik tagjával állunk szemben. Azt gondolnám, hogy az engem ismerők is elsősorban az arcom alapján azonosítanak. Nyilván a hozzám közelebb állók ismerhetik a sziluettemet, a járásomat, a hangomat, a gesztusaimat, stb.
Ehhez képest érdekes, hogy ha olyanok elől szeretnék elrejtőzni, akikkel csak köszönőviszonyban vagyok, nem kell mást tennem, mint felvenni egy öltönyt. Még ha ugyanazon a folyosón is futunk össze, ahol mindig, a helló helyett jó reggelt kívánokkal köszönnek, és az eseteknek csak a kisebbik részében látom – kis késéssel – felvillanni a hoppá, tudom már, ki ez arckifejezést.
Szerintem a szökésben lévő bűnözők, visszaeső adósok és illuzionisták is használnák a módszert, ha nem kellene két gombot kigombolni, állal magukhoz szorítani a nyakkendőjüket, és könyökkel eltartani a zakójukat a piszoárnál.
egypercesek 