Röhögőgörcs

Közismert, hogy az északi országokban a tél kínosan hosszúra nyúlt végére egyre többen vesztik el lelkesedésüket, és a legkülönbözőbb hangulatjavító intézkedéseket alkalmazzák magukon. A lehetséges alternatívák között szerepel az ivás, a sport, a melegebb éghajlatra utazás, a sűrített gyakoriságú szeretkezés, az öngyilkosság, stb. Mivel ezekben az országokban az állam tagadhatatlan erőfeszítéseket tesz, hogy polgárai életét megkönnyítse, az ottaniak állami támogatással juthatnak pszichológushoz, vagy pl. fényterápiához.

Vannak azonban a Földnek olyan országai is, ahol a problémák hasonlóak, a megoldás azonban teljes egészében az emberekre magukra hárul. Vagy az anyatermészetre. Észak-Szibéria sok-sok magyarországnyi területen elnyúló mocsaras vidékén él egy népcsoport, akikről nem hogy nem gondoskodik országuk a finnekhez, vagy a svédekhez hasonló módon, hanem jó részüknek nincs is tudomása róla, hogy létezik az állam intézménye.

Dr. Swenksstörm fedezte fel 2001-ben, hogy ezek az emberek sajátosan alkalmazkodtak a depresszív életkörülményekhez. Szervezetük már a félhomály hatására is olyan örömhormonokat termel, ráadásul nagy mennyiségben, amelyeket a többi embernek csak kitartó ivással, kábítószer fogyasztással, és/vagy heti három alkalmas, 5000 luxos fényterápiával sikerül elérni.

Swenksstörmék jelenleg igen bíztató kísérleteket folytatnak a szibériai népcsoport vállalkozó szellemű tagjaival. Az eljárás lényege, hogy a mocsárvidéki vendégeket depressziós csoportok foglalkozásaira hívják meg, ahol a szibériaiak a kellemes meleg, a vidám színek és a fény együttes hatására olyan endorfin tolulást kapnak, hogy egy rövid mosolygós intervallum után hangosan nevetni kezdenek, majd az általunk röhögőgörcsként ismert jelenséget produkálják. A terápia azon a már ismert jelenségen alapszik (bárki ki is próbálhatja), hogy a vidámság, a nevetés átragad egyik emberről a másikra: ha valaki nevetni kezd, lassan egyre többen kezdik követni, ami hamarosan öngerjesztő folyamattá válik.

A kísérletsorozat e kezdeti stádiumában két különösen érdekes jelenség irányította magára a kutatók figyelmét. Úgy tűnik, hogy az importált segítők kapacitása véges. Átlagosan 50-65 percet bírnak a fent említett hőmérsékleti és fényviszonyok között, majd a folyamatos nevetőgörcs által rájuk rótt teher alatt kezdenek összeroppanni. Ekkor haladék nélkül egy sötét, nedves, és 13 foknál semmiképpen nem melegebb helyiségbe kell elszállásolni őket, ahonnan további fél óra elmúltával még mindig halk kuncogás hangjai szűrődnek ki.

Ezen a ponton emberjogi aktivisták aggodalmuknak adtak hangot, és etikai bizottság felállítását szorgalmazták annak megállapítására, hogy hol húzódik a kölcsönös megelégedésre okot adó együttműködés határa, és hol kezdődik a kizsákmányolás.

A másik érdekes jelenség egyes, a kezelt depressziósok közül kikerülő kísérleti személyek reakciója volt. Noha a „ragadós nevetés” elmélet alapvetően helytállónak bizonyult, a mélabúsak 2,3%-át csak mégjobban elkeserítette, hogy magánál lényegesen vidámabb embert kellett látnia, további 0,8%-ot pedig annyira felbőszített, hogy a tettlegességtől sem riadt vissza. Ez utóbbi probléma veszélyesebb, mint elsőre gondolnánk, mert a szibériai endorfin termelők az ellenük irányuló támadás hatására, illetve a közben sem tudták abbahagyni a röhögést, ami miatt pár kísérleti személy egyenesen a halálukat kívánta.

Dr. Swenksstörm és csapata azt ígéri, hogy a kezdeti nehézségeken felülkerekedve, a módszer 2010-re biztonságosan bevezethetővé válik.