Gázos

A második Frankenstein típusú, azaz négy-öt roncsból feltámasztott, de egyébként azóta is hibátlanul működő konvektor beszereléséhez a szokásos, eddig még le nem szerepelt gázos kontaktomat hívtam. Nem a szokásos ember jött, hanem két ismeretlen. Egy tizenhét éves, jóindulatú, ostoba testépítő srác, és egy harmincegynéhány éves, riadt tekintetű, madárcsontú szaki, szeme alatt gyógyulófélben lévő mokkával.

Részletesen elmagyarázott mindent, hogy mit hogyan tervez tenni, udvariasan kérdezgette, hogy nekem mik az elképzeléseim az elrendezéssel kapcsolatban, melyik falhoz állítsa a két releváns közül, stb. Korrekt szakember benyomását keltette, emberként pedig végtelenül félénknek, visszahúzódónak, halkszavúnak tűnt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy szinte végig egyfajta meghunyászkodó testtartást, és arckifejezést vett fel.

Munka közben kiderült, hogy bizonyos anyagok és/vagy szerszámok nincsenek náluk. Mivel a fiatalabbik srác önálló munkavégzésre alkalmatlan volt (egyszerre maximum azt lehetett rábízni, hogy hajtson ki egy csavart), őt küldte el a mestere a kb. 800 méterre lévő víz-gáz szakboltba. Nehezítette a helyzetet, hogy a srác sajnos ehhez is ostoba volt. Mennie kellett volna 750 métert nyílegyenesen, majd kiolvasnia egy utcanevet, ami véletlenül korrektül ki van táblázva mind a mai napig, aztán további 50 méter megtétele után észlelnie kellett volna a jobb oldalon a szaküzletet. Egy órán át azt sem sikerült megtudni tőle, hogy hol akadt el. Végül azt állította, hogy megtalálta a boltot, de ott nem volt a kért alkatrész, amire nem emlékszem már pontosan, hogy mi volt, de arra igen, hogy annyira volt unikális, mint a hatos anya.

A szaki először egész nyugodtan beszélt vele. Türelmes volt, figyelt arra, hogy inkább arról beszéljenek, hogy mit és hogyan kellene csinálnia, és nem arról, hogy mit rontott el, stb. Aztán persze vékonyodott a cérna, meg a szakember hangja, és rövid pillanatokra egész démonivá torzult az arca, elfehéredő ujjakkal szorította a fejétől messze eltartott telefont, majd egy-egy szótagnyit ordított, de hirtelen újra lehalkította magát. Ilyenkor riadtan, szabadkozón rámmosolygott, és újra türelmesebb volt a kollégájával, de aztán megint előbújt belőle a sátán nagyobbik bátyja.

Amikor még az is kiderült, hogy mikor nálam végeztek, egy újabb helyszínt is meg kell látogatni, még tisztelettudóan lefolytatta a telefonbeszélgetést a főnökével, de közvetlenül utána kiszabadult a személyiségének eddig csak pillanatokra előbukkanó sötétebbik, egyértelműen ketrecbe való fele. Hangja megmélyült, hadarni kezdett, megfeszített izmokkal rohant fel-alá az előszobában, és bizonygatta, hogy vele akármit nem lehet megcsinálni, itt a vége, eddig bírta cérnával, de most tényleg be fog pöccenni. Hirtelen szerzett lendületében visszaszaladt a korábbi évek sérelmeire is, melyeket sikeresen használt fel dühe további fokozásához.

Ennek a rohamnak is egy ijedt pillantása, majd zavart mosolya vetett véget. Olyan volt, mint aki nem biztos benne, hogy pontosan mi történt eddig, de abban igen, hogy valami kínos. Mintha az én arcomról próbálta volna meg leolvasni, hogy mi történhetett. Eddigre egyértelművé vált számomra, hogy a mokkát sem az udvarias, segítő szándékú szaki kapta, hanem a másik fele szedte össze valahol.