A félelem egyik forrása az ismeretlen, egyszerűbben szólva az, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk. Megdöbbentő módon még a katonákon is segít valamelyest, ha a háborúban nem egyszerűen lehajtják őket a domboldalon, hogy ott hozzájuk egyébként megtévesztésig hasonló kollégákkal csapják szét egymás arckoponyáját, hanem – lehetőleg szakkifejezéseket használva – elmondják nekik, hogy mi fog történni (ék alakzatba rendeződünk, megrohamozzuk, rajtaütünk, stb.). Persze a történet végét érdemes optimistán elhajlítani, de most nem erről van szó.
Esetenként okkal félünk az orvosnál is: nem állíthatjuk, hogy általános gyakorlat lenne, hogy a pácienseket felkészítik arra, ami rájuk vár. Nem készítették fel a kis Kálmánkát sem, akit egy verőfényes augusztusi délutánon vitt el az anyukája a napköziből a kórházba, ahol aztán a doktor bácsi a köszönés után nem sokkal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy kötőtű méretű tűt szúrt a bal veséjébe, hogy mintát vegyen belőle. Kálmánka elájult. És elájul most is, 43 évesen is, akkor is, ha csak gombostűt lát.
Nem tudjuk, anyukájának eszébe jutott-e a kézenfekvő ötlet, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy soha többet ne legyen vita lefekvéskor.
egypercesek 