Öt menedzser ült a sorokban valamikor 1981. májusában, a Mutasd magad! dalesten. Közülük négy lesajnáló félmosollyal, vagy épp gúnyos, megvető kacajjal intézte el a félénk srácot, aki kezét tördelve, alig-alig felpillantva, sápadtan énekelt valami Black Sabbath számot. De a hangja jó volt. Jó volt, de hogy ezt észrevegye valaki, valóban oda kellett figyelni, nyitott szívvel és elmével kellett a fiú felé fordulni.
Tim Routon pontosan így tett. És nem csak a hangot vette észre, hanem a botcsinálta menedzserek számára láthatatlan összefüggést is a srác habitusa, és a metál zene között.
Két év telt el azóta, és a zenei piacra nem lehet ráismerni. A tinédzserek 97,3%-a ismeri, 84,5%-a imádja az együttest, melynek énekese az azóta védjegyévé vált módon, izzadó kezét tördelve, csak néha-néha, szégyellős-félénken felpillantva, végig egy helyben állva énekli el példátlanul erőszakos szövegű és rendkívül nyers zenei alapra épített dalait.
Az eddig eltelt idő alatt a Katolikus Egyház két magasrangú tisztségviselője esett éber kómába, több, mint 20 köbméter tiltakozó irat született a különböző egyházak, civil szervezetek, valamint a szülők felháborodása nyomán, de – vagy éppen ezért – az eladások monoton-meredeken emelkednek, a média érdeklődése nem csillapodik, a pszichológia tanszékeken pedig sorra indulnak a fakultások a verbális és nonverbális kommunikáció ellentmondása kapcsán felmerülő elméleti kérdések megválaszolására.
A rajongók és ellenzők háta pedig csak borsózik, és borsózik, az eladások pedig csak nőnek, és csak nőnek.
egypercesek 