Clark Stephenson híres volt egyesek szerint befejezetlen, mások szerint talányos végű novelláiról. Egy-egy kötete megjelenésekor mindenképpen, de a kiadások közötti időben is gyakran hirdetett író-olvasó találkozókat, ahol egyes új írásait felolvasta, a régebbiekről pedig okkal feltételezte, hogy olvasói már ismerik.
Az összejövetelek során a legnagyobb hangsúlyt a novellák közös értelmezésére helyezték. Ennek alapvetően két oka volt. Na jó, a harmadik az, hogy már akkor is divatos volt az ún. interaktivitás, a negyedik pedig az, hogy a kiadója az eladások növelésének lehetőségét látta a közönséggel folytatott oldott párbeszédekben.
Tehát az egyik alapvető ok az volt, hogy Stephenson hitt abban, illetve elfogadta azt, hogy akármit is szeretne kifejezni egy adott írásával, vagy akármit is gondol róla, az abban a pillanatban, hogy az olvasó elé kerül, önálló életre kel, és az írónak nincs már hatalma fölötte: mindenki úgy érti, úgy használja, ahogy igaznak vagy értelmesnek gondolja.
A másik, hogy Stephenson sokszor végül maga sem értette, hogy pontosan mit is akart mondani egy-egy írásával, vagy hogy legalábbis mi volt az eredeti célja vele. Mindenki csak jól járt azzal, hogy olvasói az írásait olyan rafináltan, és gazdag fantáziával értelmezték, amire ő maga képtelen lett volna. Híres talányossága nem volt más, mint hogy kérdéseket tett fel, de megválaszolni nem tudta azokat. Abban bízott, hogy majd talán az olvasók…
egypercesek 