Fölöttem egy család lakik. Egy negyvenegynéhány éves házaspár a két gyerekével. A házaspár egyik tagja férfi, a másik nő, a gyerekek pedig szépre sikerült lányok. Két éve még nem ülhettek be önállóan az indulásra kész kocsiba, amíg apu beugrott az autósboltba ablakmosó folyadékért. De ez nem lesz mindig így, ahogy a feleségét elnézem.
A férfi halkszavú, udvarias ember, aki a liftben viszontlátásra, jó éjszakáttal köszön el, és figyelmeztet, ha pl. a felhordásra kitett, most vásárolt cuccok közül az egyiknek az egyik kis darabját mégis lent felejtettem. Kettejük közül a nő mondja meg, hogy mi van. Amikor pár éve a sógorommal és B-vel egy szép vasárnapi délutánon ütvevéső gépet üzemeltettünk a falakon, akkor is ő jött le leállítani minket. Egyébként kulturáltan, tárgyszerűen tette.
Egy-két havonta előfordul, hogy a csajok estére elmennek valahova, és a férfi egyedül marad otthon. Ilyenkor kiderül, hogy elég komoly zenegépe van: kristálytisztán, és még számomra is bőven kielégítő, falrengető hangerővel hallom a ’70-es évek amerikai rock zenéjét, vagy a régi LGT dalokat. Egészen 22:00 óráig, amikor is a ház alapító okiratában foglaltak értelmében egy atomóra pontosságával (ezt én japán gyártású karórával ellenőrzöm) leállítja a műsort.
egypercesek 