Már gyerekkoromban lenyűgöztek a tengeri emlősök. Hogy tüdővel élnek a vízben, ami egyébként minden más szempontból az elemük. Olyannyira, hogy többségük (csúcs)ragadozó saját környezetében. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy mivel a víz másfelől mégiscsak idegen közeg számukra, beilleszkedésük soha nem lehet teljes, soha nem engedhetik el magukat igazán, és ezért állandóan ott kell lenniük egymásért.
Ezért komolyan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a kardszárnyú delfinek egyes csoportjai fókákat zsákmányolnak. Azt gondoltam, hogy nekik össze kéne tartaniuk, esetleg közösen kidolgozni néhány frappáns trükköt a halak ellen, stb. Azóta tudom, hogy a sértődés oka az, hogy a fókák megtehetik, hogy kimennek a partra. Hiába lenyűgözően intelligens lények a gyilkos bálnák, azért ez mégiscsak tüske a körmük alatt. Ami ráadásul valós körmök nélkül tébolyítóan megoldhatatlan problémaként nehezedik – ráadásul megint csak nem valós – vállukra. Ilyen körülmények között még náluk intelligensebb élőlények is az erőszak eszközéhez nyúlnának. Nincs már miről tárgyalni ilyenkor.
A fenti elmélet sajnos nem magyarázza, hogy miért támadnak meg pl. kék bálnákat. Ezzel kapcsolatban az a hipotézisem, hogy a bálnák saját helyzetükre (vízben élésre ítéltség, köröm és váll nélküli élet, stb.) emlékeztetik őket. Sőt. Gúnyos, túlzó, a szerencsétlenül alakult körülményeket felnagyító tükröt tartanak a kardszárnyúak elé. Így már eléggé egyértelmű, és talán valamelyest védhető is a delfinek reakciója. Pláne azok után, amit a fókák dörgöltek az orruk alá.
egypercesek 