A rádió bekapcsolt. Sándor tudta, hogy 6:23 perc van: ekkorra állította be az ébresztést. Azt is tudta, hogy nem kell kapkodnia, elég hét körül kinyitnia a szemét, és kikecmeregnie az ágyból. Ilyenkor szívmelengetően lassan telik az idő, úgyhogy Sándor csak nyújtózott egyet, és éberségi szintjét épp csak egy fokozattal emelve engedte, hogy az aktuális sláger finoman, minden apró részletével együtt belemásszon a fülébe, szétáradjon a fejében.
A dal végére egy kicsit újra álomba merült. Amikor újra felébredt, 6:57-et mutatott az óra. Úgy döntött, hogy felkel. Kinyitotta az ablakot, felrakta a kávét, belelapozott a tegnapi újságba, majd kitöltötte a kávét, becsukta az ablakot, és megevett egy fél zsömlét. A WC után zuhanyozni ment. Közben a szűk háromnegyed órával azelőtt bevésődött dallam kószált a fejében.
A mozgólépcsőn lefelé fütyülést imitálva, valódi hang kiadása nélkül ízlelgette a dallamot magában, majd dúdolni kezdte, de azt is úgy, hogy kint talán nem is lehetett hallani. A metróban már kicsit erőteljesebb dúdolásra váltott. Nem figyelt semmire. Nyolc megállót kell mennie, nyugodtan lazíthat. Kicsit a szemét is becsukta; ajándék minden perc, amit reggelente nyugalomban tölthet. Az ajtó mellett állva tovább ringott a dallam hullámain, majd alig észrevehetően a refrén szavait kezdte formálni ajkaival.
A szerelvény a következő megállóhoz érkezett, és hirtelen csend lett. Sándornak és a közelében lévőknek egyszerre tűnt fel, hogy Sándor most már határozottan énekel. Az utasok reakciójában először nem volt semmi meglepő. A férfi azonban akarata ellenére tovább folytatta az éneklést. Nem akarta folytatni, hiszen csak belefeledkezett. Mindenki érzett már olyat, hogy a reggel hallott dal belemászik a fülébe.
De Sándor egyszerűen nem tudta abbahagyni az éneklést. Pedig nagyon szerette volna. Már minden utas őt figyelte, az új felszállók figyelmét pedig már nem csak az éneklés maga, hanem a többiek döbbenete is Sándorra irányította. Nem is lehetett másképp, mert természetszerűleg különleges élmény egy tisztán artikulált – és a kocsi elindulásával folyamatosan hangosodó – éneket hallani, és hozzá egy kétségbeesett, erőlködést tükröző arcot látni. Sándor eddigre már lángvörös volt. Arca teljesen eltorzult, fejét lehajtotta, és még a könnyei is elkezdtek csorogni.
Amikor – nincs rá jobb szó – azt tapasztalta magán, hogy már játszani kezd a dallammal, a refrént cifrázza, de tartja az ütemet, és a dallamot, hirtelen az ajtó felé fordult. Olyan közel állt hozzá, hogy lehelete meglátszott az üvegen. Hangereje természetesen alkalmazkodott a közönségtől való elforduláshoz. Erre leguggolt. Még erősebb lett a hangja. Az utasok közül senki nem vihogott, senki nem mutogatott rá, és senki nem tévesztette szem elől. Földbe gyökerezett lábbal bámulták.
Ahogy a következő megállóba értek, és kinyílt az ajtó, Sándor már szinte a ripacsságig fokozott hajlításokkal énekelve, egy véres csatából menekülő, felszerelés nélküli katona arckifejezésével kitört a szerelvényből, és tiszta erejéből rohant fel a mozgólépcsőn, ki az utcára. Siket csendet hagyott maga után. Pár pillanat múlva egy utas halkan, ritkásan tapsolni kezdett, és közben értetlenül, kérdőn nézett a többiekre.
egypercesek 