– Varga bácsi, csodálatos, a világon páratlan ez a gyűjtemény. Gondolom a gyerekei, az unokái viszik tovább, gyarapítják az elkövetkezendő évtizedekben…
– Nem.
– … Úgy érti, hogy nem viszik tovább?
– Úgy. Nem viszik tovább. Nem érdekli őket.
– Dehát ez borzasztó!
– Micsoda?
– Hogy nem veszik át a gyűjteményt. Hogy nem becsülik meg az örökséget! Mert mi lesz így, ha maga meghal?
– Dehát jól vagyok.
– Ne haragudjon, nem úgy értettem. De nyilván zavarná, hogy – feltéve, de nem megengedve – amikor maga már nem lenne, akkor a kollekció ebek harmincadjára jutna. És ezért baj, hogy a gyerekei nem érdeklődnek utána, mert így óriási a veszély, hogy elkallódik az egész. És akkor hiába fektette bele azt a rengeteg munkát. A világ, az emberiség semmit nem profitál belőle. Érti? Hát létrehozott egy értéket. Akkor már mégiscsak érdemes megtartani, nem? Ez a maga életműve! Ezt be kellene látniuk a gyerekeinek is.
– Ami azt illeti, én sem nagyon akarom már tovább tartani. Kell a hely. Konditermet akarunk építeni a fiammal, meg Laci unokámmal.
– Úristen! Könyörgöm, ne tegye ezt! Hát hogy magyarázzam meg magának, hogy ez nem így működik? Ennek a gyűjteménynek meg kell maradnia egyben!
– Ja, hát megmarad… Beszéltem a Bíró Imréékkel: átveszi a múzeum. Meg is van már, hogy hol állítják ki. Aztán ott nézegetheti mindenki. Egyben.
– És… ebbe a konditerembe lehetne külsősöknek is jönni?
egypercesek 