Nézem a pénztárost, ahogy rángatja át az árucikkeket a vonalkód leolvasó fölött. Nem markolja, vagy fogja meg rendesen, inkább csak úgy rákap, megcsípi, épp a kezében marad. Amint meghallja a csippanást, keze elernyed, ujjai szétnyílnak, és a termék a futószalagra hanyatlik felületének pont akkora hányadával, hogy nem reked meg azon a helyen, ahova a pénztárosnő ejtette.
A macska jutott eszembe, aki unott arccal sétál a kerítés mentén, majd pár pillanatra megáll, körülnéz, és úgy ugrik fel a kő talapzatra, hogy az utolsó egy-két centin nullára lassul, és milliméternyi pontossággal éppen olyan magasra érkezik, ahova kell. Kicsit sem magasabbra.
egypercesek 