Beolvastam a rendszám betűit két szokványos férfi- és egy szintén széles körben elterjedt női név segítségével, majd a három számot tagoltan, túlzó ajakmozgással, szépen egymás után a következőképpen: hármas, nyolcas, egyes. A pénztáros nyugtázólag bólintott, és az unásig rutinos szakember gépiességével arra kért, hogy a konzolon ellenőrizzem, hogy jól írta-e fel, amit mondtam neki. A kijelzőn – a csodával határos módon helyesen megjelenő betűk mögött – az 582-es számot voltam kénytelen olvasni.
Az etológia egyik alaptörvénye, hogy a viselkedés mozgatórugóinak keresésekor mindig a lehető legegyszerűbb magyarázatot szabad csak elfogadni. Ennek szem előtt tartásával azt a következtetést vontam le, hogy nem valószínű, hogy a hármashoz hozzáadott kettőt (=5), majd hogy ez visszakövethető legyen, az egyes helyiértéken ezt jelenítette meg (=2), hanem egyszerűen egy ún. numerikus idiótával volt dolgom.
A javára írom, hogy az ismételt adatbeviteli kényszer nem keserítette el; vidáman kért, hogy akkor a sárga gombot nyomjam meg, és diktáljam le mégegyszer a rendszámomat. Másodszorra vagy kimagaslóan jól sikerült a formaidőzítése, vagy – ha mégsem az egyszerűbb hipotézis a helytálló – sikerült megállnia, hogy műveleteket végezzen a számjegyekkel. Mindenesetre a konzolon pont az én rendszámom jelent meg. Azonnal, mohón nyomtam meg a zöld gombot.
egypercesek 