A meredek utcán két lány viaskodott egy Renault 19-essel, pont az én autóm fölött. Ötezerig pörgették a motort, majd lejjebb gurultak és bólintva fékeztek. Ezt ismételgették addig, amíg már egész történet állt össze a fejemben, hogy miután rácsúsznak, még majd megpróbálnak kioldalazni is, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb sérülést idézzék elő – persze minden rossz szándék nélkül.
Úgy döntöttem, hogy a kibontakozó történetnek sokkal szebb ívet adok, és odamentem felajánlani a segítségemet. Már látták, hogy figyelem őket, és kedves szégyellősséggel vihogtak magukon, meg a helyzetükön. Odaérve mondtam nekik, hogy ez az én autóm itt alattuk, és ha egyetértenek vele, szívesen feljebb állok az övékkel olyan három métert (ahonnan már fölényes magabiztossággal ki tudnak majd állni). Kislányos mosollyal elfogadták az ajánlatot. Átvettem a kulcsot, ami igazi bizalmi választóvonalnak számít. Ez abból is látszott, hogy tétován megjegyezte egyikük, hogy inkább mégsem tartja jó ötletnek a tervemet. Felajánlottam, hogy addig markolászhatja a személyimet, de visszautasította.
Mivel tudtam, hogy helyesen cselekszem, nem hagytam időt a tétovázás eszkalálódására, hanem… Észrevettem, hogy jobbkormányos autóról van szó. Átmentem a jobb oldalra, és beszálltam, beindítottam a motort, hátramenetbe tettem a váltót, és már tudtam, hogy újabb bizalmi pont következik. Akkortájt jártam a kulcscsonttörésem gyógyulásának abban a szakaszában, amikor a törés, illetve összeforrás helyén egy nagy göb képződik, ami elnyomja azt az idegköteget, ami a komplett kart vezérli. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egész bal karom folyamatosan zsibbadt, erejére pedig jellemző volt, hogy egy vizespoharat csak dobpergés mellett tudtam kitartani – hét-nyolc másodpercig. Azért megpróbáltam kiengedni a kéziféket, de persze egy balesetes cickány hatékonyságával. Szóval nem sikerült. Huncutul kimosolyogtam a lányokra, de ők a legjobb szándék mellett sem tudták viszonozni gesztusomat, hanem sokkal inkább a rémület és a keserves megbánás elegyét lehetett leolvasni az arcukról. Átnyúltam a jobb kezemmel, kiengedtem a kéziféket, feljebb álltam, kiszálltam, visszaadtam a kulcsot, és nem magyarázkodtam, csak elköszöntem. Ők pedig megköszönték. Valószínűleg azt, hogy nem lett nagyobb baj.
egypercesek 