Ignacio

Ignacionak mindig mondták a barátai, hogy álljon elő a tudományával, mert már önmagában az is szenzáció, hogy egyáltalán képes rá, nincs tehát mire várni. Ő azonban hajthatatlan volt. Alapelve volt, hogy csak akkor csinál valamit, ha azt tökéletesen tudja csinálni. Magának sem vallotta be, de egy kicsit a sértettség is hajtotta. A sértettség amiatt, hogy soha nem is kérdezték a nevét, hanem egyszerűen, önkényesen Rigónak nevezték. A sértettség amiatt, hogy semmibe vették, hogy épp csak odahányták elé az ételt, és nem is feltételeztek róla semmi tehetséget, vagy akármilyen megismerésre méltó tulajdonságot. Nem értette, hogy minek tartják egyáltalán, ha nincs közöttük érdemi interakció.

Azt akarta, hogy az embereknek maradjon tátva a szája, amikor elkezd felolvasni. Amikor erre gondolt, mindig elképzelte az elképedt gazdát, ahogy földbe gyökerezett lábbal, bénultan bámulja, ahogy az előtte fekvő könyvből emberi nyelven olvas fel. Az álmodozással jutalmazta magát egyelőre, mert eddig csak a hihetetlen erőfeszítés, a mindennapos, kimerülésig tartó gyakorlás és szervezés jutott neki osztályrészül. Gondolom, nem kell részletesen elmagyaráznom, hogy milyen jellegű és súlyosságú akadályokat kell legyőznie egy disznónak, hogy érdemi külső segítség nélkül megtanuljon beszélni és olvasni. Persze szerencse is kell hozzá.

Február elejére eljutott odáig, hogy elérhető közelségben érezte a nagy bemutatkozást. Meggyőződéssel hitte, hogy nem fog felsülni, hanem fölényes magabiztossággal fog szavalni, és bizonyos időközönként a könyvből feltekintve, hosszan, mélyen a gazda szemébe néz, és fejből mondja a szöveget. A többiek mindenben támogatták: hagyták, hogy többet egyen (hiszen aki a fejét töri egész nap, annak többre van szüksége), illetve számos alkalommal valódi közönséget szimuláltak számára, hogy szükség esetén kezelni tudjon olyan potenciálisan felmerülő problémákat, mint a hallgatók figyelmének lankadása, ellenséges légkör, stb.

Február 11-én, szombaton enyhe torokfájásra ébredt. Mivel nem emlékezett semmi rendhagyóra, hogy mit csinálhatott rosszul, arra gyanakodott, hogy egy vírus lehet a kellemetlenség oka. Épp felvetette ötletét a többieknek, amikor a gazda lépett az ólhoz, és kinyitotta az ajtót. – Na, Rigó! Ma van a nagy nap. Gyere csak ki szépen – mondta.

Ignacio zavarba jött. Nem értette, hogyan tudhatta meg, hogy mire készül. Talán a többiek közül mondta el valaki? Az is bosszantotta, hogy az ember akarja megmondani, hogy mikor van a nagy nap. Honnan tudhatná jobban, mint Ignacio? Azért kiballagott az ajtón. De ekkor a gazda hirtelen egy kést rántott elő a háta mögül, és Ignacio felé vágott vele. A disznó félreugrott, és azonnal rohanni kezdett a kapu felé, de két másik ember iramodott utána, és rávetették magukat, majd szemből a kutya vicsorgott rá. Ekkor hátrafelé kiszabadította magát, de ahogy csak párat lépett, egyenesen a közben mögé lopakodó gazda karjai közé szaladt, aki egyetlen szúrással a torkába mélyesztette a kést, majd egy erőteljes rántással óriásit metszett rajta. Ignacio meg akart szólalni, hogy őrültséget csinálnak, hát mi történik itt, de rémülten tapasztalta, hogy csak bizarr, bugyborékoló hörgés jön ki a torkán, aztán lassan elerőtlenedik, tágra nyitja ugyan a szemeit, de a világ mégis elhomályosul, majd lassan elnémul és elsötétül minden.