Az ember soha nem tudhatja előre, hogy mi lesz az (az akár egészen parányi) körülmény, ami miatt minden egészen máshogy alakul, mint ahogy eltervezte.
Klein úr például egy kedd estén oldalazva is csak alig tudott bejutni saját háza kapuján egy otrombán ott parkoló autó miatt. Csóválta a fejét, mérges is volt, de elkeseredettnek semmiképpen nem mondanám. Alapelve volt, hogy mindenki tegye meg a tőle elvárhatót a világ jobb hellyé alakítása érdekében, és azt nyugodtan, hideg fejjel, de egyúttal szeretettel telve tegye.
Felment hát a lakásába, levette a zakóját, felvette helyette a háziköntösét, és megfogalmazott, majd kinyomtatott egy papírt, melyen a következő állt: „Kérem, hogy ne álljon a kapu elé, mert az itt lakók nem tudnak bejutni a házba. Köszönöm”. Levette a háziköntöst, fel a zakóját, újra lement a parkoló autóhoz, kioldalazott mellette, és az ablaktörlője alá illesztette a lapot. Nem titkolt elégedettséggel nézett a szabatosan megfogalmazott szövegre. De ahogy végigtekintett a járdán, eszébe jutott, hogy nem csak ő, illetve a házban lakók nem férnek el a kocsitól, hanem azok sem, akik egyszerűen csak el akarnak sétálni a ház előtt.
Újra felment, levette a zakót, fel a háziköntöst, és – mivel az előző szöveget nem mentette el gondolván, hogy csak egyszer lesz rá szükség – új szöveget gépelt be: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők nem férnek el az autójától! Köszönöm.”. Az újbóli átöltözést megspórolva leszaladt a lépcsőn, kioldalazott a kocsi mellett, és megint betűzte a papírt az ablaktörlő alá. De ezúttal az jutott eszébe, hogy egy ilyen embert, aki képes ilyen önző módon, másokat semmibe véve ráállni a ház tövére, annak teljesen mindegy, hogy mit gondolnak a házban lakók, meg a járókelők!
Kitépte a papírt a lapát alól, türelmetlenül benyomakodott a kocsi mellett a kapun, felfutott a lépcsőn, be a lakásba és kiegészítette a még a képernyőn nyugvó szöveget, mely ezek után így szólt: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők, de legfőképpen a babakocsit toló anyukákm nem férnek el az autójától!!! Köszönöm!”. Lerohant a lépcsőn, kipréselte magát az autó mellett, de valahogy megakadt a lába (mégiscsak oldalazni kellett volna), és majdnem kiesett az útra. Észrevette, hogy a pantallóján kosz, és a lökhárító koptatócsíkjáról származó fekete elszíneződés éktelenkedik. Összeszorított foggal a kocsi mellé lépett, megint betette a papírt az ablaktörlő lapát alá, és újra átfutotta a szöveget, hogy a jól végzett munka felett érzett öröm járhassa át a lelkét. De ekkor észrevette az elütést… és rettenetes düh szállta meg.
Megragadta az ablaktörlőt, felhajtotta a holtpontig, majd azon túl, megcsavarta alaposan, kiszaggatta belőle a papírt, átszellemült arccal hátralépett egyet, és egyetlen lendületes mozdulattal lerúgta a visszapillantót, majd egy elegáns ugrással a motorháztetőn termett, ugrált rajta négyet-ötöt, beszökellt a kapun, fogott egy kukát, és legalább tizenötször – demonstratíve – megpróbálta kitolni azon a résen, ahol ő maga sem fért ki. Csak akkor hagyta abba, amikor már úgy kimerült, hogy alig volt ereje a kuka kerekét áttolni a küszöbön.
egypercesek 