Az a gyönyörű váza

Pont annyi telt el az utolsó tanítási nap óta, hogy már elhittük, hogy szabadok vagyunk, de tudtuk, hogy még nagyon sokáig fog tartani a nyár. Ferivel, miután a fáramászást meguntuk, a verőfényes napsütésben, egy lepkétől kísérve szaladtunk csak úgy a fejünk után. Egy kertvárosba értünk, és lelassítottunk, hogy alaposan szemügyre vehessük a házakat, a kerítéseket és a kutyákat. Ferit megugatták, de rajtam valahogy érezték, hogy én meglepődnék, ha nem kedvelnének. Nem tudtam, hogy mi ez a szimpátia közöttünk, és ők sem.

Az egyik saroktelken egy dísztelen, kockaforma, sátortetős ház állt. A kapu előtt néhány kimustrált, megkopott műbőr bőrönd, egy kiszolgált talicska, és egy gyönyörű váza. Majdnem akkora volt, mint mi magunk. Olyan szép volt, hogy azonnal odavonzotta a tekintetünket, és elhomályosította a többi kacatot.

A fasorral díszített utcán, a járda és az út között egy a sarok felé egyre mélyülő árok húzódott, és az utcatáblával egy vonalban már olyan mély volt, hogy szinte ijesztő volt lenézni belé. Ki volt betonozva az alja, és valami vastag cső, vagy alagút indult tovább belőle, át az út alatt. Ferivel egymásra néztünk, és mivel egész délutánokat is el tudtunk tölteni szavak nélkül, de teljes egyetértésben, rögtön tudtuk, hogy mit kell tennünk. Odacipeltük a vázát a csatornáig, ketten felemeltük az első korlátra, aztán én is felléptem oda, és Feri segítségével feltettük a második vasra. Ott megtartottam, Feri is fellépett az első korlátra, és kezét a vason is átfűzve átkarolta a mellkasomat, hogy le ne essek, én pedig betartottam a vázát olyan messzire, amennyire csak ki tudtam nyújtani a karjaimat. Megvártam, amíg Feri is kényelmesen elhelyezkedik, és a vázát figyeli. És akkor elengedtem.

Pár pillanatra megállt az idő, ahogy a porcelán némán zuhant a beton felé. Óriási csörömpöléssel ért földet, és ott összerogyott, a kisebb szilánkok elrepültek körbe, a még kisebbek pedig még a falról is visszapattantak, meg berepültek a csatorna sötét alagútjába. Csodálatos volt, ahogy az egész síri csenddel kezdődött, és úgy is ért véget. Mosolyogtam, és láttam, hogy Feri is mosolyog.

– A büdös kurva anyátokat!!! Most elkaplak titeket, rohadékok, és kaptok a pofátokra!! – ordította hirtelen valaki. Gyorsan leugrottunk a korlátról, és halálra váltan fordultunk a hang irányába. Egy őszes bácsit láttunk sántikálva felénk rohanni. Egy franciakulcsot lóbált a kezében, és az arca és a szemei telve voltak gyűlölettel. Az a fajta bácsi volt, akitől félnek a gyerekek, mert nem szereti őket, hanem állandóan csak arra vár, hogy végre rájuk bizonyíthasson valami rosszaságot.

Lélekszakadva rohantunk végig a kerítések mellett, a kutyák pedig mindkettőnkre csaholtak, sőt már a szomszéd utcában is rákezdték. A bácsi csak egy kicsit futott utánunk, aztán visszafordult, és még a nagy hangzavarban is hallottuk, ahogy a Dacia indítómotorja felpörög, és sivít, és minket csak hajtott a félelem, és nem győztük szedni a lábunkat. A kocsi szerencsére nem akart beindulni, mi pedig elértük a főutat, körülnézés nélkül átfutottunk rajta, és berohantunk a parkba, fel a domboldalon, és a másik oldalon be egy már korábban feltérképezett bokorba.

Ott – úgy éreztük – nagyon sokáig vártunk lélegzetünket visszafojtva, és csak mikor már kezdtük elhinni, hogy a bácsi elvesztette a nyomunkat, akkor jutott először eszünkbe azon gondolkodni, hogy vajon miért van ennyi gonoszság a világon.