Amíg nem figyeltem

Hulla fáradtan nyitottam ki a kertkaput; nyikorgott mint mindig. (Meg kellene kennem, de megint elfelejtettem elhozni az olajat). A kutya épp csak megcsóválta a farkát, meg biccentett felém, de a függöny mögött anyámat láttam, ahogy kifelé néz. Szerintem biztos volt fél órája, hogy ott állt, lehet, hogy több is. Ahogy beléptem, a szokott módon megöleltük egymást. Úgy éreztem, hogy most egy kicsit elengedhetem magam, ezért letettem a fúrógépet: negyed órán már nem múlik semmi.

– Kérsz tyúkhúslevest? – kérdezte.

– Nem. Ettem a gyárban. Csak leülök egy kicsit, felfúrom ezt a szart, aztán mennem kell Erikáért – válaszoltam kissé ingerülten: tudja, hogy sosem eszem levest.

– Pedig már kitettem egy tányérba…

– Jó. Akkor eszem… – hagytam rá lemondón.

Leültem az asztalhoz, és elkezdtem kanalazni. Először csak egy kis levét, aztán krumplit is, majd húst, és így tovább, rendesen összerakott falatokat, amiben van minden, és mindenből annyi, amennyi éppen abba a falatba kell. Jó leves volt. Annyira jó, hogy egy jó időre bele is feledkeztem. Aztán meg akartam kérdezni anyámat, hogy az öcsém egyáltalán elhozta-e már a karnist, vagy lehet-e tudni, hogy milyen messze legyenek egymástól a furatok, de hirtelen nem láttam sehol. Abbahagytam az evést, megtöröltem a számat, és már épp fel akartam kelni, hogy megkeressem, amikor megláttam, hogy a konyha végében ül a félhomályban szótlanul, tördeli az ölében nyugtatott kezét, és figyeli, hogy ízlik-e a leves, és örül neki, hogy igen.

Rajta felejtettem a szemem, és úgy néztem rá, mintha először látnám. Ahogy ősz haját néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy megöregedett. Megöregedett, amíg nem figyeltem. Újra a leves felé fordultam, és ahogy fölé hajoltam, megláttam saját magamat. Egy őszes halántékú, cserzett arcú fickó nézett vissza rám: már én is megöregedtem, mióta nem figyelek… Tényleg: mióta is…?